Az Éter idilli képekkel nyit, de csak azért, hogy utána még inkább felkavaróbb legyen a bemutatott gyilkosság. Egy középkorú férfit és egy fiatal nőt látunk lepkegyűjtésből visszatérni. A lány visszautasítja az orvos közeledését, aki erre elkábítja, és már éppen megerőszakolná, amikor rájön, hogy a belélegzett étertől meghalt az áldozata. A film rögtön és visszavonhatatlanul meggyűlölteti velünk az orvost, és aztán arra kér, hogy fogadjuk el őt főszereplőnek, tartsunk vele a következő szűk két órában. Ez ám a bátor kezdés.
És később sem veszít bátorságából a 20. század tízes éveiben játszódó történet. A lengyel férfi az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galícia egyik erődjébe kerül, ahol katonai orvosként folytatja kísérleteit az éterrel és semmi jelét nem adja a megbánásnak. Mintha csak egerek lennének, úgy használja fel az embereket a tudomány nevében. Végtelenül visszataszító fickó, de a róla szóló film mégis a bűvkörébe tud vonni.
Kíváncsivá tesz; feldühít és izgalomban tart az orvos fondorlatos, néha egészen hajmeresztő cselekedeteivel. Manipulálja a felettesét, visszaél az asszisztense bárgyú jóhiszeműségével, egy ponton még egy újszülöttet is megöl. Az egész film tulajdonképpen feszült várakozással telik el: felkorbácsolja az igazságérzetünk és azt figyeljük, meddig mehet el büntetlenül ez a galád, önhitt ember. Ahhoz, hogy ne lökjön el magától az Éter, kellett Jacek Poniedzialek kiváló alakítása is, aki nem erősít rá az orvos gonoszságára, ellenkezőleg, a lehető legkevesebb érzelemmel ruházza fel a karaktert.
Zanussi már a főcímmel világossá teszi, hogy az orvos alakján keresztül univerzális kérdéseket akar feszegetni tudományról, vallásról, és a kettő kapcsolatáról. A kamera egy festményt pásztáz, amelyen meztelen emberek szenvednek a pokolban. Vajon a bűnösök elnyerik méltó jutalmukat? Ha a földi igazságszolgáltatás tökéletlen, akkor legalább az égiben bízhatunk? Vagy ez az egész nem több egy mesénél, ami azért van, hogy értelmet adjon az életnek? A film a kérdések feltevésére összpontosít, válaszok helyett inkább elbizonytalanít, kétségek között hagy: a rideg, téli látképek hitehagyottságot és reménytelenséget sugallnak, a főszereplő amoralitásának nincsen pozitív ellenpontja. Ez nem egy olyan világnak tűnik, ahol megéri jónak lenni, vagy ahol a bűnösnek félnie kellene bármiféle büntetéstől.
Jacek Poniedzialek az Éter című filmben (fotó: Vertigo Média)
A korszak, amiben a film játszódik is szimbolikus, a 20. század elején járunk, az orvos kegyetlenkedésbe torkolló kísérletei tulajdonképpen az évszázad rémtetteit előlegezik meg kicsiben. Arra mutat rá, mi történhet akkor, ha egy erkölcsi aggályoktól mentes, kizárólag a hatalomvágya által hajtott ember végez tudományos, vagy legalábbis annak mondott munkát. Josef Mengele fiktív előképe ő.
Az időpont mellett a helyszín is fontos, az Osztrák-Magyar Monarchia északkeleti határvidékén járunk, ahol a katonaság morálja alacsony, és csak egy pici lökés kell ahhoz, hogy valaki árulóvá váljon. A közeg természetesen nem menti fel, de némileg megmagyarázza, miért tud viszonylag háborítatlanul kísérletezni az orvos. A Monarchia hadseregének ábrázolása a Redl ezredes-t is eszünkbe juttathatja, ugyanaz a tespedtség és cinizmus jellemzi az Éter egyenruhásainak döntő többségét.
Jacek Poniedzialek és Andrzej Chyra az Éter című filmben (fotó: Vertigo Média)
Zanussi egészen az utolsó negyedóráig fenn tudja tartani az érdeklődést: sejtelmesen, néha thrilleres elemekkel dúsítva, izgalmas kérdéseket feltéve halad előre a filmje. A befejezésben viszont súlyos hibát követ el: szájbarágós módon és feleslegesen magyaráz el bizonyos dolgokat, a film más részleteit viszont teljes homályban hagyja. Ennél mindenképpen hatásosabb és eredetibb véget érdemelt volna az Éter.
A film lengyel-ukrán-litván-magyar-olasz koprodukcióban készült, egy héten át forgatták nálunk, és több magyar színész is felbukkan benne. A legjelentősebb szerepet László Zsolt kapta, aki egy titokzatos, az orvos mellett újból és újból felbukkanó férfit alakít. Ennél többet nem ildomos elárulni róla, mivel igazából csak a befejezésben nyer értelmet a karaktere.
