Egy trauma labirintusában vergődik Rebecca Hall és Tim Roth vigyorogva nézi

Két nő beszélget. Az egyik (tapasztaltabb, érettebb) lelki támogatást nyújt a másiknak (fiatal, naiv, bajban van), hogy annak legyen ereje kilépni egy lelkileg bántalmazó kapcsolatból. A partnere viccekkel megalázza, a szeretetért cserébe mindig kér valamit, azt bármikor megvonhatja, tehát nincs ingyen. Ezt a jelenetet ismerjük, nem?

Az elmúlt években a nyilvánosságunk részét képezik azok a történetek, ahol emberek (egyelőre főleg nők) törnek ki fizikailag, verbálisan és pszichésen bántalmazó kapcsolatokból. Ezzel egyre inkább terítékre került az is, hogy mélyrehatóbban boncolgassuk saját magunkat és viszonyainkat. A traumával való szembesülést, a valódi alámerülést sokan kerülik, mert a félelem, hogy az életed összeomlik, nagyon erős. Okkal, hisz csákánnyal kell nekiesni az addig felépített énképnek.

Mi közünk van a saját életünkhöz, amit felépítettünk? Kik vagyunk valójában? Mi lesz, ha a kérdések alján nem találunk semmit, csak simán azt vesszük észre, mindenki a környezetünkben meg van győződve arról, hogy megőrültünk? Van, aki megteszi ezt, és van, aki inkább elfut előle.
Pánikrohamod volt már? Lélegezz mélyeket. Vagy az megvan, amikor minden úgy tűnik, hogy rendben van, összeraktad az életedet és egyszer csak felbukkan a múltból egy téged traumatizáló ember és felborítja az egész mentális háztartásodat, és hirtelen a teljes, veszélyesen hullámzó gyomortartalmaddal együtt visszautazol az időben? Lélegezz mélyeket. Ebből a pillanatból indul ki a Resurrection, Andrew Semans pszichothrillere.

Margaret (Rebecca Hall) egy sikeres biológus vezető pozícióban, egyedülálló anyaként neveli lányát egy makulátlan, menő lakásban, van egy rendszeresen beiktatott szeretője is, minden nap kőkeményen edz. Mélyeket lélegzik. Maga a megtestesült tudatosság és önkontroll: határait tartja, igényeit határozottan kielégíti.

Lánya (Grace Kaufman) rendes tinédzser módjára forgatja a szemeit, vacsorára müzlit eszik és várja, hogy végre kiköltözzön, elkezdhesse saját felnőtt életét. A film elejétől kezdve finoman építkezve csengeti össze a lány kirepülésének közeledtét az eseményeket elindító kísérteties alak megjelenésével. Egy pillanatra sem lazulhatunk bele anya és lánya civódó idilljébe, már a főcímtől kezdve visz minket (a Nyers és a Titán ikonikus filmzenéit jegyző) Jim Williams feszült és – ahogy tőle megszokhattuk – a filmet markánsan uraló zenéje.

A Margaret múltjából huszonkét év után felbukkanó David Moore (Tim Roth) fájdalmasan önelégült, tenyérbemászó, szürkés színezetű, mégis vérfagyasztó figurája még akkor is képes a gyomorig hatni, amikor épp csak a tarkójának egy szegletét mutatják. Hidegvérű „szerelmes szadista”, aki hozza a mentális abúzus papírformáját: egyfelől piedesztálra állítja vágyának tárgyát, kijelenti, hogy ő az egyetlen, aki látja az ő valódi értékeit és küzdelmeit, közben viszont azon van, hogy teljesen megfossza őt az integritásától és szabad akaratától.

Virtuóz, mégis keresetlen játékstílusával Roth néhol komolyanvehetetlenül negédes, aztán villanásokra azon kapjuk magunkat, hogy együtt érzünk vele, és hiszünk neki. Futkos a hátunkon a hideg, ahogy egyszer mártírként, aztán cinkosként tetszeleg – testet ölt a manipuláció nagymestere, aki relativizálja a szeretetet, mint valami új Lucifer. Mindemellett Roth tűpontosan belőtte azt az érzékeny határvonalat, ahol valódi összetettségében tudja mozgatni ezt a hátborzongató alakot, anélkül, hogy abszurditásában leesne a vászonról. A veszélye megvan ennek, mert ez a film nem riad vissza attól, hogy bizarrabb, már-már a nevetségesség határát súroló dolgokkal is kísérletezzen.

Nagyon elegáns rendezői bravúr, hogy úgy képes különböző, néha a filmből kiragadva totálisan gagyinak ható elemeket vegyíteni és szervesíteni, hogy a játékidő közben nem zökkentenek ki, elég az a magyarázat, hogy szélsőséges karakterek szélsőségesen viselkednek. Aztán a film után foghatjuk a fejünket, hogy miképpen történhetett, hogy ezt mind elhittük.

Simán megférnek egymás mellett a pszichothrillerek kétségek között hagyó, finomabb hatáskeltő eszközei és gore filmek profán, direktebb motívumai. A helyszínek is hasonlóan változatosak, a Vertigót idéző elhagyatott, kísértetjárta hotel és hiperrealista modern iroda és intim hálószobai jelenet egyaránt elfér a filmben. Külön kiemelendő a hotel recepciósa (Rosemary Howard), aki megállná a helyét bármilyen „a legparább horror epizódszereplő” kategóriában.

 

A film talán legerősebb húzása Rebecca Hall figurája, és az a döntés, hogy az első számú elbeszélője tulajdonképpen az ő arca lesz. A film egyik csúcsjelenetében színészileg egy olyan mesterien felépített vallomást lezavar, hogy minden szőrszálunk égnek áll tőle. A látszat ára című filmmel 2021-ben rendezőként is bemutatkozó színésznő izgalmas jelenség: karakteresen barna hangja, eleganciája mögött mindig ott rejlik némi vadság, és mindez intellektussal és érzékenységgel párosul. Karrierje egyik legerősebb alakítását hozza.

Kiváló rendezői döntés, hogy rengeteget időzünk az arcán, a kamera hagyja, hogy izgalmas tájjá változzon. Szuggesztív színészi játéka magába szippant, rajta keresztül, vele együtt csúszunk bele az anya érzelmi örvényeibe. Hall egyetlen hamis mozdulat nélkül, lendületesen vezet végig azon a széles érzelmi skálán, amelyet a 22 év után újrainduló pszichés játszma miatt kénytelen átélni a főhős.

Lassan fordul ki magából, saját normarendszeréből és előbújik álarca alól önmaga az összes félelmével, mint egy csupasz idegvégződés. A gyerekéért küzdő anya megszállott küzdelme és egy kontrollt vesztett pszichotikus állapot magánya dübörög párhuzamosan. Bár a thrilleres zsánerelemekből nincs hiány, azok idővel háttérbe szorulnak, és végső soron egy ember pőre küzdelmét látjuk a saját józan eszéért.

 

A film témafelvetése nagyon aktuális. A tudatosság mellett a sajátunk egy újfajta paranoia, hiszen kiderült: a szeretet sem mindig az, aminek el lett adva. Van, hogy lelepleződik, mint fizetőeszköz. Vagy egy álca, egy kártya, amit be lehet vetni egy vérre menő játszmában. Hogyan lehetséges az, hogy akit egyszer szeretünk, az bánt? Ha egyszer eltört bennünk valami az úgy marad? Egészen a film végéig nem értettem miért resurrection (feltámadás, újjászületés) a film címe. Aztán utólag belegondolva azért, mert Margaret és minden olyan ember számára, aki átélt hasonlót, tulajdonképpen ez a dolog tétje.

Amíg nem jön el, addig marad a küzdelem. A sors (és a film) fintora, hogy mindeközben a következő jelenet zajlik. A film egyik mélypontján Margaret a másik nő felé fordul, és így szól: „Ugye segítettem?” Azt a választ kapja, hogy igen. Aztán, mint akinek valamiféle megnyugvást nyújt ez, egy mélyet lélegzik és jó hosszan kifújja. Mert az életben ennyi bónusz még jár a küszködés mellé.

A Resurrection Magyarországon az Apple TV+-on érhető el.