Erdőss Pál Budakeszi srácok című filmje erre a kiváló példa: a budakeszi srácoknak ugyanis az a legnagyobb problémájuk, hogy a forradalommal kapcsolatban nincs igazán semmi elbeszélnivalójuk. Meg egyébként is: régen láttam olyan filmet, amely ennyire plasztikusan dezintegrálódott a szemem láttára.
Mert a kezdés erős. Körültekintő volt a felnőtt szerepek kiosztása: Koltaiban én még sosem csalódtam, Nagy-Kálózy korosztályának egyik legjobb magyar színésznője, Bán Jánosnak a Mami Blú óta feltétlen híve vagyok, ahogy Gáspárnak meg Dörnernek is.
A gyerek-casting viszont biztos, hogy csak pofára ment. Mindegyik kissrác vagy jóképű, vagy aranyos karakter-feje van, de hogy tehetségük lenne, arról a film alatt nem volt alkalmam meggyőződni. Főleg a főszerepet alakító Veégh Szabolcs megnyilatkozásaitól jött rám a sikongtató lábrázás, a gyereknek komoly nehézséget okoz a hangsúlyozás. Bár a többinek is: ilyenkor kell lassítani a forgatást, és ha már így osztottam ki a szerepeket, lenyelni a békát: szépen szájbarágva elmagyarázni a kölköknek mondatról mondatra, hogyan is beszél valaki a valóságban.
|
| Sándor Pál és Szőke András a Hasutasok premierje előtt |
A film ezeknek a gyerekeknek a forradalmat megelőző néhány évét meséli el, amelyet a budakeszi Korányi szanatóriumban és környékén töltenek (de nem betegként, tehát még a sajnálat kapcsa sincs meg figurák és néző között). Végzetes a helyszín, mert az események gócpontjának perifériáján helyezkedik el: a kellemes környezet andalít, az országra nehezedő elnyomásnak csak halvány nyoma érzékelhető. Nem jön át, hogy a feszültés és a lehangoltság földje lettünk volna akkoriban, sőt, a képek láttán én magam is beutalnám magam egy rövid pihire a pre-56-os Korányiba. Szóval ez itt a legnagyobb probléma – ahogy már fentebb említettem –: a budakeszi srácoknak nincs igazán elmesélnivalójuk. Kellemetes képeskönyv ez inkább, amelynek fél percig sem sikerül elhitetnie bárkivel, hogy a története 56-ban játszódik.
A Hasutasok, Szőke András új filmje szerencsére már híján van mindenféle sunyi prekoncepciónak, ez csak vígjáték akar lenni, és mivel a sajtóvetítésen mi szénné röhögtük magunkat rajta, azt kell, hogy mondjam, sikerült neki (pedig mi kritikusok gyerekeket eszünk és az anyjuk könnyeit isszuk, úgyhogy ilyetén szempontból nehéz ránk hatni.) Joggal vetődik fel a kérdés: az isten háta mögötti apró falu lumpenbandájának kalandjai nem az Üvegtigris koncepcióját koppintják? Ezután szépen csomagoljuk össze a kérdést, és adjuk fel postán Srí Lankára, ugyanis totál hülyeség: éppenséggel az Üvegtigris másolta le azokat a motívumokat, amiket a Szőke már húsz éve dögönyöz.
Lehet hogy van a filmnek valamilyen mondanivalója vagy mi a frásza is, esetleg hogy a hazai falusi társadalom hogyan próbál a versenykapitalizmusban megmaradni, de hadd ne menjek már bele, tekintsük most ezt csak egy egyszerű, jól működő komédiának, oszt annyi.
Tegnap az Iszka utazásáról azt írtam, hogy a Szemle eddigi, általam látott filmjei közül a legjobb. Most vissza kell, hogy szívjam: a Márai Sándor utolsó hónapjait feldolgozó Emigráns letaszította a trónról (adja isten hogy a hátralévő néhány napban még többször meg kelljen bánnom ez efféle kijelentéseimet!), sőt, ez a Szemle első igazi NAGY filmje. Ennek ellenére az Iszkának jobb az esélye bármilyen díjra, mert bár kemény film, az Emigránsnál multiplex-kompatibilisebb (ezt a szót még meg fogom bánni.) Na jó, nézőbarátabb.
|
| Bács Ferenc Az emigráns vetítése után |
Bács Ferenc a címszerepben… nos, hol is kezdjem. Nem mondok olyan hülyeséget, hogy „ő Márai”, meg „sikerül neki a teljes azonosulás”, stb. Hogy ilyet mondhassak, nekem együtt kellett volna kávéznom Máraival, ismernem kellett volna, hogy engem is elküldhessen a búsba, mint oly sokakat a hazacsábítói közül.
Bács egy idős, a halállal ölre menő író figuráját hozza abszolút tökéletességgel; egy olyan emberét, aki stranger in a strange land, akinek a szíve helyét a hazája foglalja el, és a kulturális melting pot paradox kultúrátlansága kínozza a lelkét. Az egyetlen támasza a felesége, akinek elhunytával magánya elviselhetetlenné válik.
Hogy mennyire jó Gyöngyössy Katalin Lola szerepében? Akinek már halt meg közeli hozzátartozója, aki már kénytelen volt végignézni a szerettei lassú haldoklását, eldöntheti, hogy az élet végső borzalmát – és ezt megelőzően a férje iránt érzett, élethosszig vállalt szerelmet, kőkemény hűséget, az igazi társ-ságot – hogyan hozza. Bénító hibátlansággal, én azt mondom.
Ui.: A Hasutasok vetítését követő közönségtalálkozón az aznapi ceremóniamester, az egyik mainstream filmes havilap főszerkesztője Szőke Andrásnak szegezte: „Azt mondtad, a Zsiguli-nak azért volt az a címe, mert mindenkinek volt Zsigulija. A Hasutasok-nak ezért ez a címe, mert mindenkinek van hasutasa?”
Ez kész.
