A kisebbfajta jelző használata ebben az esetben már csak azért is indokolt, mert egy bizonyos életkor alatt a Csapd le csacsi! gyakorlatilag értelmezhetetlen. A félkész családi ház, az ex-munkásőr szomszéd, a heves családi veszekedést szó nélkül berekesztő Szomszédok-epizód vagy az egykori tüntető és az őt péppé verő rendőr kedélyes szóváltása mind olyan szimbolikus mozaik-darabkái a rendszerváltásnak, amit harminc alatt már bizony magyarázni kell. A Csapd le csacsi! ezért nemcsak egy külföldi számára hozzáférhetetlen, de idővel egészen másfajta filmélményt kínál azoknak, akiknek segédanyag kellhet a látottak pontosabb dekódolásához.
Fábry Sándor A vietnámi balzsam című, ma már szintén klasszikusnak számító stand up előadásában a családi ház építését a Kádár-rendszer egyik alappilléreként definiálta, amibe kétségbeesésében vág bele az ember, hogy aztán tíz év után ott üljön egy bevakolatlan házban egy vadidegen nővel. A Csapd le csacsi! pontosan ezt a helyzetet gondolja tovább és keveri a civakodó házasok univerzális figuráival. A titkos bunkerében újabb bolsevik forradalomról fantáziáló Béla szomszéd pedig mintha egyenesen az Egészséges erotikából érkezett volna ide, pont olyan idegenül mozog a külvárosi környezetben.
A sztori nagyjából annyi, hogy egy banális félreértés miatt férj és feleség egymásnak esnek és egyre durvábban kitolnak egymással, miközben az idióta szomszédjuk is ott lábatlankodik körülöttük. Mindez lehetne bármely random romantikus komédia hevenyészett kivonata, ebben az esetben azonban maga a körítés a lényeg. Tímár Péter az örökérvényű vígjátéki alapszituáción keresztül a rendszerváltás kaotikus bizonytalanságát ragadja meg, az ősmozi burleszkjét idéző seggreesős viccekkel, a pesti kabaré hagyományait továbbvivő félreértéses poénokkal, illetve nagy adag abszurddal.
No és persze remek dumákkal és fantasztikus színészgárdával. Gáspár Sándor és Pap Vera szenvedélyes házaspárja, Eperjes Károly ütődött munkásőre, Koltai Róbert napszemüveges rendőrje, Eszenyi Enikő macája mind-mind rendkívül emlékezetes karakterek. Az egyetlen higgadt szereplő pedig a vidékről érkező és húslevest főző Lojzi mama, Törőcsik Mari alakításában.
Bár a rendezőt elsősorban izgalmas filmnyelvi ötletekkel előrukkoló közönségfilmesként szokás emlegetni, Tímár Péternek a mindenkori politikáról is érvényes mondanivalója van. Legjobb munkáiban a gyakran egészen direkt humor és a rajzfilmszerű, szándékoltan elnagyolt figurák mögött mindig felsejlik a nagyon is pontos társadalmi látlelet. Mindezt nemcsak a gyakran egészen zseniális nyelvi lelemények érzékeltetik, de a szándékoltan direkt és harsány, éppen ezért rendre groteszkbe hajló szituációk is.
Az Egészséges erotika ládagyára esetében a rendszerkritika nyilvánvaló, de ugyanez igaz a szocialista rendszer kétarcúságát és giccsét parodizáló Csinibabára vagy a vadkeleti kapitalizmust fricskázó Zimmer Ferire is. A Csapd le csacsi! pontosan illeszkedik ebbe a sorba, hiszen a felülnézet, a történészi nézőpont helyett azt mutatja meg, hogy belülről átélve még a nagy történelmi pillanatok is lehetnek banálisak. A Lenin szobrot le kell cipelni a pincébe, a rendőrrel lehet részegen dalolászni, de ha nincs vacsora, az ember ugyanúgy síkideg, mint korábban. A történelem effajta ironikus-hétköznapi szemlélete pedig rezonál a szélesebb közönséggel, amit a magas nézőszám fényesen bizonyít.
Míg a nyolcvanas évek végére nyugaton a takaros kertvárosi házak garázsában már két autó állt, addig a legvidámabb barakk lassú agóniáját az örökké félkész otthonok hirdették. A vakolatlan téglafalak és az építkezések sebeit viselő gazos udvarok rendkívül látványosan mutatták, a szocializmus mesés ígéretei egyre inkább a távolba vesznek. Nem csoda tehát, ha hőseinket nem az ellenzéki kerekasztal fejleményei, hanem a kapura és Trabantra szerelt láncok, a lábasban melegített vacsora és az örökké csúszó vakolás izgatják.
A Csapd le csacsi! mindezzel nemcsak a rendszerváltás illékony közérzetét vitte filmre, de a következő harminc évet is dermesztően pontosan előre jelezte. A mából azért elég jól látható az, ami 1990-ben még korántsem volt nyilvánvaló, hogy hiába cseréljük le a keletet nyugatra, a Kádár-rendszer vakolatlan, vagy ahogy a filmben mondják, be nem pucolt építménye másnap is ott áll az udvaron. Benne pedig a szocializmus kitermelte embertípusok élik tovább az életüket és próbálnak boldogulni, ahogy tudnak.
A történelem néha megrengeti a földet, a kisember sikítva menekül, aztán anyázva felméri a károkat és céltalanul építkezik tovább. Mindez pedig egyszerre szomorú és mélyen ironikus, azaz jellegzetesen kelet-európai létélmény, amit jobb híján ki lehet és kell röhögni. A Csapd le csacsi! hetvenöt perce után ha csak egy kicsit is, de könnyebbnek érezhetjük magunkat.
