A Kék Pelikan azt a rendszerváltáskori hangulatot festi meg, amikor kinyíltak a határok, és hirtelen könnyű lett nyugatra utazni. Te 1989-ben 13 éves voltál, gyerekként ebből a nagy változásból mi ért el hozzád? Milyen emlékeid vannak?
Olyan emlékeim vannak, amik tíz magyar családból nyolccal biztos, hogy megtörténtek. Apukámmal mentünk a Mariahilfer Strasséra vadászni, először is egy walkmant. Nagyon fontos volt, hogy legyen egy walkmanem, egy ilyen undorító citromsárga színű, de valamiért az akkor nekem nagyon tetszett. Aztán meg a Commodore 64-esünkhöz egy monitort, vagy valami ilyesmit kerestünk. Olyan volt akkor a Mariahilfer Strasse, mint egy rémes piac, ahol minden sarkon hűtőgépeket meg mindenféle hülyeséget lehet venni és persze tele volt magyarokkal.
Éreztél valamit a változás szeléből ilyen fiatalon?
Képben voltam, már amennyire 13-14 évesen képben lehetett erről lenni. Éreztem a várakozást, az óriási felszabadulást és az óriási örömöt, ami annak a reményével járt, hogy végre friss levegő jön. Aztán ez a remény az évtized végére átcsapott apátiába. A rendszerváltás első tíz éve szerintem arról is szól, hogy az álmok nem mindig válnak valóra.
A ’90-es években, mint sokan mások, te is bevonatoztad Európát? Esetleg, te is hamisított jeggyel vágtál neki?
Nem, nem utaztam hamisított jeggyel a ’90-es években, már csak azért sem, mert nagyon félős kis nyikhaj gyerek voltam akkoriban. Bele sem tudok gondolni ebbe, szerintem szétparáztam volna a fejem, ha hamis jeggyel kellett volna utaznom. Más személyiség kell az ilyesmihez. A Kék Pelikan pont azért izgalmas ebből a szempontból, mert rávilágít arra, hogy a mai napig felnézünk egy kicsit azokra, akik az ilyen stikliket be merik vállalni.
Tövisházi Ambrus / fotó: Baski Sándor
Azokra, akik mernek a zavarosban halászni?
Igen, és a Kék Pelikan egyik legnagyobb érdeme, hogy baromi őszintén és hitelesen ábrázolja azt az akkori káoszt – amikor tiszta lappal lehetett kezdeni, amikor bármi megtörténhetett, bármibe bele lehetett fogni, majdhogynem következmények nélkül –, amiből ezek a jószándékú értelmiségi zsiványok csak ki akartak hozni valamit, valami emlékezeteset. Közben viszont fontos, hogy ezek a zsiványok mennyire összetartók voltak. Amikor először láttam a filmet, szíven ütött ez a bajtársiasság. Ilyen szintű véd- és dacszövetségre ma már nincs és szerintem nem is lehet példa.
Van szerinted a jelenre vonatkoztatható üzenete vagy tanulsága a filmnek?
Annak ellenére, hogy a Kék Pelikan nem politizál, én úgy gondolom, hogy azt azért politikai szimpátiától függetlenül mindenki látja, hogy egy ideje itthon bebetonozódott egy rendszer, egy állapot, ami nagyon nehezen tűnik megváltoztathatónak, bármilyen irányba. Egy társadalomnak viszont igenis szüksége van bizonyos időközönként arra, hogy felforgassák, hogy kirázzák a változatlanságból, hogy új lendületet kapjon, mert az igazán jó és érdekes dolgok ilyenkor, ilyen közegben születnek. Valami ilyesmit olvasok ki belőle.
A filmen Csáki László rendező 2006-tól dolgozott. Te mikor kerültél a stábba?
Érdekes egybeesés, hogy Laci engem először 2004-ben keresett meg, abban az évben, amikor elkezdtem a zenei pályát, pontosabban azt a részét, amikor eldöntöttem, hogy én mostantól ebből fogok megélni. Akkoriban kísérleti rövidfilmeket csinált, azokhoz írtam zenét. Az első lépések nem voltak könnyűek, de aztán a végeredmény mindig jó lett, ezért is maradt fent a munkakapcsolatunk, amiből aztán barátság lett. Amúgy én is csak a film bemutatóján tudtam meg, hogy Laci 2006-ban kezdte el tervezni-készíteni a filmet. Számomra ez egészen elképesztő volt, mert én csak 2013-2014 környékén kezdtem el rajta dolgozni. Azt hittem, hogy tíz évig készült a film, aztán kiderült, hogy majdnem húsz az a tíz. Elmebeteg módon hosszú idő ez egy film elkészítéséhez, de igazából bármihez.
Nem okozott gondot tíz évig dolgozni egy filmen?
Dehogynem, előjöttek például olyan technikai problémák, hogy egy tíz évvel korábban írt zenét mégis hogyan vegyünk elő újra, mikor már egy mai szoftver sem támogatja az akkori formátumot, az akkori beállításokat. Nagy varázslásokra meg kütyüzésekre volt szükség, hogy sikerüljön.
Látsz különbséget Csáki korai filmjei és a Kék Pelikan között?
Laci korábbi munkáiban szerintem volt egyfajta, nem feltétlenül szándékos homályosság. Az hiszem, általában értettem, hogy mit szeretne, de azt éreztem, hogy az a hétköznapi befogadó számára nem teljesen világos. Többször beszéltem vele erről, és örülök annak, hogy a magam eszközeivel egy kicsit talán arra tudtam sarkallni, hogy közérthetőbben fogalmazzon. Ami nem kis teljesítmény, hiszen egy nagyon öntörvényű, szilárd akaratú rendezőről beszélünk. Azért is vagyok nagyon büszke a Kék Pelikanra, mert ez a film már mindenkihez tud szólni. Olyan, bárki számára átélhető dolgokról beszél, mint a társadalom működése, a szolidaritás, a barátság, miközben azt sem fél kimondani – amit mindannyian tudunk –, hogy bizony a MÁV-nál dolgozó jegyárusnénik egy jelentős része akkoriban állati undok volt.
Hogy oszlott meg a munka Preiszner Miklóssal? Ki mit csinált, ki miért felelt, ki mit hozott a filmhez?
Laci a koronavírus-járvány idején kereste meg Miklóst, amikor kicsit megtorpant az élet, ő írt akkor zenéket a filmhez. Vele egyébként személyesen nem találkoztam, ő külföldön él. Nagyon élveztem azt a részét is a munkának, amikor Miklós zenéit szerkeszthettem. Érdekes volt úgy ráérezni a gondolkodására, az ötleteire, hogy igazán nem is ismerjük egymást. Klassz volt a zenéivel dolgozni, azokat alakítgatni a filmben idézett kor jellegzetes hangzásvilágához.
A kész filmre, vagy storyboardra írtál a zenét?
A legjobb időszak az volt, amikor Laci átjött és úgy kísérleteztünk meg játszottunk a zenével, hogy nem mutatta meg a képeket és az animatikokat (a képes forgatókönyv, a storyboard képkockáiból vágott kezdeti, nyers animáció – a szerk.), csak elmesélte, hogy az adott képsorban vagy jelenetben mi fog történni, mit szeretne kifejezni. Ez sokat segített, így sokkal jobban meg tudtam fogni, hogy mi a célja. A filmzeneszerzői folyamatban egy ilyen fázis – amikor nem nézed a képet – nagyon hasznos tud lenni. Én például hajlamos vagyok a végtelenségig elveszni a képek legapróbb részleteiben is, megpróbálok azokra valamit kitalálni, aztán mindig kiderül, hogy az egész mű, vagy akár a jelenet tükrében egy felesleges mozzanattal bajlódtam, túl sokáig. Amikor valaki elmeséli, hogy a zenével milyen érzelmeket, milyen történéseket, milyen gondolatokat kell felerősíteni, aláhúzni vagy mondjuk ellenpontozni, az jóval kézzelfoghatóbbá teszi az adott feladatot. Ha egy rendező nem tudja, hogy mit szeretne egy képpel, egy jelenettel, vagy akár az egész filmmel – mert ilyennel is találkoztam –, akkor nem egyszerű meló megtalálni mindazt, amit le kellene fordítani a zene nyelvére.
Kép a Kék Pelikan című filmből
Határozott elképzelései voltak a zenei koncepcióról, vagy szabad mozgásteret engedett nektek?
Nagyon könnyű dolgom volt Lacival, mert ő is olyan rendező, aki mindig komoly, tántoríthatatlan elszántsággal megy neki az épp aktuális filmjének. Tűzön-vízen át, akkor is, ha fáj. Emellett, mivel régóta ismerjük egymást és egymás zenei ízlését, nem győzködtük egymást stiláris kérdésekben, nem volt olyan, hogy elbeszélünk egymás mellett. Lacinak csak az számított, hogy a végeredmény működjön. Könnyen jöttek az ötletek, maguktól. Nagyjából úgy kell elképzelni, hogy ha mondjuk az első tárgy, amit megláttam a stúdióban, egy kereplő volt, akkor elkezdtem rajta játszani, Laci meg mondta, hogy oké, nézzük meg ezt a kereplőt, lássuk mi sül ki belőle.
Nagyon érződik a filmzenén, hogy élveztétek a munkát.
Az, hogy végül egységesnek hat a zene, azért is lehet, mert szerettük csinálni, közös öröm van benne. Ahogy idősödöm, számomra mindennemű kereskedelmi és kattintásszám-sikernél egyre fontosabb az, ha egy téma vagy dal elhangzásakor az jut eszembe, hogy milyen jó volt csinálni. Persze, voltak kukába dobott zenék, meg olyanok is, amiket sokszor írtunk át, de az ilyesmi természetes az alkotói folyamatban.
Volt olyan kidobott zene, amit nehéz volt elengedni?
Tariska Szabolccsal a projekt kezdetekor írtunk egy dalt, aminek az volt a címe, hogy Kék Pelikan. Főcímdalnak, vagy valami ilyesminek gondoltuk, fel is vettük a kor emblematikus előadópárosával, a Pa-dö-dővel, akiket nagyon megszerettünk, később pedig csináltam belőle még pár változatot. Végül azonban sajnos kimaradt a filmből, ritmusproblémák miatt, és ebben van azért egy kis szívszorítás, amiatt is, hogy Lang Györgyi azóta már nincs köztünk.
Hány témát írtatok? Megpróbáltam megszámolni, de nem jött össze.
Ezt én sem nem tudom megmondani. Fájdalmas lenne számszerűsíteni, mert akkor kiderülne, hogy sokkal-sokkal többet, mint amennyi végül belekerült.
Az egyes zenék szinte mindig a szituációt írják le, felerősítve azok groteszk komikumát. Nehéz volt ilyen humoros hangvételben zenét írni? Már ha egyáltalán lehet humoros zenének hívni.
Szerintem zenei humor önmagában nem létezik, vagy nagyon ritka. A zene valamihez képest, valamihez viszonyítva tud humorossá válni. A Kék Pelikan zenei humorának a képi humor, az irónia és a groteszkség ágyazott meg. Meg persze az, hogy a közös munkában szabadjára tudtuk engedni a játékosságunkat.
Van visszatérő téma? Nem bírtam követni.
Szerintem nincs. A legutolsó zenében – ami átmenet egy vásárolt szám és az én zeném között – visszahozok egy olyan témát, amit régebben írtam a filmhez, de talán ennyi.
A film elején elhangzó gitárszólót és a boltban szóló tipikus liftzenét is ti írtátok?
Igen, pontosabban Miklós.
Elégedett vagy a végeredménnyel?
Amikor a bemutatóján nézek egy filmet, aminek én csináltam a zenéjét, általában az szokott történni, hogy végig azon szorongok, hogy vajon mikor jön egy olyan jelenet, ami a zene miatt leugrik a vászonról. Ami egyből azt a hatást kelti, hogy itt valami nem stimmel. Ilyenkor mindig attól félek, hogy lebukok és kiderül, hogy igazából csak egy kontár vagyok. A Kék Pelikan esetében, mivel könnyedén ment a munka, én is könnyeden ültem be a vetítésre. Nyilván nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy én csináltam a zenéjét, de mégis, el tudtam engedni az aggódást, úgy tudtam élvezni, mint egy átlagos néző. Szóval igen, nagyon is elégedett vagyok vele.
Volt olyan filmzenéd, amit hasonlóan jó élmény volt megcsinálni?
A Kék Pelikan nagyon egyben van, mert biztos kézzel rakták össze, ami ritka. A másik ilyen filmem a Liza, a rókatündér, mert Ujj-Mészáros Károly is az első szögtől az utolsóig tudta, hogy mit akar. Vidáman gondolok vissza arra a munkára, annak ellenére, hogy rendesen megizzasztott, és jó néhány dalötletemet visszadobta. Hasonló szabadságot akkor éreztem még, amikor Török Zoltán A fehér szarvas című természetfilmjén dolgoztam. Természetfilmhez zenét csinálni olyan, mint egy buddhista agy-átprogramozás. Nem egy emberek által összeeszkábált, kitalált történetet kell lekövetni, hanem egyszerűen csak a természetben megtörténő dolgokat kell felerősíteni.
Írnál még természetfilmekhez zenét?
A legnagyobb örömmel, a legeslegkirályabb dolog.
Mennyire vagy kritikus a korábbi filmzenei munkáiddal?
Mivel fenn szoktam akadni egy csomó részleten, ezért inkább leszoktattam magam arról, hogy a régi dolgaimat újranézzem, újrahallgassam, elemezzem. Nem akarom saját magamat őrületbe kergetni. De persze, biztosan bőven találnék hibákat a korábbi filmzenéimben.
Az utazás a Kék Pelikan központi motívuma. Szakmabeliek és zenehallgatók is sokszor jellemeznek úgy egy-egy zeneszámot, hogy „utazós zene”. Számodra zeneszerzőként ez egy értelmezhető fogalom?
Nagyon jó és bonyolult kérdés, felelősen nem is tudok rá válaszolni. Nem egyszerű, hogy ki miért gondol valamit utazós zenének, azt sem tudom, hogy én miért tartok valamit utazós zenének. A kedvenc zenéim amúgy szerintem mind utazós zenék. Egy jó zenére ugyanakkor nem csak utazni jó, egy jó zenére jó bármit csinálni. Egy jó zenére enni is jó.
„Evős zene”.
„Evős zene”, ja. Az utazásról viszont, ahogy most belegondolok, nem is egy-egy zenedarab, hanem a hagyományos albumformátum jut eszembe. Egy jól felépített album tökéletesen rezonál egy utazás különböző fázisaival, miközben alakítja is az utazás élményét, az utazás élménye pedig az album élményét. Az utazás emlékei és az albumhoz kötődő emlékek így összefonódnak.
Volt már olyan, hogy konkrétan utazás közben szereztél zenét?
Az igazi ötletek nem a stúdióban jönnek. Akárhol. Az ötlet nem vár a következő munkanapig. Inkább az jut eszembe erről, hogy milyen jót tesz a környezetváltozás az alkotásnak. Máshol írnék zenét, de utazás közben nem biztos.
Kép a Kék Pelikan című filmből
És hogy végleg elrugaszkodjunk, meg lehet álmodni zenét?
Imádok álmodni, engem az sem zavar, ha valami szörnyűséget álmodok. Várom az álmokat. Olyan volt már, hogy egy nagyon erősnek tűnő ötlet álmomban jött, ami az ébredés utáni pillanatokban is nagyon erősnek tűnt, és tudtam, hogy azonnal le kell írni. De ha ez nem történik meg egyből az ébredés után, akkor az veszett fejsze nyele, búcsút mondhatok az ötletnek. Bárcsak lenne valami megoldás arra, hogy ezeket az álmodott ötleteket le tudjuk menteni. Nem álmodtam még meg komplett zenét, egy álombeli ötlet apró töredékéből viszont született már zeném, vagy legalábbis egy-egy zenei motívum.
Ha most egy hosszú vonatútra indulnál, milyen zenéket vinnél magaddal az útra?
Zenészként nekem a zenehallgatás megterhelő, mert máshogy hallgatok zenét, mint az átlagember. Számomra egy kicsit mindig meló zenét hallgatni. Utazás közben meg inkább kikapcsolódnék, ezért aztán zene helyett podcastokat hallgatok.
Nézőként figyeled a filmek zenéit?
A filmnél nézőként nem feltétlenül kell a zenére koncentrálni, én sem mindig szoktam figyelni a filmzenéket. Egy filmzenét az emberek általában akkor jegyeznek meg, ha valami kiugró, emlékezetes momentum történik benne, vagy benne van pár óriási sláger. Ez nem baj, sok ilyen filmzene van, köztük zseniálisak is. De ugyanígy lehet zseniális egy olyan filmzene is, ami szinte fel sem tűnik. Csak az ilyesmit nem emlegetik annyit. Szerintem kifejezetten érdekes, hogy a zeneszerző szürke eminenciás tud maradni. Nem tűnik fel a jelenléte, mégis rettenetesen fontos a dolga.
Ha már slágerek, a Kék Pelikanban elhangzott dalok kiválasztásában volt bármi szereped?
Annyi közöm volt ehhez a részhez, hogy én javasoltam Lacinak, hogy a Kispál és a Borztól a Forradalmár legyen a filmben. Egyrészt azért, mert a kor hazai könnyűzenéjének meghatározó zenekaráról van szó, másrészt meg azért, mert én is nagyon szeretem őket. A Forradalmár szerintem az a Kispál-szám, amiben tökéletesen benne van ennek a korszaknak a levegője. Az a történelmi környezet, amiben a Kispál és a Borz az lehetett, ami, ebből a számból jön át leginkább. Lacinak szerencsére tetszett ez az ötlet, de a filmben hallható többi számba nem szóltam bele. Annak ellenére, hogy kifejezetten kellemetlennek tartom Kovács Ákos közéleti tevékenységét, az Induljon a banzáj szerintem például egy jó választás volt, még dalként is kedvelem, sőt valahol van is egy Bonanza Banzai kazettám. A Hiperkarma is tök jó, hogy bekerült a filmbe, mert ők meg a rendszerváltás utáni évtized egyik legmarkánsabb zenekara. Van egy Sexepil-szám is a filmben, amit nagyon szerettem, a QSS-t viszont nem ismertem.
A ’90-es évek magyar könnyűzenejenek vannak olyan zenekarai, akiket a filmtől függetlenül is szívesen előveszel?
Én a ’90-es években ismertem meg a ’80-as évek magyar zenéit, szóval inkább azok. Az A.E. Bizottság, a Trabant és Balaton. Víg Mihály dalait imádom, és azok aztán kiállták az idő próbáját, bőven. Olyan kristálytiszta, lecsiszolt számokat írt, hogy teljesen mindegy, ki és mikor énekli őket, működni fognak.
A ’90-es éveknél maradva, van olyan koncertterem, szórakozóhely, amiről maradandó emlékeid vannak?
A Kék Pelikanban is szerepel a Fekete Lyuk, ahol én Vágtázó Halottkémek koncerten voltam, és amúgy sokkal szutykabb hely volt, mint ahogy a filmben megjelenik. Azért jó, hogy a Kék Pelikan animációs film, mert ha nem az lenne, a Fekete Lyuk képei a Tarr Béla-filmek nyomorára is rávertek volna. A másik hely, ami eszembe jut, a Tilos az Á, ott is voltam pár jó koncerten.
Nosztalgikus embernek tartod magad?
Ahogy öregednek a sejtek, elkerülhetetlen, hogy az embert érdekelni kezdje a múlt, de a zenében igyekszem nem nosztalgikus lenni. Sokkal jobban szeretek például mai zenéket hallgatni, mint mondjuk tíz éve.
Ha Tövisházi Ambrus és filmzene, akkor a legtöbbeknek a Liza, a rókatündér ugrik be először. Sokat kapod, hogy az a legsikeresebb munkád, a főműved?
A siker jól esik. Nincs nagyobb öröm annál, ha valakinek az életébe beépül egy dal, amit te írtál. De szerintem nem szabad úgy gondolkodni, hogy a következő dalnak is sikeresnek kell lennie. Meg az utána következőnek is. Az alkotási folyamatnak, és az alkotó mentális és lelki egészségének nagyon nem tesz jót, ha csak annyi a vezérelv, hogy a zenének toplistákra kell kerülnie. Arról nem is beszélve, hogy soha, senki nem tudja előre megmondani, hogy mi talál be, hogy mi lesz siker. A Liza dalainál sem gondolta senki, hogy ekkorát fognak durranni. Csak úgy alakult, hogy az lett a legsikeresebb zeném. De nem gondolok úgy rá, mint életem csúcsteljesítményére, én nem is akartam kiadni azokat a dalokat, a producerek beszéltek rá. Persze örültem, hogy ilyen népszerűek lettek, még koncerteken is játszottuk őket, de számomra a Liza zenéje alkalmazott zene. Tök más volt azokat a dalokat írni, mint saját dalokat.
Ezt kifejtenéd? Mennyiben különbözik a zenekari dalírás és a filmzeneírás?
Nagyon más a kettő. Egy popszámban 3-4 percbe kell besűríteni a gondolatokat, egy popdalnak erősebb impulzusokat kell adnia, nem lehet olyan vékonyka ecsetvonásokkal dolgozni, mint a filmzenében. Kellenek a nagy kontúrok, hogy megálljon egy dal a lábán. És az sem árt, ha élőben is eljátszhatók, méghozzá sokszor.
Mennyit számít egy filmzene elkészítésében az arra szánt keret? Van összefüggés pénz és minőség között? A kevesebb eszköz vagy forrás nem hat jótékonyan a kreativitásra?
Nincs összefüggés. Nem hiszem, hogy ha valaki egy méregdrága stúdióban egy nagyzenekarral vesz fel egy témát, az jobb lesz, mintha valaki csak egy szintin játszaná ugyanazt. A forrásbeli megkötöttségnél én jobban érzem az időbeli megkötöttség inspiráló erejét. Nagyon szeretem, ha kevés idő áll rendelkezésre egy filmzenéhez, mert így kevesebb időm van arra is, hogy a felesleges részleteken agyaljak. Sokkal célzottabb, precízebb munkát eredményez ez. Amikor nincsenek határidők, amikor el lehet nyújtani a zeneszerzést, mint a rétestésztát, annak nincsen jó vége, ezt sajnos saját dalaim írásakor tapasztaltam is már. A hónapokig, akár évekig alakuló dalok nem annyira tiszták és egy ponton túl érződik belőlük a szenvedés, amiből születtek.
A Kék Pelikannál azért kétlem, hogy szoros lett volna a határidő.
Igen, a Kék Pelikan esetében más volt ez, több szakaszban csináltuk, miközben mindenki úgy volt vele, hogy ez a film aztán soha a büdös életben nem fog elkészülni. Dolgozgatunk rajta, írjuk a zenéket, aztán majd lesz valami, nagyjából így álltunk hozzá. Szóval nem volt nyomás.
Sok nagy, ismert zeneszerzőnek vannak messziről felismerhető kézjegyei, amiket keresnek vagy kérnek is a rendezők, de sokan inkább azt vallják, hogy a zeneszerző együttműködési képessége, rugalmassága a döntő. Hogy gondolkozol erről?
Ott van például Ludwig Göransson, akinek A mandalórihoz írt zenéjétől leesik az állam, bizonyos szempontból még jobbnak érzem John Williams Star Wars-zenéinél is. Miatta álltam neki az Oppenheimernek, amit bődületesen untam, végig se néztem, és a zenéje sem tetszett. Nem arról van szó, hogy rossz, valószínűleg pont olyan, amilyet Christopher Nolan akart. De semmilyen szinten nem kapcsolódik A mandalóri zenéjéhez. Göranssonnak tehát nincs igazán saját hangja, ami viszont neki egyáltalán nem baj, mert sokféle tud lenni. Egy picit a mai kor üzenete is, hogy egy svájci bicskával mindig több dolgot lehet csinálni, mint egy szuper halfiléző késsel.
Vannak olyan filmzenei gyakorlatok, amiket kerülsz, amiket nem tartasz jó iránynak?
Nem kedvelem a steril, lesimázott, „minden a helyén van” filmzenéket, de igaz, hogy ha akarnék se tudnék ilyet csinálni, túlságosan szeretek ehhez kísérletezni nem szabálykövető eszközökkel, módszerekkel. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy ettől automatikusan jó lesz az, amit csinálok, de a túlságosan lesmirglizett zenéket nem szeretem.
Van kedvenc magyar filmzenéd?
Szerintem minden idők legjobb magyar filmzenéjét Tímár Péter írta az Egészséges erotikához. Nem tudom, hogy mennyi zenei tudása van Tímárnak, de ha van is, akkor is úgy prüntyög azzal a szocreál dobgéppel, mint aki nem tudja, mit csinál. És ez a film bizarrságához és groteszkségéhez iszonyatosan sokat ad hozzá. Annyira lenyűgözött, hogy így, egy darab hangszerrel, nulla forrásból is lehet olyan filmzenét írni, ami nélkül a film szinte nem is működne, hogy pár éve írtam is egy rajongói levelet Tímárnak.
Ha már itt tartunk, mennyire kell értenie egy rendezőnek a zenéhez?
Szerintem egy rendezőnek nem kell feltétlenül ismernie a zene törvényszerűségeit, de amihez értenie kell, az a ritmus. Ha zene nélkül is tudja egy rendező, hogy mi adja egy adott jelenet lüktetését, akkor arra sokkal könnyebb zenét írni. Ha nincs meg a rendezői vízió egy szekvencia ritmusára, belső ritmikai kottájára, akkor úgy nehéz dolga lesz a zeneszerzőnek.
Mikor döntesz úgy, hogy nem vállalsz egy projektet?
Akkor mondanék nemet, ha komoly morális problémáim lennének az adott munkával. Nem írnék például indulót egy pártnak, vagy valami politikai mozgalomnak. Ilyesmi. Amúgy, őszintén szólva, nem szeretek felkéréseket elutasítani. Az utóbbi időben még akkor is szívesen vállalok el egy munkát, ha úgy érzem, hogy azt nem feltétlenül rám szabták.
Miért?
Azért, mert én a stúdióban kísérletezgetést élvezem a legjobban az alkotói tevékenységek közül. Sőt, valószínűleg minden tevékenység közül. Nekem ez a legfontosabb. Többek között ezért is léptem ki a Péterfy Bori & Love Bandből és minimalizáltam a zenekarozással járó, véletlenszerű, időigényes és nagy energiákat felemésztő dolgokat is. Értékes közösségi élményt ezek adnak ugyan, ez tény, de nem járnak olyan katartikus alkotói tapasztalattal, amiért én ezt az egészet csinálom, amiért zenélek. Ritkán még reklámzenéket is bevállalok, de csak módjával, nem folyamatosan, mert a reklámzeneírás gyalulja a legjobban a zeneszerző agyát és lelkét.
Kép a Kék Pelikan című filmből
Az Erik Sumo lassan 20 éves, hol helyezkedik most el az életedben?
Vannak még folyó munkáim, utána viszont szeretnék új életet lehelni a zenekarba. Koncertezünk, írom az új dalokat is, sok az ötlet az új lemezhez.
Az Amorf Ördögökkel van terved? Mi kellene ahhoz, hogy újra dalokat írjatok?
Tariska Szabival most kicsit elsodródtunk egymás mellett, nincs olyan közös projektünk jelenleg, amiben dalokat írnánk. Nem tudom, mi kellene hozzá, hogy újra nekiálljunk. Nem zárkóznék el előle, de nem érzem azt, hogy a közeljövőben ez meg fog történni. De lesznek koncertjeink idén, mert ezt a zenekart néha nagyon jó érzés elővenni.
Mit tanácsolsz azoknak, akik zenével foglalkoznak, zenélnek, és szeretnének filmzenét is írni, vagy bekerülni filmes projektekbe?
Én azt csinálnám, ha kezdő lennék, hogy meglévő filmekhez készítenék új filmzenéket és minden közösségi médiás felületen megosztanám a kész anyagokat.
Egyszer említetted, hogy videójátékokhoz is írnál zenét. Honnan jött ez az ötlet?
Rajongok a videojátékokért. Érdekel a médium, érdekelnek a játékok történetmesélési megoldásai, működési mechanizmusaik, és persze az is, hogy hogyan használják a zenét. Számomra ez egy nagyon izgalmas vágy, kipróbálnám, mert sok filmzeneszerző csinál ma már játékzenét is. Ugyanakkor félek, hogy ha ennyi interjúban előkerül ez a téma, azt hiszik majd, hogy na, még mindig nem jött neki össze.
Nem muszáj beleírnom.
Mindegy, írjad csak bele.
A fotókat Baski Sándor készítette.
