filmhu: Azt vettem észre, hogy a „fiatal magyar filmes generáció” számára meghatározó élmény volt a családalapítás, ami alapvetően megváltoztatta a filmről való gondolkodásmódotokat. Szerintem a Womb-ban fontos szerepet játszott az, hogy gyereked született.

Fliegauf Benedek: Nem, szerintem nem a fiam születése játszott ebben szerepet, inkább én születtem újjá. Amikor a Dealer végén a főszereplő befekszik abba szoláriumba, akkor én is meghaltam kicsit. Aztán, ahogyan a kvarcjátékokban is, kaphatsz egy új esélyt: most van egy új életem, azt élem, és eléggé másként, mint az előzőt. Szomorú látni rendezői pályákon, hogy ha valaki pontosan ugyanazt csinálja harminc éven keresztül. Bunuelnél vagy Hitchcocknál, olyan nagy meglepetésekre nem lehet számitani, egyik filmjük olyan mint a másik, ez sokszor nagyon jó, mert olyan otthonosá teszi az életművet, ahova szinte hazajár az ember. Az alkotónak szerintem viszont nagyon nehéz ez. Olyan mint egy intellektuális mumifikálódás.

fliegauf_benedek_02_500


filmhu: Ha nem a fiad születése, hanem a saját újjászületésed inspirálta a Womb-ot, akkor miért a nő szemszögét választottad, miért őt tetted meg főszereplőnek?

F.B.: Valószínűleg azért, mert a nőket jobban ismerem, mint a férfiakat - állandóan nők vannak körülöttem. Vannak barátaim is, de velük nem élek együtt évekig. A nézőpont egy ideig tényleg kérdéses volt, hogy az anyuka vagy a klónozott kisfiú szempontjából meséljem-e el a történetet, vagy esetleg mindkettőjükéből. El is játszottam a gondolattal, hogy odáig a lány szemszöge, amíg a fiú meg nem hal, majd amikor megszületik a kis klón, akkor átváltok az ő szemszögére. Ezt elvetettem, mert akkor egy túl markáns formáról lett volna szó, és szerintem nem tudtunk volna figyelni a törénetre.

filmhu:
Miért, mi a lényeg? Mit szeretnél, milyen érzésekkel távozzon a moziból a néző?

F.B.: Annak szoktam örülni, amikor nők azt mondják, hogy ez egy szép film. Persze mondanak másokat is, aminek már nem mindig szoktam örülni. Nagyon nagy eredmény ez, ha egy tabuval játszol. A befejezés vérfertőzésként is megélhető: és ha ez a vég a nőket nem idegeníti el a filmtől, annak nagyon örülök.


filmhu:
Visszatérő motívumod az incesztus, amit a Womb-ban jelentősen átértelmezel. Miért vonz ez a téma?

F.B.: Hát nem tudom. Nick Cave-et kérdezték, hogy miért ír brutálisan erőszakos dolgokról, és azt mondta, hogy egész egyszerűen élvezetes számára erőszakról írni. Szórakoztatja. Nem mondanám, hogy a vérfertőzés engem szórakoztat, egyszerűen érdekel, inspirál. Foglalkoztat például, hogy a bonobók állnak az emberhez legközelebb genetikai készletüket tekintve, és ők minden konfliktust szexuálisan rendeznek, tehát az egész család egy nagy kalákában koitál. Szóval azt gondolom, hogy inkább szociális, mint biológiai tabu, az hogy a családtagjainkkal nem élünk nemi életet. Az emberben lakó szociális és biológia lény közötti konfliktus engem mindig is nagyon inspriált.

filmhu:
A Womb egy nő, egy szerelmes nő története, aki egyoldalú, viszonzatlan szerelemben éli le az életét az általa újraszült fiával / kedvesével. Önzés, amit tesz?

F.B.: Rebecca olyan áldozatot hoz, ami tulajdonképpen tiszta altruizmus. Biológiai értelemben legalábbis. Társodalmilag meg teljesen elfogadhatatlan.


filmhu: Nekem az is furcsa volt, hogy a „revival” esélyét éppen az az intézet teszi lehetővé, ami ellen az Tommy, Rebecca szerelme lázadt, ezért a belőle újrateremtett második Tommy ennek a gondolkodás- és eljárásmódnak a terméke tulajdonképpen.

F.B.: Ha nem is ugyanaz az intézet, de legalábbis ugyanaz a metódus kelti éltre, ami ellen lázadt. Ez abszurd és szép szerintem. Bárhogyan csűrjük-csavarjuk ezt az egészet, mégis csak az jön ki belőle, hogy azt tenni, amit Rebecca tett, csodálatos dolog. Ha az ő szemszögénél maradunk, akkor nehezebb megérteni, hogy mire gondolok. De nézzük meg a másik oldalról, Tommy szemszögéből: azért élek, mert az anyám – aki nem az anyám, hanem a volt szerelmem – annyira szeretett, hogy egész életét feláldozva visszahozott engem a semmiből. Ha valaki ezt tenné velem, és semmi mást nem tudnék mondani, csak azt hogy: köszönöm.

fliegaufbenedek_03_500

filmhu: Ha választani kell, te melyik Tommy vagy? Aki a csótányokat tenyészti, vagy aki génmanipulált klónként éli a második életét?

F.B.: Tarthatatlannak tartom azt a világrendet, ami ellen az első Tommy lázadt, én is egy ellenkulturális valaki vagyok. Ugyanakkor képmutatásnak tartanám, ha azt mondanám, hogy a fejlődésnek nincsenek előnyei. Hogy a technológia mennyire változtat minket zombivá, azt minden egyes Facebookon eltöltött pillanatban átélhetjük, ez mindannyiunk kollektív élménye. Szerintem leginkább azon múlik minden, hogy mire használjuk a technológiát. A fegyverek nem ölnek, az emberek ölnek. A klónozás szerintem egy csodálatos lehetőség. Bizonyos embereket tök jó lenne, ha klónoznának, én például imádtam a nagymamámat, ha lehetne klónozni, és ha úgy gondolnám, hogy több gyerekem már nem lesz, akkor őt szívesen klónoznám.

filmhu: Te azzal értesz egyet, hogy a nagymamád a környezetétől és neveltetésétől függetlenül ugyanaz az ősz kontyos asszony lenne 2070-ben is, aki volt 1990-ben?

F.B.: Eléggé gyanús, hogy igen. A környezet hatása arra, hogy mi milyen emberek vagyunk, nagyon eltúlzott. És hogy genetikailag mennyire meghatározottak vagyunk, az nagyon alulértékelt. Én a genetikai meghatározottságban hiszek. Azt is gondolhatnád, hogy ez fatalizmus, de közben nem, mert a genetika inkább csak egy töltény, és mi vagyunk azok, akik meghúzzuk a ravaszt. Számos kísérlet volt kriminalizált családok gyermekeivel, vagy egypetéjű ikrekkel, akik genetikailag egymás klónjai - és beszélgethetünk arról, hogy a környezet így vagy úgy befolyásol, de a genetika számít igazán.

womb_werk_500_1


filmhu: Tehát azt mondod, hogy te ugyanaz a rendező lehetsz itt Magyarországon, mint ha Berlinben élnél?

F.B.: Feldmár András szokta mondani, hogy ha Mozart egy busman törzsben nő fel, akkor nem derült volna ki, hogy jó zenész. Csomó olyan adottságunk van, ami egy bizonyos környezetben nem biztos, hogy megjelenik.

filmhu: De Berlinről azt gondolnám, hogy egy filmrendező számára ideális környezet a munkához.

F.B.: Berlint nagyon szerettük, jól éltünk ott, és remélem, hogy folytatódni fog az az élet is. Ott nagyon jó lehetőségeim vannak, jó ajánlatokat is kaptam, és tudnám ott folytatni a pályámat, de én angolul szeretnék filmeket csinálni, és ebből a szempontból már szinte mindegy, hogy Budapesten vagy Berlinben akarom ezt. Szeretek ott élni, örültem volna, ha Jancsi Berlinben kezdi az óvodát, de végül itt is nagyon jó óvodát találtunk neki. Egyszer majd el kell döntenünk ezt a kérdést, és mivel az angolul forgatást nagyon élveztem, és sok filmtervem van ezen a nyelven, így nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy Angliában fogunk majd lakni.

fliegaufbenedek_05_500


filmhu:
De miért jöttetek haza? Egyelőre megjósolhatatlan, hogy mi lesz a magyar filmmel.

F.B.: Budapest utoljára a Rengeteg idején inspirált, akkor gondoltam utoljára azt, hogy vannak történetek, amiket érdemes elmesélni. A Dealer ennek a lecsengése volt. Bennem nincs olyan film, hogy “Dávid, a harmincéves reklámgrafikus felébred reggel, és találkozik Klárival az asszisztenssel, szusit esznek, majd elmennek a Margitszigetre.” Nekem ez nem megy, semmi nem jut erről eszembe. Ez engem elszomorít, mert nagyon szeretem a magyar nyelvet, nagyon szerettem a magyar nyelvvel játszani, vagy a szubkultúrával foglalkozni. De egy ideje ezt nem találom inspirálónak, és a válságövezeteket járva rájöttem, hogy ezek azok a történetek, amiket el akarok mondani. Kis szociográfiai jelentéseket adni a saját országomból. Ennek értelme is van, mindenkinek jó, ha erről beszélünk, Magyarországon és külföldön is. És meg is lehet csinálni. Mert itthon pillanatnyilag nem lehet mozifilmeket forgatni, nem lehet álmodni, egy több millió eurós költségvetésű filmet pár száz millióból kellene leforgatni... Egy ilyen kicsi filmre, mint a Szállnak a varjak 50-60-100 milliót össze lehet szedni, és meg is lehet csinálni ennyiből. Vannak történetek, amiket szeretnék elmesélni, és most felcsillant a remény, hogy le tudom forgatni ezt a filmet, úgyhogy egyenlőre úgy tűnik, jó döntést hoztam, hogy hazajöttem. Én már megcsináltam az európai filmemet, a Womb előtt eszembe sem jutott volna hazajönni, de most már tudom, hogy van hova visszatérnem.

filmhu: És akkor mi lesz a régóta dédelgetett Tündérkör című filmeddel?

F.B.: Dédelgetem még mindig, de a Womb készítése közben megláttam az európai film határait, és a Tündékör abban a formában, ahogyan én kitaláltam, soha nem készülhetne el, még amerikai filmként sem. Van egy varázslatos, és végtelenűl egyszerű filmtervem, ami a Tündérkör-ből nőtt ki: az a címe hogy Galóca. Még csak gondolni sem merek rá, félve mondom ki a cimét is, mert mindig teljesen rabul ejt, amikor eszembe jut.

womb_werk_500_2


filmhu: Utólag vicces belegondolni, hogy a Tündérkör miatt lett az eredetileg regénynek szánt Womb-ból film. Az írói ambícióiddal mi most a helyzet?

F.B.: Botcsinálta művész vagyok. Autodidaktaként sok mindent találtam ki és valósitottam meg magamtól, úgyhogy előtte semmilyen intézményes keretben nem tanultam. Sok pozitív visszajelzés jött, és azt a kis egzisztenciámat, ami van, azt is ebből teremtettem elő. Szóval nekem a művészet olyan mint egy végtelen játszótér, ahol mindenhová fel lehet mászni, mindent ki lehet próbálni. Persze jó nagyokat lehet esni, de hát valamit valamiért. A nagy szellemi eredményekről egyébként azt gondolom, hogy azok részben múlnak a tehetségen, legalább annyira a gyakorláson. Ha valaki sokat gyakorol, bármit meg tud csinálni. A Womb-ot is szerettem volna megírni regénynek, de az még két év lett volna az életemből. A Womb forgatókönyét három éven át írtam, két és fél hónapig rendeztem, természetes, hogy elsősorban írónak tekintem magamat, aki időnként, mint egy cserebogár, átváltozik rendezővé. Most egyébként egy zenei albumon dolgozom, ami nagyon jól halad, éppen most fejtem be a hetedik tracket. Beke Tomival dolgozom, akivel a Womb hangját készítettük. Az elmúlt egy évben ez volt a legnagyobb munkám: amikor a cigányfilm előkészítése leállt, ebbe fogtam. Majdnem akkora önazonosságot érzek, amikor a zenével foglalkozom, mint amikor filmet készítek, sőt, sokszor még nagyobbat is. Kár, hogy soha senki nem fogja meghallgatni, annyira experimentális. Bár éppen most nagyon jó ajánlatokat kaptunk Angliából, talán rajtuk keresztül legalább azokhoz eljut majd, akiket érdekelhet. Már munka cim is van: Üveghegy.

filmhu: Azt mondtad az előbb, hogy az angol nyelvű forgatás nagyon megtetszett. Nem volt fura rögtön egy akkora színésszel dolgozni, mint Eva Green? Korábban Thurzó Barbit, Mészáros Katalin operatőrt vagy Kenyeres Bálint rendezőt kellett instruálnod, most meg Eva Green-nek mondtad azt, hogy vegyük fel még egyszer. Éreztél különbséget?

F.B.: Régóta érdekelt, hogyan működnek a színészek, de magyar színészekkel még nem forgattam. Így a Womb nagy váltás volt nekem, de Eva-val és többiekkel dolgozni nagy élmény volt. Soha forgatáson ilyen jól nem éreztem magam. Amikor újravettünk egy jelenetet, mindig azt mondtam: “I love it. Once again, just for fun.” A forgatás végén a stáb csináltatot egy polót, amire rányomták ezt a szöveget. Herendi Gábor kérdezte tőlem egyszer, hogyan vagyok képes amatőrökkel dolgozni, iszonyú nehéz lehet. És nem értettem soha, hogy miért mondják ezt. Most már értem. Annyival könnyebb volt a színészekkel dolgozni, teljesen máshogy működnek a dolgok. Az amatőröket mindig meg kell győzni arról, hogy jó, amit csinálnak, a színészek viszont tudják mit akarnak, csak irányokat kell szabni. Nagyon nyitott vagyok most ebben. Szerettem volna megnézni Szabó Istvánt, ahogy rendezi Az ajtó-t, ő káprázatosan vezet szinészt.

fliegaufbenedek_07_500


filmhu: Pont erről tartott mesterkurzust a Berlini Talent Campuson. (itt írtunk róla)

F.B.: Ő hagyja a színészeit szabadon dolgozni, és szerintem nekem ezen a téren van még mit tanulnom: én nagyon visszaveszem őket, és csak piciket engedek. Ezek nüanszok, de nagyon fontosak.

filmhu: Legnagyobb tapsot a díszbemutatón Szatmári Péter operatőr kapta. Ő hogy tudott belerázódni ebbe a nagy váltásba?

F.B.: Ez volt az első európai filmünk, sok nagy operatőrrel dolgozhattam volna: Franz Lustig, Robby Muller, Rodger Deakins neve is felmerült. Nagy kaland lett volna. Végül Szatmári Pétert választottam a nagyok közül. Túl azon, hogy a Dealer vizuálisan pontosan az lett, amit elképzeltem, kellett egy magyar alkotótárs. Sára, a feleségem velem volt mindvégig, de az egy más dolog, mert vele együtt megyünk haza. Szatmári volt a társam a nagy ismeretlenben. A profizmusról amúgy azt gondolom, hogy egyfajta minimum, vagy sztenderd ha úgy tetszik. Sok profi operatőr van, lehet közülük választani. Ha a rendezőnek van valamilyen határozott elképzelése arról, hogy mit szeretne látni – nekem általában van ilyen – akkor ezek az emberek megcsinálják. Ezért profik. Így hát nekem az nagyon fontos hogy jól érezzem magam az illetővel – mert a rendező és az operatőr rengeteg időt tölt együtt. Fontos, hogy ki hogyan küzdd meg a stresszel, mert ugye abból van jócskán egy forgatás alatt. Nagyon kompakt világot építettünk fel, amit nagyon kompakt módon kellett lefotózni. Péter ezt megcsinálta, és közben jól éreztük magunkat.

filmhu: És amikor a májusi szemle információs mezőnyébe nevezed a filmedet, nem szakad meg a szíved, hogy esetleg megfosztod őt a legjobb operatőr díjától?

F.B.
: Őt ez nem foglalkoztatja, és mi úgy gondoltuk, hogy a Womb nem illik a Magyar Filmszemle versenyszekciójába. Nagyon sok pénzbe került a többihez képest, és nem is magyar film.