Filmhu-történeti interjút olvashattok alább, mivel hagyományainkat megszakítva nem tegeződő formában beszélgettem Fullajtár Andreával.
Leült mellém, észrevette jegyzeteimet, és lemondóan felsóhajtott: „Már megint a Csendet akarok... Mindenki a Csalog Zsolt-monodrámáról kérdez, ami már nincs is műsoron”.

– Először az tűnt fel nekem, amikor az interjúra készülve olvasgattam Önről, hogy nemcsak színházban, filmben játszik, hanem sokféle kulturális rendezvényen is feltűnik a neve: felolvas a Bródy Sándor-díj kiosztásán, az olasz kultúrintézet könyvbemutatóján szerepel…
Tervezett megnyilvánulási formák (voltak) ezek, a színművészi mesterség részei, vagy egyéni hobbi, nyilvános szereplés?

- Szerintem, ritka az olyan színész, aki meghívást visszautasít, mert ilyenkor másfajta közeggel találkozik, mint egyébként. Más küzdelem ez. Például a Bródy Sándor-díj átadás ebben a kávéházban zajlott, ahol a galéria alatt „rendes” kávéházi élet folyt, mint most is. Nem mindennapi dolog úgy átadni egy szöveget, úgy megfogni vele a 30-40 főnyi hallgatóságot, hogy közben hihetetlenül hangos atmoszféra lengi be a termet. Nagyon megijedtem az est elején, „hogyan fogok itt felolvasni?”. Figyeltem az előttem „szereplő” írókat, és valljuk be, nem nagyon lehetett figyelni rájuk, hiszen „elnyelte őket” a tömegmoraj.
Mindig nagyon jól esik, megtisztel, amikor meghívást kapok. Örömmel vállalom el, főleg azért, mert olyan irodalmi műveket is megismerek, amelyeket egyébként nem. Valószínűleg, ez a díjnyertes könyv is elkerülte volna a figyelmemet, ha nem én olvasom fel.

– Hogyan tölti a nyarat? Pihenéssel?

– Mindig másként, de általában munkával telik. A nyár elején a Katonával elég sokat turnéztunk, utána pedig két hétig egy görögországi workshop-on voltam, amit fiatal színészeknek szervezett az Európai Színházi Unió. Minden nyáron különböző nemzetiségű (finn, görög és magyar) színészek dolgoznak Euripidész Bacchánsnők című darabján. Improvizáltunk, jeleneteket készítettünk. A munka első része Helsinkiben volt tavaly, idén Thesszalonikiben próbáltunk, befejezésként jövőre Budapesten be is mutatjuk az ókori drámát.
Nemsokára Gárdos Péterrel forgatunk egy játékfilmet. Kulka Jánossal és Agnieszka Wagner lengyel színésznővel hárman játsszuk a főszerepeket. A történet egy szerelmi háromszög. Nem mondanék többet róla, legyen meglepetés. Ezzel párhuzamosan egy elsőfilmes fiúnak, Erdélyi Daninak az Előre! című filmjét is elkezdjük. A kettőt egészen évadkezdésig csinálom, amikor elkezdek próbálni a színházban. Szinkronizálok is, tehát, nem pihenek a nyáron.

– Jut ideje szabadtéri színházakban „rivális” előadások megtekintésére?

– Megnéztem Markó Iván Verdi-estjét a Károlyi Palotában, a Trafóban egy előadást és voltam Szentendrén a Művészeti Malomban. Görögországban, a thesszaloniki-i amfiteátrumban is láttam egy szabadtéri előadást. Impozáns hely. Azt nem mondom, hogy szívesen lennék a színészek helyében, mert nagyon kötöttek a játék hagyományai; nem alkotó munka, a színésznek inkább egy erősen megkoreografált képben kell részt vennie: alig szabad mozognia, óriási ruhában kell egyhelyben állnia és beszélnie.

– Művészcsaládból származik, vagy fekete bárány volt a családban?

– Fekete bárány. A családom inkább reál beállítottságú. A nagymamám újságíró volt, de művésznek senki nem ment a famíliából. Ezért kicsit hülyének is néztek, amikor tizenhat évesen először felvetettem, hogy „mi lenne, ha színész lennék?” – ekkor még én sem gondoltam komolyan. De érettségi körül éreztem, hogy a színészet jobban érdekel, mint a bölcsészkar (francia-magyar). A gimnáziumban (Széchenyi István, a XI. kerületben) – minden „előképzettség” nélkül – csináltam szakkört, színjátszó előadást.

– Tanári segítséggel?

– Az irodalomtanárom nagyon „flúgos” volt… A kémiatanárom pedig, ünnepi szavalásaim után, mindig azt mondta, hogy „Andrea, neked színésznek kell menned!”. Aztán ennyiben maradtunk, és nem feleltem kémiából. Igazából nem voltam olyan közegben, ahol a színészi pályát nagyon kultiválták volna… Normális gimnázium volt, normális tanárokkal. Senki nem akart színész lenni, nem volt semmiféle gimnazista „bezsongás”, őrület.

– Sikeres érettségi után, sikeres felvételi a főiskolára?

– Nem. Érettségi évében a második fordulón kiestem. Valamelyik gimis osztálytársam hallott a Nemzeti Színi Akadémiáról. Az osztálytársaim körében lehetett fogadni, hogy fölvesznek, vagy nem. (Többen fogadtak rá, hogy megfelelek…) Ez volt a harmadik hely, amit beírtam a főiskola és a bölcsészkar után. Fölvettek. Első év végén azt gondoltam, hogy jó itt nekem, nem is jelentkeztem a főiskolára. Második évben úgy éreztem, nem lesz itt jó nekem, és ha nem vesznek fel a főiskolára, akkor el is hagyom ezt a pályát. Nagyon rossz tapasztalat volt, a Nemzeti Színházban akadémistának lenni. Visszatekintve jó, hogy csomó dolgot megtanultam a szakma árnyoldaláról is. Olyan hangulat lengte körül a Hevesy Sándor téri épületet, mintha vákuumba került volna a színház. Az egész szakma kiközösítette magából. Közepes színvonalú előadások születtek, aminek az volt a következménye, hogy irtózatosan lecsökkent a nézőszám. (Volt olyan előadás, amit 40 fő előtt játszottunk, a 600 férőhelyes színházban.) Ez morálisan hihetetlenül romboló hatású volt a színészekre, a műszakra – az egész színházra. Akadémistaként bekerültem egy állandó letargiában, depresszióban, örökös sértődöttségben levő intézménybe. Nem azért tartottak, hogy színészt faragjanak belőlünk, hanem ingyen munkaerők voltunk különböző előadásokhoz. A második évben 14 előadásban statisztáltam, előadásonként 180 forintért. Rettentő sokat dolgoztunk, elvárták tőlünk, hogy mindig ráérjünk, hogy félbehagyjuk a tanulmányainkat… Egy idő után azt éreztem, ezen az áron nem akarok színész lenni.
Jelentkeztem a színművészetire, és Zsámbéki Gábor fölvett. Nagy kő esett le a szívemről. Már a felvételin éreztem, hogy „valami más” kezdődik.

– Milyen képesítést adott volna a színiakadémia?

– Úgynevezett „színész 3”-at. A színészkamarát kellett volna kihívni, ők adták volna meg a „színész 2”-t, illetve a „színész 1”-et. A főiskolai diploma a „színész 1”-nek felel meg. Úgy tudom, ezeket a beosztásokat már eltörölték, de akkoriban még működtek.

– Bekerült Zsámbéki osztályába. Végig olyan pozitív élmények érték, mint a felvételin, amikor érezte, hogy „valami más” kezdődik?

– Zsámbéki olyan erős személyiség, hogy az első két év (aztán kikerültünk gyakorlatra, és az már másról szólt) szinte mindannyiunk életében meghatározó élmény volt. Napi 12 órát dolgoztunk a főiskolán, egyik jelenetet a másik után gyártottuk. Mindenki teljesen be volt zsongva, és senkit nem érdekelt más azon kívül, ami a főiskolán zajlott. Kevés közösség tudott úgy összekovácsolódni, mint a mienk.

– Kik jártak a Zsámbéki-osztályba?

– Akik nincsenek a Katonában: Nagy Viktor Kaposváron, Almási Sándor és Kecskés Karina az Új Színházban, Horváth Lili a Budapesti Kamarában játszik. Mundruczó Kornél azóta filmrendező lett. „Nálunk van”: Elek Feri, Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka, Rába Roland, Tóth Anita és én. Volt még egy fiú, Samu Nagy Ádám, úgy tudom, már abbahagyta.

– Lehet, a nevével kellett volna kezdeni az interjút. Mit jelent a „fullajtár”?

– A fullajtár szó szerint lovas futárt jelent. ő vitte a csapatok előtt a hírt, hogy jön a király. Hírnök. Kevesen ismerik a szót, van, akinek meggyőződése, hogy nem magyar és nem is létezik. Például Kállai Feri bácsi rendszeresen „Mihaszna” Andreának hív, mert neki ez ugrik be a fullajtár hangalakról. Hogy ez mi, ne firtassuk!

– 1996 óta a Katonában játszik. Ami/aki Önnek a színházban Zsámbéki Gábor, az a filmben Sas Tamás (Presszó, Rosszfiúk)?

– Mondjuk. Függetlenül attól, hogy saját munkájáról ilyet nem mond az ember, de Tamás a Presszóhoz három különös karaktert talált meg. A három lány nagyon különböző, és ettől működik jól a film. Nemrég újranéztem, és most jobban tetszett, mint amikor csináltuk. Mintha az évek alatt jobbá vált volna a film, pedig, ugye, nem…
Úgy érzem, hogy Tamás a mai napig számít rám. Ha minden igaz, nemsokára újra forgatunk együtt. Erről végképp nem beszélnék, mert a mű még az előkészületi fázisban tart.

– Tele lesz titkokkal ez az interjú…

– Igen, maga lesz a titok: „Titkos interjú a hírnökkel”.

– Körvonalazni sem lehet? Vígjáték?

– Nem vígjáték. Egy lánynak a drámája.

– Szociológiai megközelítés?

– Nem. Nincs már Csendet akarok! Fél évig játszottam. Különös, az interneten ha rákattint a Fullajtárra a találatok tele vannak a Csendet akarokkal. Csomó újságírónak mondtam, ne kérdezzenek a Csendet akarokról! Azóta harminc szerepet eljátszottam, azokról kérdezzenek! Például a Kés a tyúkban szerepéért kaptam díjat (Vastaps különdíj – 1997; Filmkritikusok díja a legjobb női alakításért – 1999; – S.M. megjegyzése), de az újságíró a Csendet akarokat akarja, mintha egy „menő” előadás lenne, aminek akkora közönségsikere van, hogy érdemes róla beszélni.

– Jó, beszéljünk másról: Valaki kopog – főiskolás tévéjáték; a Pusztai szél mellé pedig három kérdőjelet tettek a Katona honlapján...

– A Pusztai szelet Horváth Z. Gergely rendezte ’98-ban. Tévéjáték. Ha jól tudom, az utóbbi években Magyarországon nincs nagyon pénz tévéjáték forgatására. A Pusztai szél talán az utolsó volt a műfajban – ebből a szempontból különleges. A fogadóslányt játszottam ebben a paraszttörténetben, amely egy kis tanyasi csárdában játszódik.
A Valaki kopog Török Sándor regényéből készült. Rába Roland játszotta a főszerepet. Ha jól emlékszem, 12 részből állt. Mindegyik epizódot másik főiskolás rendező készített, ezért kicsit más volt a képi világuk és a miliőjük. Fazekas Csaba verziójában játszottam Eszenyi Enikővel egy leszbikus párt.

– Önre szinte mindig extrém figura jut.

– Szinte csak az. Bizonyos formában mindegyik extrém; ezt lehet derű-, és borúlátóan is megközelíteni. Inkább derűlátóan állok hozzá: lelkileg vagyok annyira hajlékony, hogy be tudok hajolni egy olyan szögbe, amibe más esetleg nem.

– Mi lenne a borúlátó megközelítés?

– A borúlátó? Hogy teljesen hülye vagyok, szétzuhant és ezért mindenki rám osztja az „őrült” szerepeket.

– Azért is érdekes ez a téma, mert találtam (szintén a neten) egy idézetet Öntől: „Amennyire várom, annyira félek is a tragika szerepektől, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy azok a színésznők, akiknek ez a szerepkörük, nagy magánéleti tragédiák, hirtelen törések után jutnak ide.”

- Persze, ezt egy kicsit hosszabban és körmönfontabban mondtam… A lényeg, hogy a színészi pálya mindenképpen nagyon húzós dolog. Sokkal több áldozatot követel az ember életétől, mint ahogy első pillantásra gondolná: a kapcsolataiban, a magánéletében, a saját személyiségében. Állandó követelmény: színész vagy, és reggeltől estig testileg-lelkileg rendelkezésre kell állnod. Nem olyan foglalkozás, amiben ki lehetne kapcsolni. Sok színész-életrajzot olvastam, egyik sem volt egy leányálom. Az ember néha megijed, hogy „Úristen, rám is ez vár!”, de az élet más területein is érnek tragédiák. Ez egy három évvel ezelőtti nyilatkozatom. Azóta történt egy sokkal nagyobb tragédia velem, mint addig, amikor ezt mondtam.
Most úgy gondolom, hogy minden így van jól. Függetlenül attól, hogy az ember milyen szerepkörre vágyik, vagy milyen szerepkör adatik meg neki, az élete, mint egy magánemberé, tele van jóval is, rosszal is. Már nem hozom összefüggésbe azzal, hogy mi a munkám. De jó pap holtig tanul, már azt is tudom, hogy ez a kijelentés, így, ebben a formában nem igaz.

– Szereti a kávéházakat? Rögtön ezt a kávéházat javasolta az interjú helyszínének.

– Igen. Szeretek ilyen helyeken olvasni, vagy csak úgy, „céltalanul” eltölteni az időt. A kávéház egy matuzsálem, ami cybervilágunkban az előző századból maradt fenn, arra hivatva, hogy itt beszélgessenek egymással az emberek. Az összes többi helyen vagy nagyon hangos a zene ahhoz, hogy beszélgetni lehessen, vagy „közbeszól” valamilyen érdekorientált dolog, és nem foglakozhatunk a másikkal, vagy saját magunkkal. A kávéházba úgymond pofázni ülünk be. Kedvtelésből.

– A Nyugatosok, ugye, kávéházban szerkesztették a folyóiratot…

– Tudtak élni…, hogy Kosztolányi szalvétára írta a versét, olyan, mintha itt történne mellettem – annyira közelinek érzem ezt a világot. Nagyon kár, hogy a színészeknek nincs egy helye (mint régen a Fészek Klub), ahová mindig le lehet menni; hogy ne a színházam büféjében üldögéljek a társulatom tagjaival – persze, arra is szükségem van. A beszélgetés, mint műfaj ahhoz kell, hogy ne kezdjünk hülyeségeket gondolni a többiekről. Nagyon depressziós korban élünk, ahol az elzárkózás, bezárkózás olyan mértékben úrrá lett az embereken, hogy három perc alatt alkotunk ítéletet, három perc alatt leírunk mindenkit, kicsoda/micsoda és többet meg se kérdezzük tőle: „hogy van?”. Ki sem derülhet, hogy a fejünkben létező leírás esetleg téves. Erre alkalmas a kávéházi környezet.

– A kávéházakban is „dolgozik”? Figyel arcokat, tekinteteket, mimikákat?

– Nem, de előfordult már. Ezen a helyen láttam egy nőt úgy tökfőzeléket enni, hogy éreztem, ezt meg kell jegyeznem, hogy megcsináljam színpadon, mert nagyon visszataszító jelenség volt. A mozdulat, ahogy körbekerítette kicsit a tököt, utána háromszor-négyszer lecsurgatta a maradékot, aztán összeszorította a száját, és beszippantotta a főzeléket és csócsált rajta három-négy percet leírta az embert, aki mögötte volt… Egy Dior kosztümbe öltözött nő tökfőzeléket kér pörköltszafttal egy kávéházban.

– Visszakanyarodva a mozihoz: kihagytuk a Rosszfiúkat. Teljesen más műfaj, mint a Presszó. Ismét a személy számított, hogy elvállalta?

– Tamás régóta beszélt nekem erről a könyvről. Aranka szerepét is rám dolgozta. Az élet – mint mindig – itt is közbeszólt: pontosabban a befektetők túl hosszúnak, és realistának találták a könyvet, ezért helyenként „hollywoodizálni” kellett. Ennek az én szerepem is súlyos kárát látta. Aranka eredetileg elég árnyalt, és bonyolult figura volt. Amit leforgattunk belőle, már egy kicsit sematikus figura, tévés közhely lett. De eljátszottam, örültem, hogy forgathatok. Sok mindent hallottam már erről a filmről, én úgy gondolom, nem olyan lett, mint amilyen az eredeti forgatókönyv alapján lehetett volna. Azt a célját elérte, hogy egy jó magyar közönségfilm legyen.

– Tudom, hogy mennyiségileg sem lehet összehasonlítani a kettőt, de: színház vagy film?

– Melyiket szeretem jobban? Színházban sokkal többet dolgozom, mint filmben. Hiányozna, ha nem forgathatnék filmeket, de az a csöndes, kifejezetten a színészre koncentráló munka, ami a Presszóban folyt, nagyon ritka a magyar filmgyártásban. Filmforgatásról ez volt első élményem, és csak később derült ki, hogy ez egy hajsza, egy cirkusz és a legeslegutolsó szempont a színész játéka. Nagyon vágyom egy hasonló, színészcentrikus forgatásra. A magyar film még mindig nem tanulta meg, hogy a jó színésznél nagyobb érték nincs. Úgy érzem, a magyar filmes szakma nem becsüli eléggé a jó magyar színészeket. Pontosabban nem kíváncsi az arcukra, arra, hogy mire képesek az arcukkal. Ezalatt nem premier plánokat értek, hanem gondolkodásmódot. Kevés pénzből, rossz magyar színvonalon akarunk utánozni mindenféle hollywoodi effekteket, miközben azt kellene használnunk, amink van: egy nagyon jó színészgárda.

– Politika?

– Nem tartom szerencsésnek, ha egy színész politikáról beszél. A színház műfajilag olyan hely, ahol az összes társadalmi probléma megjelenik. A színész, olyan mint egy lakmuszpapír. Indikátorként működik. A színészen mindig látszik, hogy a társadalom éppen mennyire szegény, mennyire kulturált (mit vár el a színésztől?). Ezért a színészeket sokkal érzékenyebben érintik, a színészeken hamarabb mutatkoznak meg a politikai változások, viharok, mint a társadalmon. Rinyálásnak tűnik, amikor egy színész arról kezd beszélni, mennyire nehéz, mennyire lehetetlen… Igen, lehetetlen, nehéz színházat csinálni Magyarországon. Egyre lehetetlenebbé teszik, hogy igényes munka folyjon – de még vagyunk, és csináljuk.

– Mi a legpozitívabb, illetve a legnegatívabb élménye a színházi évadból?

– A legpozitívabb A talizmán a sikere. Ilyen élménnyel eddig még nem találkoztam, tudniillik még nem játszottam olyan komikus szerepet, amire a közönség ennyire hálásan reagált volna. Az évad mélypontja ugyan kulisszatitok, de titokból már annyi volt ebben az interjúban, hogy elárulom: a Koldusopera próbaidőszaka borzalmas nehéz volt. Úgy éreztem, nem tudunk egyről a kettőre jutni, hogy közösen megfeneklettünk. Aztán az előadások bebizonyították, hogy mégis működik. De a két hónap próbaidőszak eléggé megviselt. A kettő között volt a Tartuffe, ami elég jól sikerült. A talizmán, valamint a Tartuffe után meglepő volt a Brecht-darab nehézségi foka.