A bemutatása óta eltelt közel 16 évben a román új hullám rendezői számos remek és sikeres filmet készítettek, de egyetlen film sem tudott ehhez fogható diadalutat bejárni. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap (a továbbiakban: 432) a mozgalom zászlóshajója lett, kirakati darab, amelyet valószínűleg az is be tud azonosítani, aki egyetlen más román filmet sem látott. De pontosan miben kiemelkedő Mungiu filmje és vajon a mából visszatekintve is ennyire egyértelmű a mestermű státusz? Ennek jártunk utána.
Feltápászkodni a nullpontról
A román filmművészet a kétezres évek elejéig jószerével láthatatlan volt a világ számára. A század második felében beálló, egyre keményebb diktatúra csírájában fojtott el minden olyan avantgárdhoz csatlakozni kívánó, rendszerkritikus hangot, mint amilyen Lucian Pintilie (Vasárnap hat órakor, A tölgy) vagy Liviu Ciulei (Akasztottak erdeje) rendezőké volt. Noha mindketten sikeres alkotásokkal nyerték el a szakma tiszteletét (Liviu Ciulei rendezői díjat is kapott Cannes-ban), az állampárt cenzúrája évtizedekre marginalizálta a művészi értékkel bíró filmkultúrát. A forgalmazásba engedett filmek vagy a román nép hősiességét hirdető propagandisztikus alkotások voltak (pl. Sergiu Nicolaescu történelmi filmjei) vagy olcsó, félamatőr komédiákkal és krimikkel próbálták szórakoztatni a dolgozó népet.
A 89’-es forradalom, majd az azt követő rendszerváltás sem hozott azonnali áttörést a román film történetében. A filmfinanszírozás vezető pozíciói az egykori pártkáderek kezében maradtak. A történelmi mélypont 2000-ben jött el, ebben az évben egyetlen román nagyjátékfilm sem készült. Talán erre a drasztikus, nullpontra való süllyedésnek kellett megtörténnie ahhoz, hogy elkezdődhessen az újjáépülés, egy olyan mozgalom formájában, aminek a filmtörténeti jelentősége méltán hasonlítható a dán rendezők Dogma-generációjához, de akár az olasz neorealistákhoz is.
Cristi Puiu (Zseton és beton, Lazarescu úr halála) és Catalin Mitulescu (Hogyan éltem túl a világvégét, Fütyülök az egészre) rendezők nevéhez köthetők az első fontos lépések. A kétezres évek elején olyan rövidfilmeket készítettek, amelyek számos elismerést begyűjtöttek Berlintől New Yorkig. Az alkotások teljesen leszámoltak az addigi román filmekre jellemző stílussal. Dokumentarista, minimalista ábrázolásmódjuk, bámulatos precizitással megírt dialógusaik és a döbbenetesen életszerű színészi alakítások nagy figyelmet keltettek a nyugati világban.
Ezek a filmek olyan, a társadalom egészét érintő témákat dolgoztak fel kendőzetlen őszinteséggel, mint a diktatúra embertelensége, a rendszerváltás elhazudása, a kilátástalanság mindenhol jelen lévő érzése, a pokolian rossz szociális rendszer, a mindennapi korrupció, a feketepiac virágzása és az alapvető emberi méltóság megtiprása a hatalom által. A sikeres rövidfilmeket nagyjátékfilmes bemutatkozások követték (ezek a filmek már többnyire nyugat-európai támogatásokkal készültek), és közben a formanyelv egyre precízebbé, egyre felismerhetőbbé vált. Amikor Puiu második nagyjátékfilmje, a Lazarescu úr halála Cannes-ban az Un certain regard-szekcióban fődíjat nyert, már mindenki számára egyértelművé vált, a román film helyet követel magának az európai nagyok asztalánál.
Így érkezett el a 2007-es év. Cristian Mungiu ekkor 39 éves volt, egy nagyjátékfilmmel a háta mögött (Nyugat). A kritika szerette a bemutatkozását, Thesszalonikiben díjat is kapott, ennek ellenére a 432 brutális története és a film újító formai világa mindenkit váratlanul ért és sokkolt, különösen az egykori vasfüggöny szerencsésebb felén, ahol jóval kevesebbet tudtak arról, milyen könyörtelen és pusztító volt Ceausescu rémuralma.
Új perspektivából vizsgálja az abortusz témáját
A történet 1987-ben játszódik, a rezsim legsötétebb időszakában, amikor nem csak az abortusz, de a fogamzásgátlás bármilyen formája is tiltott dolognak minősült Romániában. Egy kollégista lány, Otilia önfeláldozó módon próbálja esetlen szobatársának, Gabitanak kijárni, hogy egy orvos titokban elvégezze rajta a gyermekelhajtást. A film ennek a napnak az eseményeit meséli el végig Otiliat helyezve a fókuszba. Az abortuszfilm régóta ismerős fogalom volt már (Vera Drake, Az egyik énekel, a másik nem, Női ügyek), ám Mungiu azzal a húzással, hogy nem Gabitát, az abortuszon áteső lányt tette a történet hősévé, egy merőben új perspektívából dolgozta fel a témát.
A film egyre sötétebb fordulatokat vesz, lassan kiderül számunkra, hogy Gabita zavartsága és törékenysége egy árnyaltabb, számítóbb jellemet rejt: képes manipulálni a barátnőjét, egyre kegyetlenebb áldozatokat követelve tőle. Otilia már-már krisztusi mértékben viseli mások hibáinak, bűneinek a súlyát.
A filmben az abortuszt elvégző Bebe úr (irtó sötét humorú névválasztás) karakterében fejeződik ki mindaz, amit az elnyomás a morállal művel. Bebe úr néha gátlástalan, erőszakos verőember módjára viselkedik, máskor áldozati szerepben tetszeleg, nem győzi hangoztatni a saját kockázatvállalását, megértést színlelve magyarázza el a lányoknak, hogy amit tesz, azt ő csakis jóindulatból teszi, majd a következő pillanatban, amikor kiderül, hogy a lányok kevesebb pénzt tudnak fizetni, mint arra számított, kimondatlanull is értésükre tudja juttatni, hogy a hiányzó összeget természetben kell pótolniuk.
Ezek a szituációk a forgatókönyv legerőteljesebb, máig kiemelkedő erényére mutatnak rá. Ez pedig a nyelv használata és nem használata különböző helyzetekben. ,,A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd.’’ – írja Esterházy, és itt pontosan ezt tapasztalhatjuk meg a gyakorlatban. A film során egyetlen alkalommal sem nevezik nevén a dolgokat. Ráutalnak, körülírják, vagy mondaniuk sem kell semmit. Rendkívüli precizitás, emberismeret és rendezői érzékenység eredménye, hogy az elhallgatások ellenére is értünk mindent, a történetet, és a borzalmakat előidéző kort is. Sőt, a nemzetközi siker azt bizonyítja, hogy azok is megértik a diktatúra viszonyait, akik sosem éltek ilyen típusú rendszerben.
Az életben sem lehet áttekerni a lényegtelennek tűnő pillanatokat
A film alapjául szolgáló történetet Mungiu egy közeli ismerősétől hallotta, és hosszú időn át formálódott benne az ötlet, hogy filmet forgat belőle. A casting során kiemelt figyelmet fordított arra, hogy a színészek óriási mennyiségű szöveget tudjanak egyben és pontosan megjegyezni és eljátszani, ugyanis már ekkor tudta, hogy minden jelenetet egy beállításból szeretne megoldani. Előfordult, hogy bizonyos snittekben húsz percen át kellett folyamatosan beszélniük. Ez a stílus Mungiu összes későbbi filmjére is jellemző, az improvizációtól mentes, precíz szövegek és a hosszú beállítások az idő megkerülhetetlenségét fejezik ki nála. Ahogyan a lényegtelennek tűnő és unalmas pillanatokat nem lehet áttekerni az életben, úgy a filmekben sem (legalábbis Mungiu szerint).
A forgatás nagy része Bukarestben és környékén zajlott, mindössze 600 ezer eurós költségvetésből (230 millió forint mai árfolyamon átszámítva). Filmre forgott, így a költségvetés egy jelentős részét kellett nyersanyagra fordítani. Oleg Mutu operatőr képei mindig keretesek, letisztultak, ha a fakó díszletek között valami színes, az emlékezetes és mindig jelentéssel bír. Ilyen Otilia zöld felsője, Bebe úr piros Daciája, a fürdőszoba kék csempéje.
Mungiu kiemelt funkcióval ruházta fel a film hangi világát is. Számos jelenetben történik meg, hogy a fontos történések egy részét nem látjuk, csak halljuk. Ezek mindig tudatos döntések eredményei, a történetet egyszerre teszik élőbbé és szerkezetileg tömörítik. Az egyik legkiválóbb példa erre a filmből, amikor Otilia a barátja szüleinél vacsorázik, akik épp születésnapot ünnepelnek.
A társaság tagjai folyamatosan össze-vissza beszélnek az asztalnál templombajárásról, részeges pópáról, a női illemről, sorkatonaságról, gyermeki engedetlenségről, a krumpli megfelelő elkészítéséről. Legalább nyolcan ülnek az asztalnál, de mi csak három-négy embert látunk a jelenetben, a középpontban pedig végig a szinte soha meg nem szólaló Otilia van. Az arcára kiült idegesség jelzi számunkra, hogy nem követi a fecsegést, fejben még mindig a hotelszobában van az abortuszon áteső barátnőjénél.
A mozdulatlansága ellenére kimondottan intenzív jelenet. Ez a filmnyelv persze kellő figyelmet és türelmet kíván meg a nézőjétől, ugyanis szöges ellenkezője a mai mozgóképekre jellemző, a TikTok által meghatározott tempónak és terjedelemnek.
A legnagyobb karriert Vlad Ivanov futotta be
Az Otiliát alakító Anamaria Marinca korántsem volt ismeretlen arc akkoriban. A színésznő 2004-ben főszerepet játszott a brit Sex Traffic című tévéfilmben, amelyért később BAFTA-díjat kapott, illetve számos színházi produkcióban szerepelt Romániában és az Egyesült Királyságban is. Karrierjében mégis hatalmas változást hozott a 432 sikere. Az alakítását egyöntetű éljenzés fogadta, Otiliát sokan ma is a román filmtörténet egyik legkomplexebb hősének tartják.
Az azóta eltelt években számos nemzetközi filmben kapott kisebb-nagyobb szerepet, olyan színészek partnere lehetett, mint Julie Delpy (A grófnő), Benedict Cumberbatch (Az utolsó ellenség), Brad Pitt (Harag), Glenn Close (Kiéhezettek), Scarlett Johansson (Palackba zárt szellem) vagy épp legutóbb Noomi Rapace oldalán bukkant fel a Nem leszel egyedül című horrorfilmben.
Gabita megformálása után Laura Vasiliu színésznő nem vállalt sűrűn filmszerepeket, az elmúlt 16 ében 6 nagyjátékfilmben tűnt fel, ám színházban folyamatosan aktív maradt. A legnagyobbnak mondható karriert egyértelműen a Bebe urat játszó futotta be. A színész számos kiemelkedő román filmben játszott, (Rendészet, nyelvészet, Mesék az aranykorból, Kutyák, Egy lépéssel az angyalok mögött, Érettségi) és olyan külföldi sikerfilmekben kapott szerepet, mint a Snowpiercer vagy a Toni Erdmann. Magyarokkal is forgatott: Kenyeres Bálint és Nemes Jeles László filmjeiben (Tegnap, Napszállta) bukkant fel, a mai napig óriási közönségkedvencnek számít hazájában.
Az abortusz ellen vagy mellette foglal állást?
Kétségtelenül a film legmegrázóbb jelenete, amikor közel tíz másodpercen át látjuk az elvetélt magzatot a fürdőszoba csempéjén. Kivehető az arca, a keze, ahogy az ujját a szájához emeli. Sokkoló kép. A bemutató óta számos vita tárgyát képezte ez a snitt. A rendező érvelése szerint azért volt rá szükség, hogy a néző ne elvont módon, általánosságok szintjén gondolkodjon a témáról, hanem – amennyire ezt egy film lehetővé teszi – közvetlenül szembesüljön azzal, hogy ennek a tettnek mi az eredménye a valóságban. Mások szerint ez közönséges hatásvadászat és profán erőszakábrázolás.
A bemutató után a Vatikán közleményben tiltakozott a film ellen, arra hivatkozva, hogy a film az abortuszt propagálja. (Nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy Mungiu konfliktusba keveredik az egyházzal, a Dombokon túl című filmjét is több ortodox egyházi személy illette éles bírálattal.) Olyan vélemények is megfogalmazódtak, hogy a film túlságosan abortuszellenes hangnemet üt meg azáltal, hogy a néző képébe tol egy elvetélt magzatot.
Az igazság, mint általában, most is a végletek között keresendő. Mungiu annak a borzalmait mutatja be, mi történik akkor, ha a hatalom rendelkezik az egyén életéről, beleértve a tulajdon testét is, a mai abortusz vitákat pedig sem támogató sem ellenző kommentárral nem látja el.
A film megítélése 15 év, 5 hónap és 1 hét távlatából
“Erről többé egy szót sem!” - így szól a film vérfagyasztó utolsó mondata, mikor a sokkos állapotban üldögélő Gabita a szatyorban elvitt magzat sorsáról érdeklődik a hotelbe visszatérő Otiliánál. Ehhez képest a mai napig változatos diskurzusokban bukkan fel a 432, sőt, az Egyesült Államoktól Lengyelországon át Magyarországig a közelmúltban hoztak meg egyre szigorúbb abortuszt szabályozó törvényeket, így az aktualitása a belátható jövőben is biztosan megmarad.
A mozira gyakorolt hatása is könnyen tetten érhető. A román újhullámos rendezők addig sosem látott figyelmet kaptak 2007 után. A román filmfinanszírozási rendszer pedig a sikerre reagálva kénytelen volt utat nyitni a megújulás és az átalakulás irányába. Az új rendszerben a tehetséges rendezők előtt megnyílt a lehetőség tisztességes nagyságú támogatásból első filmet készíteni, míg a már bizonyított rendezők sokkal könnyebben tudtak új munkákba belevágni.
2021-ben a velencei filmfesztivál fődíját egy francia abortuszfilm nyerte el. Audrey Diwan Esemény című filmje hatalmas sikert aratott, a legtöbben pedig azonnal Mungiu filmjéhez kezdték hasonlítani, noha a két filmet nem kötik más konkrétumok egymáshoz. A 432 fontos helyet foglal el az egyetemes filmtörténetben, ezt bizonyítja, hogy 15 évvel később is azonnal újra a közbeszéd részévé válik, ha bemutatnak egy abortuszról szóló filmet.
Cristian Mungiu James Francótól Gaspar Noéig a teljes filmszakma tiszteletét kivívta, visszajáró vendég lett Cannes-ban, ahol a Dombokon túlt, az Érettségit és legfrissebb munkáját, az R.M.N.-t is díjazták. Filmjeivel újból és újból bizonyítja, hogy kivételes formátumú művész, aki képes ítélkezés nélkül hiteles tükröt tartani elénk, amelybe kellemetlen lehet belenézni, ám ez a szembesülés mindannyiunk elemi érdeke. A világban történő baljós változásokat érzékelve, most még jobban eszünkbe kell véssük, mivé válhatunk, ha feladjuk azt a morális tartást és empátiát, amely mellett Mungiu egész életműve hitet tesz.
Felhasznált irodalom: Gorácz Anikó: Keleten a helyzet... (Filmvilág), Papp Attila Zsolt: Fojtott visszaszámlálás (Filmtett), Roger Ebert: The Price of an abortion (Chicago Sun Times)
