A Chris Rodley interjúiból összeálló kötet (Stőhr Loránt fordításában), hasonlóan ellentmondásos vállalkozás, hiszen Lynch, ahogy azt saját maga is elismeri, nem a szavak embere. Idegenkedése az ömlengéstől, tartózkodása az önanalízistől,  valószínűleg kreativitásának és általában művészi képességeinek is szükséges feltétele. Okkal vetődik fel a kérdés, mi célja lehet egy interjúkötetnek egy olyan ember esetében, aki megátalkodottan rossz interjúalany. És valóban, Lynch válaszai időnként közel olyan nehezen érthetőek, mint maguk a filmek.

Rodley egyszer-egyszer nekiveselkedik, és komolyan nekimegy a rendezőnek, hogy magyarázzon el bizonyos Twin Peaks, vagy Útvesztőben részleteket, ám Lynch kategorikus nemmel reagál a hol egyenes, hol trükkös próbálkozásokra. Közben mégis kiderül egy csomó minden, a filmekről és a rendezőről, például arról, hogyan maradhatott meg ebben a profitorientált amerikai filmes miliőben ilyen rendhagyó filmekkel. A kötet összesen 11 beszélgetést tartalmaz, melyek nagyobbik része egy-egy nagyjátékfilmmel és annak időszakával foglalkozik.

Szóba kerül a lényegében boldognak és kiegyensúlyozottnak tekinthető gyermekkor, az első szárnypróbálgatások időszaka és az első nagyjátékfilm, az embertelen körülmények között készülő Radírfej hároméves forgatása. Lynch elmeséli miként csöppent bele a világhírt hozó Elefántember projectbe, majd a Dűne kapcsán arról beszél, hogyan darálta be a filmjét – először és utoljára -- Hollywood. A rendező szerint élete egyik legfontosabb pillanata a Kék bársony, a visszatérés a személyes látásmódhoz, amit azóta sem hagyott el. A Veszett a világ, a Twin Peaks sorozattal megtámogatva valóban a mennybe röpítette, ahonnan a Tűz, jöjj velem! villámgyorsan vágta vissza a földre, hogy aztán az Útvesztőben segítségével megtalálja a békés egyensúlyt, a nem zavaró mértékű sikerrel párosuló alkotói szabadságot, a közeget, amiben utolsó filmjeit készíthette.

Lynch elismeri, hogy a legtöbb filmje valóban rejtély, melyeknek létezik ugyan megfejtése, ám ezt többnyire vonakodik elárulni. A rendező szerint ugyanis, a rejtély ereje éppen a megőrzött titokzatosságban rejlik, a megfejtés valójában nem elégíti ki a nézőt, annak csak illúzióját adja. Korunk egyik legnagyobb zsenije tudja magáról, hogy nem a szavak embere, éppen ezért nem akarja megmondani a frankót, és ettől válik olvashatóvá a könyv. A beszélgetések jelentős részében Rodley és Lynch az elmondhatóság kötéltáncát járja, de ez nem zavarja őket különösebben. A beszélgetések leple mögül időnként feldereng a lynchi géniusz, és már csak ezekért a félmondatokért, féltucatnyi betűből álló sorozatokért is érdemes végigolvasni a tizenegy interjút. Meg persze a rengeteg információért, mely kiderül az amerikai filmiparról, a gyártási rendszerről, arról, hogy hogyan beszél arrafelé egymással producer és rendező, mi az, hogy forgatókönyv és mi az, hogy színész a la David Lynch.