Igazi csemegének ígérkezett az idei Cannes-i Arany Kamera-díjjal (legjobb elsőfilm) kitüntetett Samson és Delilah, Warwick Thornton alkotása, már csak amiatt is hogy ausztrál aborigin szereplőket vonultat fel. A film a két sivatagban élő tinédzser, Samson és Delilah egyéni boldogság-és szerelemkeresését mutatja be sok kenguruval, vörös sziklával és naplementével. És akikről, bár még nem nagy nevek, biztosan hallani fogunk még, Anton Pichler osztrák rendező és Valdis Óskarsdóttir izlandi rendezőnő, akit eddig Gondry és Vinterberg vágójaként ismertünk. Pichler a The Journey of an Olive Tree című filmjében kilenc embert hoz össze kilenc országból, különböző kultúrákból és vallásokból egy szent cél érdekében, egy olajfát kell elvinniük Jeruzsálemből Tripoliba és ott elültetni, ehhez 6000 kilométert és öt országot kell átszelniük. Képesek-e az emberek ennyire eltérő háttérrel, mint a Szaddám-rezsim politikai foglya, az ukrán békefenntartó Irakban, a tűzoltó, aki a Word Trade Center lángjait oltotta, az izraeli vadászpilóta, egy cél érdekében félretenni sérelmeiket és hatékony csapatként együttműködni. Az izlandi rendezőnő saját családtagjairól forgatott, egy esküvőre induló, de oda soha meg nem érkező nászmenet viszontagságos és mulatságos buszos utazására invitál bennünket, ahol a cél a piros tetős templom megtalálása a kopár izlandi tájban.
Idén a müncheni fesztivál minden eddiginél több nézőt vonzott, a 75 ezres nézőszámmal 27 éves rekordot döntött meg. Még merje valaki azt mondani, hogy a válságban nem fontos a kultúra és nem áldoznak rá. Államok, rendszerek és kormányok hihetik ezt, de ezek szerint a néző mást gondol.
