Az 1947-es születésű, hét éve – francia feleségével – Párizsban élő szerb (vagy, ahogyan önmagát identifikálja: jugoszláv) alkotót (vetésforgóban készített röpp-interjúmban) leginkább kitűnő-fájdalmas „embermesé”-jéről kérdeztem.
Filmjének igen vonzó főszereplőjét, az interjú során mosolyával bátorító Lazar Ristovskit (egyebek mellett: Cabaret Balkan, Underground) veszteséglistámra vettem.
filmhu: Egyszer úgy fogalmazott: „Az álmok csak akkor érdekelnek, ha bekötözik a sebeket”. Filmjében különösen hangsúlyos szerepet kap az álom: ám ezek majd’ kizárólag rémségesek – vagy azzá válnak.
Csak egy nagyon kis lépés szükséges
Jovana Mitic és Goran Paskeljevic
Goran Paskaljevic: Ez így van. Ebben filmben nincsenek álmok – pusztán a valóságot mutatom meg, rendkívül realisztikus, sőt, pillanatokra, dokumentarista jelleggel. Ám Jovana álomban él. Lazar pedig a saját rémálmainak foglya. Amikor a filmet készítettem, úgy gondoltam, minden eszközzel a valósághoz kell ragaszkodnom. Egyfelől, mert a sebek még nem gyógyultak be, másrészt, mert a filmkészítést még mindig felelősség teli cselekvésnek, folyamatnak tekintem.
filmhu: A gyilkos, dezertőr Lazar – aki menekül a valóság elől – kényszeresen be akar hatolni Jovana (álom)világába. Kudarca kétségbevonhatatlan, és előre látható.
G.P.: Az autista ember gyógyíthatatlan. Függetlenül attól, milyen stádiumban van az illető, a gyógyulás módja ismeretlen. Amikor először találkoztam Jovanával, az volt az érzésem, hogy csak egy nagyon kis lépés szükséges ahhoz, hogy „kilépjen” ebből az állapotból – Lazarnak ugyanez volt az első benyomása. Így együtt dolgoztuk ki az autista-témát; hittünk abban, hogy segítséget nyújthatunk. (Lazar Ristovski színész, a film producere; a Téli álomban saját keresztnevén szerepel, ahogyan Paskaljevic másik két főszereplője is – H.K.)
filmhu: Azt gondolták, a tizenéves Jovana Mitic számára a filmkészítés-forgatás egyfajta terápiának bizonyulhat?
G.P.: Igen. Komoly dilemmát jelentett számomra, „használhatok”-e egy önmagát alakító autista gyereket a filmemben, vagy ez visszaélés a részemről. Orvosokkal konzultáltam, akik azt mondták, kifejezetten hatásosnak bizonyulhat egy autista számára, ha bevonják őt a valós életbe - ellentétben az elszigeteltséggel. Jovana édesanyja állandóan jelen volt a forgatásokon, és a film befejeztével azt mondta nekem: lánya – főleg a másokkal folytatott kommunikáció területén – fejlődött. Nem lépett ki az autizmusból, de sok mindent tanult tőlünk. Jovana egyébként ott volt a film San Sebastian-i premierjén is. Megkérdeztem az édesanyját, mit szólna hozzá, ha esetleg „sztár” lenne a kislányból, így – mondjuk – óriásplakátokon látnák az arcát. Ő azt válaszolta nekem: amikor Jovanával autóbusszal utaznak az iskolába, az emberek elfordulnak tőle. Talán másképp lesz, ha egy nap meglátják egy plakáton, és ez után majd felismerik.
filmhu: Hol talált rá Jovanára?
G.P.: Felkerestem egy iskolát Belgrádban, amely később Pancsevóba költözött át, így a gyerekek falun élnek. Jovana minden nap húsz kilométert utazik; valójában „napközi”-rendszerű foglalkoztatásban vesz részt.
Fel kell ébresztenie a nézőit
Jasna Zalica és Lazar Ristovski
filmhu: Úgy hiszem, Magát mindenekelőtt a háború utáni Szerbia, mint „autisztikus” társadalom érdekelte, nyilvánvalóan ezen keresztül foglalkozott az autizmussal.
G.P.: A Téli álom művészfilm, és igen: az autizmus metafora. Láttam, hogy a társadalom autizmusba zuhan; hogy a politikai színtérre, a „ringbe” ugyanazok térnek – vagy kerülnek – vissza, akik katasztrófát okoztak. Mindez a legutóbbi köztársasági elnöki választáson is egyértelművé vált: a demokrata jelölt alig öt százalékkal „vert rá” az ultra-nacionalistára. Ennek a társadalomnak még hosszú ideig együtt kell élnie, és meg kell küzdenie a háború nyomaival, a háború okozta sebekkel. Azt hiszem, csak egy új nemzedék tud majd végérvényesen és eredménnyel kijutni mindebből. Ezért is, hogy a film végén főbe lövi magát Lazar. Nem volt menekvés. Nem tudott megszabadulni a saját képeitől. A saját autizmusától. Ám az öngyilkosságot – a Jovana festményein, rajzain állandóan megjelenő - virágba borult természetben követi el: a kvázi-Mennyországban, Paradicsomban.
filmhu: Látta Takeshi Kitanótól a Tűzvirágokat?
G.P.: Nem.
filmhu: Alkotói attitűdje számomra a háború metaforája: szépen, emberi léptékkel fölépít egy „élhető”-nek tűnő világot, majd egy késszúrással és egy pisztolylövéssel „váratlanul”- megmagyarázhatatlanul elpusztítja azt.
G.P.: A Téli álom egyszerű szerkezetű filmnek készült, bizonyos szempontból a görög tragédiákat tekintve mintául. És hát egyik általunk ismert görög tragédia sem zárul „derűt” sugárzó véggel. Számomra az a fontos, hogy a nézőben erős érzelmeket keltsek; hogy katarzist váltsak ki. Mindenesetre ez a film – érzelmi szempontból - nem hagyja nyugodni a nézőt. Nagyon fontos volt nekem, hogy ezt a filmet készítsem el; nem téve engedményt semmiféle konvencionális, kommersz „elvárásnak”.
filmhu: De érzi annak a gesztusnak a következményét, hogy (egy gyilkossággal, egy öngyilkossággal, és Jovana magányra-„halálra” ítélésével) véget vetve főszereplői életének, megfosztja közönségét a „remény”-től?
G.P.: A hamis remény, az önámítás számomra a legrosszabb, ami létezhet. Ennek a filmnek fel kell ébresztenie a nézőit – különösen és legfőképp Szerbiában. Egyébként a film izraeli bemutatója után megkérdezte tőlem egy irodalomprofesszor: miért, hogy ilyen optimista véggel zárul a munkám? Mert hogy Jovanát a szabadban, a virágzó fák között látjuk utoljára. Az erős érzelmek számomra emberiek. És azért, hogy az ember ne kerüljön az önbecsapás, az önámítás zsákutcájába, néha el kell mennie a végsőkig.
Hittünk abban, hogy segítséget nyújthatunk
Jovana Mitic és Lazar Ristovski
filmhu: A Lőporos hordó kapcsán olvastam, hogy idegenkedik az alkotói „állásfoglalástól”, ezért a neutrális munkák iránti vonzódása.
G.P.: Szeretek távolságot tartani attól a „közegtől” amelyről filmet készítek, hogy mintegy „megfigyelőként” legyek jelen. Mondtam is egyik kollégájának, a Népszabadságtól: többek között ez a különbség Kusturica és köztem. Kusturica „barokkos”, nálam „művészibb”. Én félek attól, amikor a forma átveszi a hatalmat a „tartalom” felett. Szeretem az egyszerűséget, részint azért, mert a stílusok, formák változnak és elmúlnak - de a valóság és az igazság megmarad. Ezért, hogy olyan közel áll hozzám a francia újhullám, és különösen Jean Renoir meg az olasz neo-realizmus, így De Sica.
filmhu: Mit gondol arról a szóról, hogy „illúzió”?
G.P.: (visszakérdez; szünet; majd magyarul) Nem tudom. (szünet) Nagyon sokszor kérdezem magamtól, lehetséges-e, hogy a saját életem az illúzió – nem pedig a filmjeim. Ahogyan átléptem az ötvenedik életévemet, gyakran szembesítem magamat azzal: valós életet élek-e, vagy pedig egy illúzió része vagyok. De tudom, hogy Maga mit kérdez: minden film illúzió - még az is, amely legkevésbé akar, próbál az lenni.
Köszönet Vermes Orsolyának.
