Beszélgetés Franco Zeffirellivel

Olyan, mint egy Botticelli-festmény Rómeó és Júlia

Olthatatlan szeretetvágy

filmhu: Végigtekintve a kiállítás anyagán, szembetűnő, hogy a bel canto világában érzi magát otthon.

F.Z.: Olasz és francia operákat rendeztem. Gyűlölöm Wagnert. A német nyelvet sem szeretem. Csak olyan nyelveken rendezek, amiket megértek.

filmhu: Jobban szereti az operát, mint a mozit?

F.Z.: Több mint negyven operát rendeztem. A színház organikus, élő művészi forma, ahol biztonságban érzem magam. A zene jótékonyan elfedi a hibáimat.

filmhu: Az ön által tervezett jelmezeket színpad és film nagyságai hordták. Korának legnagyobb dámáival dolgozott. Sokat tanult tőlük?

Nem a morál bajnoka Franco Zeffirelli

F.Z.: A nők sokféle módon hatnak az emberre. A művészi jellegű kapcsolatban kisebb az esélye, hogy megsérüljek. Bálványoztam ezeket a sztárokat, Anna Magnanit, Liz Taylort, Maria Callast. Csupa izgalmat és élvezetet hozott az életembe, hogy közelről ismerhettem őket. Mert ezek a gigantikus figurák az életben másmilyenek voltak. Nagyon szomorú voltam, amikor láttam a gyengéiket, a személyes tragédiáikat. Úgy, ahogy Callas esetében: a nagy ideál bizonyos tekintetben emberi lény is, nagyon határozott etikai alapelvekkel. Imádok színészekkel dolgozni. Bárki, aki játszik, érdemes a figyelmemre, legyen az férfi vagy nő, idős vagy fiatal, magas vagy alacsony. Minden színész, izgalomba hoz. Jómagam is színészként kezdtem a pályám, ezért azonnal képes vagyok azonosulni velük.

filmhu: Ki volt az ön Makrancos Katája, akinek megszelídítése hatalmas energiákat emésztett fel?

F.Z.: Elég jól kijöttem ezekkel a hírhedten nehéz hölgyekkel és férfiakkal. Egész pályám során talán csak két esetben nem született meg az összhang. Amúgy maga volt a paradicsom sztárokkal dolgozni. Mivel vonzottak engem, azonnal barátságos és pozitív volt az egymáshoz való hozzáállásunk. Néhányuk finoman visszautasította a szerelmemet, mert úgy vélték, azzal nevetségessé válnának. Nem mondanám ezt igazi szerelemnek, inkább művészi lángolásnak. És ha az embert szereti valaki, tiszta szívből, akkor muszáj komolyan vennie azt az érzelmet, mert a szerelem kreativitást jelent és intelligenciát. Kétségtelen, hogy ha fizikálisan szeretünk bele valakibe, akkor szeretkezni is akarunk vele, de ez már egy más régióba tartozik. Ám ha az illető színészt vagy színésznőt megérinti a szerelmem, akkor egyszerre válik a barátommá és az áldozatommá…

filmhu: Ezt hogy érti? Visszaélt a helyzetével, hogy a rendezői székben ül…?

F.Z.: Nem vagyok a morál bajnoka. Sok piszkos dolgot teszek. Az a vágyam, hogy szeressenek, nők és férfiak. De a szerelemért meg kell küzdeni. Az élet maga küzdelem. Jó és rossz harca.

filmhu: Ki volt a legveszélyesebb és legszeszélyesebb sztárja?

F.Z.: Taylor, Magnani, Callas, egyaránt rettenetesen nehéz emberek. Vagy az utóbbi időkből: Mel Gibson. Mindenki azt hitte, megőrültem, hogy ráosztottam Hamlet szerepét.

filmhu: Mi volt a gond vele?

Nagyon kemény tudott lenni Mel Gibson mint Hamlet

F.Z.: Az olyan sztárral, mint ő, nagyon kell vigyázni. Őt nem érdekli az odaadásom, az imádatom. Ha a felvételek nem elégítették ki, akkor nagyon kemény tudott lenni. A nagy sztárok halálra vannak rémülve, ha nem érzik, hogy kiválóak. Meg kell őket győzni arról, hogy remekül végzik a dolgukat. A nőket könnyű erről biztosítani, a törődésed elrendez mindent. De a férfiak! Egy férfisztár nem engedheti meg magának, hogy egy másik férfihoz forduljon a problémájával. Ha túl sok odafigyelést adsz neki, működésbe lép bennük a maszkulin öntudat, és lepöcköli a vonzódásod. Én pedig utálok szerelem nélkül dolgozni a színésszel, aki az alapanyagom.

filmhu: Kit sorolna a kedvencei közé?

F.Z.: Ó, Fanny Ardant-t. De dolgoztam én Maggie Smith-vel, Judi Dench-vel, nagyon régen, színpadon (1960 körül – K.L.), meg az egész generációval.

filmhu: Elizabeth Taylor sztárallűrjei nem nehezítették meg a Makrancos hölgy forgatását?

F.Z.: Amikor dolgozott, akkor tényleg beleadott mindent. Időben érkezett, tudta a szövegét, tökéletesen játszott, egyetlen percet sem vesztegetett el feleslegesen. Minden jelenetét maximum háromszor vettük fel. Többre nem volt szükség. Általában az első felvételt használtuk, mert egyből jól sikerült. Nagyon profi volt.

Giccs forever

A Callas Forever-t volt szerencsém látni két éve a moszkvai filmfesztivál zárófilmjeként: öregkori számvetés, a „mi lett volna, ha…?” játéka Zeffirellitől, akinek sokáig az volt a terve, hogy operafilmet rendez Callas-szal a főszerepben. A film sajnos giccses melodráma, amiben az egyetlen értékelhető elem Fanny Ardant játéka. És Jeremy Irons epizódszerepe a meleg menedzserként, akinek figurájába Zeffirelli sokat vitt bele saját önmagából.

filmhu: Hogyan jött a Callas Forever ötlete?

F.Z.: Az ördögi erőről akartam szólni. A technika hatalmáról. Adva van egy énekesnő, aki már nincs művészi képességei teljes birtokában. De a technika révén visszahozható az a teljesítményt, amire harminc évvel korábban képes volt. Sokan hajlandók tátogni régi felvételeikre. Callas azonban ebbe nem ment volna bele. Úgy tartotta: „A hangom én vagyok”. A történet elmondja, mi történik, ha mégis elvállal egy ilyen elkérést. A film arról szól, hogy látszólag bármit elérhetünk a technológiával, de igazából semmit sem érünk el vele.

filmhu: Érdeklődik a populáris kultúra iránt? Nemrég musicalt készítettek az ön Rómeó és Júlia-filmjéből. Nem akar ön is musicalt rendezni?

Idézet - fiataloknak Baz Luhrmann: Romeo + Julia

F.Z.: Nagyon kedvemre volna. De az alapanyagnak olyannak kell lennie, mint a West Side Story. Ha tudom, hogy egy értékes musicallel van dolgom, akkor működni fog az előadás.

filmhu: Mit szólt a modern környezetbe átplántált Rómeó és Júlia-filmhez?

F.Z.: DiCaprióval? Ó, nem tetszett! Olyan, mint egy idézet - fiataloknak.

filmhu: És mit szólt Baz Luhrmann másik filmjéhez, a Moulin Rouge-hoz?

F.Z.: Érdekes extravaganza…

filmhu: Úgy tűnik, ön sosem félt attól, hogy régimódinak tűnjön.

F.Z.: Határozottan visszautasítom, hogy régimódinak hívjanak! Én klasszikus vagyok!!! Az örök értékek vonzanak. Nem azok, amik mondjuk húsz éve voltak divatban, aztán kimúltak. Ezek divatok, jönnek-mennek. De minden kultúrának van egy esszenciális magja, olyan értékei, amik maradandók. Az a dolgom, hogy ezeket védjem. És ez nem egyenlő az ódivatúsággal!

filmhu: Első ránézésre úgy tűnik, jó formában van.

F.Z.: Jó formában??? Súlyos problémáim vannak az egyensúly-érzékemmel. Volt egy balesetem 2001-ben. Nagyon rossz állapotba kerültem, de valahogy túléltem. Ülve normális benyomást keltek, gyönyörűnek és produktívnak tűnhetek, de mihelyst felállok, teljesen más ember vagyok. Nem tudok lábra állni, és járni. Ez az én bajom. A Callast gyakorlatilag tolókocsiban ülve rendeztem. De amíg az elme rendesen működik, addig nyugodtan rendezhetek abból a tolókocsiból.