Ha a mai filmszakos egyetemistáknak feltennék a kérdést, hogy kicsoda az a Hildebrand István, valószínűleg sokan zavarba jönnének. Persze ezért nem kárhoztathatjuk őket, hiszen a tananyag a legnagyobb büszkeségeink mellett ritkán tér ki a rivaldafénytől távol maradó, de legalább olyan értékes nemzeti kincsnek számító filmes szakembereinkre. Koltai Lajos, Zsigmond Vilmos, Ragályi Elemér... megkerülhetetlen operatőreink sorában Hildebrand István is helyet érdemel, mert számos csodás és máig érvényes alkotással gazdagította filmkultúránkat.

Volt egyszer egy fiatal srác, aki a ’40-es évek derekán egészen véletlenül a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijén kötött ki, ahol szinte azonnal szélesre tárták előtte a kapukat. Vidéki gyerekként nem sok fogalma volt róla, hogy mi az a kamera vagy a film, de operatőr szakon kezdett tanulni – bár fizikai adottságaival („hős alkata volt”) akár színészként is megállhatta volna a helyét -, és olyan rendezőkkel járt egy évfolyamba, mint Makk Károly, Kovács András, Bacsó Péter és Fehér Imre. Már 1946-tól megbízásokat kapott kisebb-nagyobb híradók fényképezésére, egyéves moszkvai kiküldetésén pedig Eisenstein operatőre, Eduard Tissze munkamódszerébe is bepillantást nyert.

hildebrand2

Több rövidfilm után 1957-ben felkérték első nagyjátékfilmje, a Farkas Zoltán rendezte és Darvas Iván főszereplésével készült Gerolsteini kaland fotografálására. A zenés film sikere egy csapásra ismertté tette a nevét, és olyan rendezők adogatták ezután kézről-kézre, mint Várkonyi Zoltán, Keleti Márton vagy Bódy Gábor.

A rafinált diákok által kultivált, kötelező olvasmányok kiváltására szolgáló Jókai-adaptációk (A kőszívű ember fiai, Kárpáthy Zoltán, Egy magyar nábob) emlékezetes képsorait a Várkonyi-Hildebrand alkotópárosnak köszönhetjük, de Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva duója is többször keresztezte (Tanulmány a nőkről, Kártyavár, Régi nyár) a szakmában „Hildának” becézett férfi útját. Sőt, még maga Walt Disney is tett neki egyszer egy állásajánlatot, amit azonban nem tudott elvállalni. Utolsó komoly hazai nagyjátékfilmje az 1980-ban bemutatott Psyché és Nárcisz volt, aminek bukása után javarészt már csak külföldi munkákat vállalt, majd visszavonult.

hildebrand psyche3

A filmben megszólaló kollégái, pályatársai mind tisztelettel és szeretettel beszélnek Hildebrand Istvánról, aki mindig a szakma iránti alázatáról és naprakész technikai ismereteiről volt híres. Mécs Károly a film előtti bevezetőjében megismerkedésüket idézte fel, kiemelve, hogy korábban még nem találkozott olyan operatőrrel, aki „nem csak bevilágítandó felületként kezelte a színészt”. Tudatosan dolgozó, ámde kísérletező megoldásokra mindig nyitott alkotó volt, aki a történet szerint még testi épsége kockáztatása árán sem állt le A kőszívű ember egyik jelenetének felvétele közben („Ott égett el a művészet oltárán.”).

hildebrand1

A film nem csak egy rendkívüli alkotó portréjaként szolgál, de izgalmas filmtörténeti utazás is, amin a tankönyvek bekezdései és a belőlük kimaradt kulisszatitkok, forgatási mendemondák elevenednek meg előttünk. A közreműködők jelenlétében zajló, már-már családias hangulatú díszbemutatón a színpadra szólított Hilda elmondta, hogy sokáig gondolkozott, eljöjjön-e egyáltalán, majd szerényen megjegyezte, sajnos nem készült beszéddel, mert az ő munkájának soha nem volt része az éljenzés és a vastaps: megható volt látni ezek után, ahogy az egész terem felállva tapsol, majd egyenként gratulál a mesternek. Ahogy Sándor Pál a film végén meg is jegyzi: „Hildebrand munkája celluloidba van vésve.