Volt egyszer egy fiatal srác, aki a ’40-es évek derekán egészen véletlenül a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijén kötött ki, ahol szinte azonnal szélesre tárták előtte a kapukat. Vidéki gyerekként nem sok fogalma volt róla, hogy mi az a kamera vagy a film, de operatőr szakon kezdett tanulni – bár fizikai adottságaival („hős alkata volt”) akár színészként is megállhatta volna a helyét -, és olyan rendezőkkel járt egy évfolyamba, mint Makk Károly, Kovács András, Bacsó Péter és Fehér Imre. Már 1946-tól megbízásokat kapott kisebb-nagyobb híradók fényképezésére, egyéves moszkvai kiküldetésén pedig Eisenstein operatőre, Eduard Tissze munkamódszerébe is bepillantást nyert.
Több rövidfilm után 1957-ben felkérték első nagyjátékfilmje, a Farkas Zoltán rendezte és Darvas Iván főszereplésével készült Gerolsteini kaland fotografálására. A zenés film sikere egy csapásra ismertté tette a nevét, és olyan rendezők adogatták ezután kézről-kézre, mint Várkonyi Zoltán, Keleti Márton vagy Bódy Gábor.
A rafinált diákok által kultivált, kötelező olvasmányok kiváltására szolgáló Jókai-adaptációk (A kőszívű ember fiai, Kárpáthy Zoltán, Egy magyar nábob) emlékezetes képsorait a Várkonyi-Hildebrand alkotópárosnak köszönhetjük, de Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva duója is többször keresztezte (Tanulmány a nőkről, Kártyavár, Régi nyár) a szakmában „Hildának” becézett férfi útját. Sőt, még maga Walt Disney is tett neki egyszer egy állásajánlatot, amit azonban nem tudott elvállalni. Utolsó komoly hazai nagyjátékfilmje az 1980-ban bemutatott Psyché és Nárcisz volt, aminek bukása után javarészt már csak külföldi munkákat vállalt, majd visszavonult.
A filmben megszólaló kollégái, pályatársai mind tisztelettel és szeretettel beszélnek Hildebrand Istvánról, aki mindig a szakma iránti alázatáról és naprakész technikai ismereteiről volt híres. Mécs Károly a film előtti bevezetőjében megismerkedésüket idézte fel, kiemelve, hogy korábban még nem találkozott olyan operatőrrel, aki „nem csak bevilágítandó felületként kezelte a színészt”. Tudatosan dolgozó, ámde kísérletező megoldásokra mindig nyitott alkotó volt, aki a történet szerint még testi épsége kockáztatása árán sem állt le A kőszívű ember egyik jelenetének felvétele közben („Ott égett el a művészet oltárán.”).
A film nem csak egy rendkívüli alkotó portréjaként szolgál, de izgalmas filmtörténeti utazás is, amin a tankönyvek bekezdései és a belőlük kimaradt kulisszatitkok, forgatási mendemondák elevenednek meg előttünk. A közreműködők jelenlétében zajló, már-már családias hangulatú díszbemutatón a színpadra szólított Hilda elmondta, hogy sokáig gondolkozott, eljöjjön-e egyáltalán, majd szerényen megjegyezte, sajnos nem készült beszéddel, mert az ő munkájának soha nem volt része az éljenzés és a vastaps: megható volt látni ezek után, ahogy az egész terem felállva tapsol, majd egyenként gratulál a mesternek. Ahogy Sándor Pál a film végén meg is jegyzi: „Hildebrand munkája celluloidba van vésve.”
