1945-ben édesipari céget bíztak rá, ‘49-ben pedig a Büfé Nemzeti Vállalat vezetőjének nevezték ki – karrierje innen repülőrajtot vett, nevéhez olyan innovációk fűződnek, mint a mindenféle, itthon nem elérhető finomságokat áruló, közkedvelt Mézes Mackó bisztró-hálózat létrehozása, miközben az újonnan épülő szocialista városokban is megszervezte a közétkeztetést. Hamarosan a büféken túl már minden jelentős étteremért ő lett a felelős, még a balatoni szállodaipar is az irányítása alá került. A turizmus- és vendéglátás területén minden bizonnyal nem akadt nála felkészültebb és ügyesebb szakember itthon, ám szárnyalásának a ‘60-as évek közepén egy csapásra vége szakadt.
Onódy Lajos, Kádár János és Nyikita Szergejevics Hruscsov
Almási Tamás izgalmas megoldással kerüli el a szimpla beszélőfejes formát Onódy tündöklésének és bukásának bemutatásához, saját szokásától eltérően egy dramatizált keretbe foglalja az eseményeket. Színészekkel rekonstruálja az MSZMP központi bizottságának sorsdöntő, 1965-ös ülését, amelynek legfőbb napirendi pontja az Onódyval és több párttaggal szembeni sikkasztás és hűtlen kezelés vádja volt. A legmagasabb rangú vezetők, köztük Kádár János és Biszku Béla részvételével folyó koncepciós per megrendezettségét Almási a formával is kihangsúlyozza: már a tényleges jelenetek előtt megmutatja a pártvezetőket alakító színészeket, akik megérkeznek a stúdióba, és elkezdenek megismerkedni a szituációval és a hivatalos jegyzőkönyvből származó szövegükkel. Megbeszélik egymással a témát és a rendezőt kérdezgetik a vádakról, így a néző is természetesebb módon értesül az országos botrány hátteréről, mintha egy száraz narrátorhang sorolná a tényeket.
Onódy személyesen is megjelenik a filmben, mivel az alkotók rábukkantak egy életútinterjúra, amit nem sokkal a rendszerváltást követően rögzítettek. A rendező ebből a több órányi felvételből erős részleteket ragad ki, amik alá hangulatos archív felvételeket kever, miközben Onódy életét fejezetekre osztva, de mégsem kronologikus sorrendben, hanem fénykorától kezdve, majd az időben visszaugorva ismerjük meg. A szocialista vendéglátóipar trónfosztott császára nem kis büszkeséggel idézi fel élete fontos teljesítményeit, mint a brüsszeli világkiállítás magyar étteremének jelentős bevételét, a külföldről hozatott presszógépek elterjesztését, vagy azt, hogyan vendégelte meg Kádárt és a Hruscsov-vezette szovjet delegációt az egyik létesítményében. A MALÉV-járatokkal (étkeztetési beszállítóként) bárhová utazhatott, külföldön dollármilliókkal dobálózott, hogy beszerezhesse, amire szüksége van a hazai vendéglátás fellendítéséhez. Elmondása alapján szinte mindenhez elég volt egy telefon, egy találkozó és még a Belügyminisztérium is simán átengedte neki a siófoki ingatlanjait, hogy szállodákat építhessen rajtuk a nagyközönségnek.
Onódy Lajos
Az úgynevezett Onódy-ügy, amelynek szaftos részletein a korabeli sajtó és a közvélemény is előszeretettel csámcsogott – az ezüst tálcán felszolgált sztriptíztáncosokkal és csokoládéval leöntött Bara Margittal – azonban már szigorúan csak a jegyzőkönyvek alapján rekonstruált felszólalásokban bontakozott ki. A hivatalos vád szerint Onódy fiktív vadásztársaságok gazdasági ügyeit intézte, társaival együtt több millió forintot sikkasztottak el és vittek ki külföldi számlákra. Ugyanakkor sejthető, hogy a vádaskodó elvtársak saját maguk terjesztették el a vad orgiákról szóló pletykákat, amikről a bizottság előtt megbotránkozva beszélnek. Megbotránkoznak. Az egyértelmű, hogy Onódy személyes kapcsolatokon és szívességeken alapuló kapcsolati hálót tartott fenn, és ezek segítségével működtette sikeresen a rábízott állami vállalatokat, kérdéses viszont, hogy ő ebből személyesen mennyit profitált. De minden bizonnyal nem többet, mint a hasonló elveken működő gulyáskommunizmus többi vezetője.
A legnagyobb kérdőjel viszont, hogy miért pont őt vették elő emiatt. Biszkuék keményen ráhúzták a vizes lepedőt a korrupciós vádakkal, megfosztották minden tisztségétől és párttagságától, majd hét évre börtönbe zárták. A filmben erre több lehetséges magyarázat is felmerül, például, hogy Onódy megtagadta az együttműködést az állambiztonsági szervekkel a szállodáiban, vagy csak az, hogy szimplán nem volt elég jól beépülve a pártba, de egyik sem ad maradéktalan bizonyosságot. A legizgalmasabb elmélet már szinte csak mellékesen, a film rövid epilógusában hangzik el – a megszólaltatott szakértőként felbukkanó Orbán-Schwarzkopf Balázs történész a szocialista állami támogatással működő csempészettel hozza összefüggésbe, ahol egyszerűen kellett találni egy bűnbakot a nemzetközi nyomozások miatt. Az utóbbi ügynek persze ezer felderítetlen szála van, így a filmben sem marad már elég idő arra, hogy ezt a témát kitárgyalják. Mindenesetre elgondolkodtató részlet, hogy Onódy állambiztonsági aktái a mai napig zárolva vannak, tehát nem kutathatók szabadon, így még jó sokáig nem kapunk választ arra, hogy miért tették félre ilyen csúnyán az egyik legfontosabb vállalati vezetőt.
Onódy - A hatvanas évek császára / Forrás: BIDF
Onódy története a mából nézve is tanulságos, környezetéhez képest túlságosan is leleményesnek és önjárónak bizonyult, túl közel repült a naphoz és megégette magát – a börtönből megromlott egészséggel, de nem megtört szellemmel szabadult, a korábbi magasságokba viszont már nem volt képes visszakapaszkodni, sőt a párt sem rehabilitálta. A legtöbb, amit el tudott érni, hogy a rendszerváltás után a bíróság elismerte perének koncepciós mivoltát. Az állítólagosan elsikkasztott összeg és a közbontránkozást okozó orgiákról szóló pletykák pedig már aligha érik el a mai ingerküszöbünket. Eltagadhatatlan viszont, hogy Onódy kicsit élhetőbbé tette a szocializmust – kérdezzük csak meg idősebb rokonainkat a Mézes Mackóról vagy a siófoki nyaralásokról. Almási alkotása tévéfilmes időkorlát miatt rohamléptekben halad végig ezen az izgalmas életúton, akadnak részletek, amikről szívesebben hallottunk volna bővebben is, de mindenképpen érdemes rászánni ezt az egy órát.
A film elérhető a Filmio kínálatában.
