Szerencse hogy a Csányi kisugárzása ennyire lazán szimpatikus, mert különben a film már az első pillanattól meg lenne lőve. Persze meg is van: újabb erőltetett szalonvígjáték, könnyedség nélkül báj Sas Tamás. Az utolsó filmjénél jobb, de azt alulmúlni nem lenne nehéz. A vetítés utáni közvélekedés kb. így foglalható össze: „annyira nem vót szar, mint amilyenre számítottam…” Íme, ez a magyar vígjáték jelenlegi státusza: „annyira nem szar…” Repes a szív, Kabos a sírból áldását küldi.

A rendező a vetítés után már előre felelősségre vonta a sajtót. Bölcs előrelátás, mert bizony nekem is kinyílt a mentális bicska az agy-zsebemben a product placement bumfordisága láttán – lehet ám az ilyesmit ízlésesen is! Szóval a forgatókönyv a harmincas évek setupjait másolja, úgy-ahogy ráhúzva a jelenlegi viszonyokra, hollywoodi klisék nem kellő mértékben adagolt variálásával: az aranyosnak szánt obligát gyerek rendkívül idegesítő, nagyon gejl, a zene enyhén szólva elhibázott-eklektikusan lett összeválogatva (magyarul embertelen nyálasak a betétdalok), ám mindez még átcsúszna a szűrőn.

Csakhogy: bár a film időnként egészen aranyos, de nem vicces, nincsenek benne olyan poénok, amelyek nyomán kirobbanna belőled a nevetés. A történet koherensebb, mint a Sas előző filmjeiben, ám ez a legnagyobb, elmondható pozitívum: tipikusan olyan film, amit az ember vasárnap délutáni háttérzajként ereszt ki a tévéjéből, miközben otthon valami elmaradt munkáján dolgozik.

Pozitív véleménnyel nem találkoztam, ami némileg meglepett,
a film szerintem kimondottan jól sikerült


A hét nyolcadik napjá-ról tegnap pozitív véleménnyel nem találkoztam, ami némileg meglepett, ugyanis az idős tánctanárnő lakáskálváriáját feldolgozó film szerintem kimondottan jól sikerült. Elek Juditnak sikerül végig fenntartania a tempót, engem még némileg át is vert: az első fél órában azt hittem, végre egy pozitív kicsengésű filmmel hozott össze a sors – annak ellenére, hogy az alkotás a színésznő férjének temetésével kezdődik. De a nő összeszedi magát, és én már tisztára abban a tévképzetben leledztem, hogy egy öregkori boldogulástörténetet látunk. Persze nem, ez a Magyar Filmszemle: az asszony a lakásmaffia karmába keveredik, és szép lassan hajléktalanná züllik le. A nyomorultak között kis időre újra boldogságra akad, de végül továbbvándorlásra kényszerül.

Igazság szerint nem tudom miért kellett Maja Komorowska lengyel színésznővel játszatni el a főszerepet, korosztályából rengeteg magyar behelyettesítője lehetett volna (hacsak nincsenek a dolognak koprodukciós okai). Az alakítása túlságosan nem győzött meg, arckifejezése szüntelenül olyan, mintha állandóan azon csodálkozna, hogy partnerei más nyelven beszélnek (szinkronhangja Hernádi Judit, aki megtette a tőle telhetőt).

A vetítést követő közönségtalálkozó bevégeztével kötelező módon kisorjáztunk a teremből, ám a szemfülesebbek bent hagyták a kabátjaikat, a helyet foglalandó. „A Szász filmje következik, biztosan sokan akarják majd megnézni!”
Ám arról, ami következett, pontos fogalma senkinek sem lehetett. Álljon itt a harcban elesett egyik katona naplója, amelyet a szanitécek őriztek meg az utókornak:
 
16.26 Nyugaton a helyzet változatlan. Mozgást továbbra sem látni. A teremhez vezető lépcső aljában állunk, a tömeg szüntelenül nő. A jegyszedők senkit nem engednek be, többek szemében gyilkos csillogás.

16.29 Anyám, miért engedted, hogy eljöjjek!

16.30 A jegyszedők megkezdik a beeresztést. A gyengébbek elkezdenek elhullani. Jómagam is csak a könyökömnek köszönhetem, hogy az elsők között érek a terembe.

16.31 A terem bal oldali üléseinek nagy része kordonnal van elkerítve, előtte szigorú biztonsági ember. Nem bírom ki, odavetem: „Mi van, jön a pápa?” Hihetetlen szerencsémre megkaparintok egy üres helyet az egyik sor legszélén. Elégedettségem csak ahhoz mérhető, mikor 17 éves koromban sikerült rávennem B. Zsuzsát, hogy jöjjön ki velem az iskola mögé.

16.32 A szomszédos ülések mindegyikén helyfoglaló kabát, de a mögöttem érkezőket ez nem zavarja, félredobálják a ruhaneműket.

16.34 Megérkeznek a kabátok gazdái. Már az állapotok felmérése utáni csendes döbbenetüket követő legelső szavak sem tűrnek nyomdafestéket.

16.35 Én a gyermekkoromat a pesti külvárosban töltöttem, de egyik másik káromkodáshoz még ott sem volt szerencsém.

16.36 A kalandor kabát-félredobálók felállnak székeikből. Egy középkorú férfi teljes világa omlik össze a szemem láttára, kénytelen meghunyászkodni egy húszéves kiscsaj előtt. Ványa bácsiban több volt az élet.

16.37 Végigtekintek a horizonton. A nézőtéren mindenhol hasonló incidensek zajlanak le. A civilizáció csak vékony máz, a legkisebb feszkóra szertefoszlik. A vér szaga sűrű és fémes.

16.38 Azok, akiknek nem sikerült ülőhelyet találniuk, egy tájékozódási futáson megszúrt disznó koordinációs dinamikájával forgatják a fejüket. A szerencsétlenek, semmi esélyük: it’s survival of the fittest.

16.39 A moderátor a mikrofonhoz libben, és közhírré teszi, a lépcsőre senki ne üljön, aki nem talált helyet, annak biztonsági okokból el kell hagynia a termet. A kegyvesztettek arcára évszázadok magyar szenvedése tolul ki, Koppány népének örök kínja. Egyesek a moderátor szüleit természetellenes aktus lefolytatására hívják fel.

A női főszereplő fizikálisan is bizonyára rendkívül
leterhelő játéka az igazán kimagasló
16.40 Egy ismerős csaj tűnik fel a messzeségben, arcán pánik, retiküljét harci alakzatban tartja maga előtt. Az elkárhozottak bizonyosságával pásztázza a terepet, tudja hogy semmi esélye. Hirtelen megpillant engem, szemében könyörgés, a halálraítéltek utolsó életvágyó rezdülése.
Én pedig félrefordítom a fejem.
Nincs kegyelem.

Szász János Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmje monolitikus, lassú, elegáns, titokzatos, tele remek alakításokkal, amelyek közt a női főszereplő fizikálisan is bizonyára rendkívül leterhelő játéka az igazán kimagasló. Férfi és nő általános viszonyainak ez az extrém körülmények közé helyezett tárgyalása nagyszerűen domborít ki olyan dolgokat, amelyekről a mai, politikai korrektség által megroggyantott kultúrában már nem szokás beszélni: a két gyökeresen, már-már különböző állatfajokként funkcionáló nem valódi természetét. Az Ópium valószínűleg a Szemle eddigi legjobb conversation piece-e: problematikájáról, elméleteiről órákig lehetne vitatkozni. Hatása nálam mégsem ért fel a témát egy teljesen más szemszögből megközelítő Márai-film erejével. És ott a katarzis is erősebb volt.