Nem lehet elégszer elmondani, ezért itt és most is azzal kezdem, hogy fantasztikus és nagyszerű dolog történt az elmúlt napokban Budapesten! Két lelkes – és úgy látszik, legyőzhetetlen – ember kezdeményezésére és irdatlan munkájának köszönhetően, intézményi háttér nélkül, tengernyi segítő, támogató, önkéntes és szponzor közreműködésével létrejött az első, a világ dokumentumfilm-terméséből általános igénnyel szemléző nemzetközi dokumentumfilmes fesztivál Magyarországon. Nagyon itt volt már az ideje! Egyrészt véleményem szerint – az utóbbi tíz évben biztosan – a dokumentumfilmek világában sokkal nagyobb valószínűséggel bukkanunk érdekes, innovatív, megrázó, felemelő és izgalmas alkotásokra, mint a játékfilmek mezőnyében, és ennek ékes bizonyságát adta az első BIDF briliáns válogatása is. Másrészt Magyarországon még az átlagosnál is nagyobb szükség volna arra, hogy minél többekhez jussanak el azok a tartalmak és értékek, melyek közvetítésére ez a műnem különösen alkalmas: a társadalmi problémák érzékeny megközelítése, az empátia és a törődés erejének megmutatása apró és személyes ügyek, illetve nagy és globális problémák kapcsán egyaránt. Harmadrészt pedig – ahogy azt a Corvin mozi nagyméretű vásznain jó minőségben vetített filmek ékesen bizonyították – a dokumentumfilm ugyanannyira vizuális műalkotás, mozis körülményeket igénylő és moziélményt nyújtó produkció, mint mondjuk a Jurassic Park, vagyis nem természetes élőhelye a televíziók későéjszakai műsorsávja.
Folyamatosan sírtunk és nevettünk, ámultunk és vitatkoztunk
BIDF a zsűri szemével
A világ minden tájáról érkeztek alkotások az első Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválra, amely vasárnap este négy szekcióban osztott díjakat. De vajon hogyan néz ki egy ilyen fesztivál a zsűri szemével? Mire figyelnek azok, akik az elismerésekről döntenek? Az első BIDF zsűritagjai közül hárman vállalkoztak arra, hogy megosztják velünk gondolataikat, érzéseiket, benyomásaikat az első hazai rendezésű nemzetközi dokumentumfilm-versenyről, és az ott bemutatott alkotásokról.
A szekciógyőztes Dominó hatás
Különös megtiszteltetés számomra, hogy részese lehettem zsűritagként ennek a filmtörténeti pillanatnak, amikor egy új és – őszintén remélem – hosszú és sikeres szakasz kezdődik a dokumentumfilmek magyarországi megbecsülésének történetében. A „Mert dolgunk van” névre keresztelt szekcióban vetített 11 dokumentumfilm minden várakozásomat felülmúlta. A zsűri végső, díjosztó ülésére lényegében úgy érkeztem, hogy bármelyik filmnek szívesen adnék díjat, és a fődíjra is legalább a filmek felét esélyesnek gondoltam. A megbeszélés pedig bizonyította, hogy valószínűleg nem az egész fesztivál iránti lelkesedésem homályosította el kritikai éleslátásomat, mert a többiek is hasonlóan hosszú preferencialistával érkeztek a díjazható filmeket illetően.
Egyet biztosan állíthatok, filmnézés közben egy percig sem unatkoztam – ilyen azért játékfilmes fesztiválokon nem nagyon szokott megesni. A szekció filmjei mind nagyon különböző és érdekfeszítő, sokszor kifejezetten szórakoztató történeteket meséltek küldetéses emberekről, akik hittel, meggyőződéssel küzdenek néha szinte lehetetlennek látszó célok megvalósításáért, vagy egyszerűen csak élik a hétköznapi életüket, ami azonban a külső szemlélő szempontjából emberfeletti küzdelemmel ér fel.
Nézz bele a Nevem só című dokumentumfilmbe!
A szekció nyertes filmje (Dominó hatás) egy magánéleti konfliktus hátterében rajzolja fel a posztszovjet élet melankóliáját/szürrealitását Abháziában. De láttunk filmet mondhatni hollywoodi kiállításban a nagy hadronütköztetőről (Részecskeláz) és a bécsi Szépművészeti Múzeumról (A nagy múzeum). Az operatőri díjat is elnyerő Nevem só című darab képi világa a legfantasztikusabb szuperprodukciókkal is felveheti a versenyt, miközben egyszerű emberek hétköznapi küzdelmét állítja a középpontba. A helyi ügyekért küzdők mindennapi harcairól a magyar Besence Open és a Zivan punk fesztivált szervez című filmek nyújtottak érdekes és érzékeny képet. Különleges és hol fájdalmas, hol szívmelengető történetet láthattunk egy izraeli házasságszerzőről (Hiszel a szerelemben?), egy kurd méhészről, aki menekültként Svájcban próbálja újrakezdeni hivatását (A méhész), vagy az iráni taxisofőrről, aki elképesztő odaadással, szinte eszközök nélkül forgat állatszereplős filmeket a hátsó kertjében (A róka és a kamionsofőr). Sírva nevettünk a három argentin zenészen (Szentivánéji tangó), akik Aki Kaurismaki azon kijelentésének eredtek nyomába, miszerint a tangó valójában Finnországból származik. És láttunk grandiózus, néha szürreálisba hajló tablót a Rómát körülvevő közlekedési körgyűrűről az általa összekötött sorsokon keresztül (Róma körül).
Besence Open - előzetes
Hallatlanul izgalmas és érzelmileg sokszínű kalandban volt részünk az első Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál filmjeinek köszönhetően. Habár ez volt az első kiadás, a fesztivál mégis lényegében gyerekbetegségek nélkül vette az akadályt. A felszínen semmi nem látszott abból a rengeteg küzdelemből, nehézségből, ami a fesztivál létrejöttéhez vezetett. A fesztivál szervezői, csakúgy mint a „Mert dolgunk van” szekció filmjeinek hősei, az ellendrukkerekre rácáfolva, végrehajtották a nemes küldetést. Kívánom mindannyiunknak, hogy legyen erejük a lehetetlen küldetés folytatásához, és ajándékozzanak meg bennünket még sok-sok ilyen élvezetes, dokumentumfilm-nézéssel töltött nappal a jövőben is!
Ferenczi Gábor – „Mert gyerekek vagyunk”
Mint a „Mert gyerekek vagyunk” szekció egyik zsűritagja közelről lehettem nézője és így egyben részese egy olyan nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválnak, amilyet Magyarországon eddig még soha nem rendeztek, és amelyiken a világ elmúlt két év dokumentumfilm-termésének legjobbjai vesznek részt. Igazán a legjobbjai. Most, amikor ezt írom, a négy szekció négy zsűrije még nem hozta meg a döntését. Még nem láttam minden filmet (hogyan is láthattam volna szűk négy nap alatt a bemutatott 45 külföldi és 29 magyar film mindegyikét?!), még nem tértem magamhoz az ámulattól, és a megrendüléstől, amit egyrészt a zavarbaejtően szép, bátor és szabad filmek általam soha nem látott aránya, másrészt a szervezés nemzetközi színvonalú profizmusa – és ami ezt a fesztivált igazán egyedivé teszi: a mindent átható személyessége okoz.
Remélem, hogy a filmes iparban, a filmpolitikában dolgozó számos szakember, sok írni tudó gondolkodó ember is látta, és továbbadja, megírja, hogy mi történt itt ezalatt a négy nap alatt: két fiatal nő, Sós Ágnes és Balogh Rita olyat mutatott, aminek nemhogy a kivitelezésére, de a végiggondolására se vette idáig senki a bátorságot. Hogy dokumentumfilmekkel meg lehet tölteni egy mozit, és nem egyszer, és párhuzamosan öt teremben?! Ráadásul úgy, hogy ahogy terjedt a fesztivál híre, a nézőszám egyre csak emelkedett? Itt, ma Magyarországon?! Hogy lehetséges önkéntesek tucatjait úgy szervezni, hogy mindenki egy fontos ügy részesének érezze magát, hogy magyar rendezők egymással beszélgessenek, hogy a fesztiválszervező igazi házigazda legyen, hogy összejöjjön ennyi pénz a jóságos állam hangsúlyos beszállása nélkül?!? Ugyan kérem! Senkise fogadott volna erre. És megtörtént!
Augusztusra várva – a szekciógyőztes film
Folyamatosan sírtunk és nevettünk, ámultunk és persze vitatkoztunk. Ismét szembesültünk a műfaj legizgalmasabb alapkérdéseivel: ez még dokumentumfilm, ezt vajon szabad? Sós Ági és Balogh Rita megmutatták nekünk, hogy mit is gondolnak rendezők, filmkészítők, operatőrök, producerek Magyarországon kívül erről a műfajról, hogyan, milyen ambíciókkal, és milyen színvonalon gondolkodnak – egyáltalán a filmről mint a megismerés egyik legnépszerűbb eszközéről. Hogy ez a műfaj egészen másról szól, mint amit a magyar médiában látni lehet, amit ebben az országban a dokumentumfilm szót hallva az emberek gondolnak. Megmutatták, hogy ha van egy kamerád, nyitott a szíved, és helyén az eszed, akkor már csak idő kell, türelem, sok-sok szervezés, empátia, a lehető legnagyobb szabadság – és a filmmel olyan utakra juthatsz vagy tévedhetsz, ahol előtted még senki se járt.
Konkol Máté – Rövidfilm szekció
A Farsangvasárnap vasárnap este megkapta tőlünk a rövidfilmes díjat: a délutáni zsűri-megbeszélésen rövidebb vita vezetett odáig, hogy ez a félórás orosz film lett a legjobb a kilenc darabos válogatásból, mert mindannyian (Irena Taskovski, Oana Giurgiu, Szirony Szabolcs, Thomas Ernst) egyetértettünk abban, hogy szokatlanul naturalista dokumentummal van dolgunk. Ahogy a rövid értékelésünkben is megfogalmaztuk, meggyőzött minket Dina Barinova rendező tiszteletteljes és ártalmatlan hozzáállása a három vak főszereplő életképeihez, a díjat tehát „az emberi lét finom, minimalista, de nagyon erős filmnyelvű ünnepléséért” kapta.
Ami egyértelműen kiemelkedő, de teljes mértékben más alkotás volt még, az a Vaddisznó (r.: Willem Babtist) volt, ami nekem többek között a Twin Peaks különös világát is eszembe juttatta. Olyan erős hangulatot teremtett a képekkel és a hangokkal, hogy fikciós filmként is teljes mértékben megállná a helyét, ha akadna olyan író, aki a valóságnál tudna abszurdabbat írni. Letisztult, kerek, és elgondolkodtató témája mellett morbidan szórakoztató is.
