Gubás Gabi - „Nem mindenáron akarok filmszínész lenni”

– Boldog születésnapot! Megünnepelted?
– Köszönöm, igen. A Szentek fecsegése után meginvitáltam egy spontán bulira a kollegákat, és a rendezőt. Mondtam nekik, hogy éppen költözés közepette vagyok, semmi nincs a helyén, minden dobozokban, de ha van kedvük, akkor jöjjenek. Hajnali négyig szórakoztunk.
– Szentek fecsegése után bulizni…? Nem tudom, milyen lelkiállapotban játsszátok végig a szerepeket, de ez – mindenféle értelemben – egy nagyon nehéz darab, nehéz szövegekkel, monológokkal.
– Ezek nem olyan „hejehuja” bulik, hanem főleg „beszélgetős-lecsengősek”. Előadás után borozgatunk egy kicsit, mert még bennünk van a feszültség, amit le kell vezetni – bármilyen előadást is játszunk. Mindig azt mondom, hogy egy színész napjának este héttől tízig van a fénypontja, a csúcsa. Ekkor kell a leginkább strapabírónak, koncentráltnak és fittnek lennie. Ezután óhatatlanul kell egy „lecsengés”, nem tud egyből elaludni az ágyban, hanem zakatol az agya: „mi volt jó?”, „mit rontott?”, „mi az, amit másként csinálna?” – tehát mindenképpen az aznapi előadás jár a fejében. Ezért szoktunk a büfében maradni, hogy megbeszéljük, levezessük a feszültséget. Úgyhogy a születésnapomon sem zenés-táncos buli volt, hanem kibeszéltük az előadást. Lassan feloldódott a feszültség.
– Nehézkesen jött össze ez a találkozó. Február végén azt mondtad, hogy majd áprilisban keresselek újra, mert nincs időd interjút adni addig. Költöztél és dolgoztál márciusban. Ez az első önálló lakásod?
– Igen, ez az első önálló. Február végén kezdtük el összeolvasni a Szentek fecsegése című Neil Labute-darabot Margitai Ágival, márciusban voltak a próbák, a bemutató pedig március 29-én. Nagy finis volt. Közben felújítottuk a lakást. Eléggé lestrapálódtam. Amikor a Tháliában befejeztem a próbát, akkor mentem haza, és közben játszottam még anyaszínházamban, a Radnótiban is. Ezért próbáltam mindenkit lebeszélni az interjúról. Ha föl is kértek egy fotózásra, interjúkészítésre, akkor megpróbáltam áttetetni, mert úgy éreztem, hogy nem tudnék olyan munkát kiadni a kezem közül, olyan interjút adni, amiben örömöm lenne nekem is, és aki hallgat annak is.
– Azt olvastam, hogy rossz interjúalanynak tartod magad.
– Amikor a Kalózok bejött, rengeteg interjút adtam, mert muszáj volt. Ahogy az ember megszokja a dolgokat, úgy bele is rázódik. Akkor még „igen”-nel és „nem”-mel válaszoltam, amit – mint megtudtam – nagyon nem szeretnek az újságírók. Volt, hogy úgy éreztem, nem is igazán kíváncsi rám a kérdező, és teljesen feleslegesnek tartottam: „legyünk túl rajta”. A Kalózoknál benne volt a szerződésemben, hogy a promócióban részt kell vállalnom. El kellett mennem különböző megjelenésekre, fellépésekre vagy interjút kellett adnom.
– A Kalózok nagy változást hozott az életedben, a pályafutásodban?
– Ismertebb lettem, de úgy érzem, ez nem hatott rám negatívan, a pályámon pedig fontos állomás volt. Bár, hozzá kell tennem, ha rajtam múlna, nap mint nap folyhatnék a tévéből. De számomra nem ez a legfontosabb.
– Így nagyon gyorsan eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy miért lettél színész.
– Azt éreztem, hogy ezen a pályán tudom a legjobban adni magamból azt, ami én vagyok. Ebben tudok feloldódni, vagy kifejezni önmagamat. Lehettem volna még tanárnő, vagy bármi, de ehhez éreztem tehetséget, szeretetet.
– A színészet – önkifejezés?
– Igen. Önkifejezés. Meg minden: tanítás, szórakoztatás meg mindennek a keveréke. Mikor melyik.
– Te tudatosan készültél, hogy színész leszel, nem? Balett, középiskolai drámatagozat… S mintha édesanyád is a színészet felé terelgetett volna.
– ő inkább nem mondta azt, hogy ne legyek színész. Ahol fölnőttem (Tégláson), ott nem volt szokványos, hogy valaki színésznő legyen. Egy kisváros, 22 km-re Debrecentől. Oda kellett bejárni, főiskolára, egyetemre… De bárhova születik az ember, ha azt érzi, hogy valamit csinálnia kell, azt véghez viszi. Megtalálja az útját. Szerencsém volt, mert Debrecenben elsőre felvettek a gimnáziumba, a főiskolára is szintén elsőre jutottam be. Tehát mondhatnám, hogy egyenes út volt. De azért mégsem volt ez olyan egyenes, amilyennek látszik, mert azért rengeteget kellett tenni, és dolgozni, hogy elsőre sikerüljön. Hamar felismertem, hogy engem ez a szakma tesz boldoggá, nekem ezt kell művelnem. Nem volt kérdéses, hogy amikor színpadon szavaltam, versenyeken értem el helyezést, hogy ez a jó dolog a számomra.
– Tehát mondhatjuk közhelyszerűen, hogy „otthonosan érezted magad a színpadon”.
– Igen. Azt azért hozzá kell tenni, hogy legelőször, amikor színdarabban léptem föl a színpadra a gimnáziumi évek alatt, annyira remegtem, féltem, hogy az első jelenetben kimentem a takarásba, és elhánytam magam. Ez volt a Szerelem, ó!, egy Murray Schisgal mű. A Szerelem, ó! egy háromszereplős darab. Én voltam benne a nő. Inkább az élményért hoztam fel példának. A mai napig bennem van – és amikor az „öregekkel” beszélek ők is ezt mondják –, hogy a benned levő drukk csak fokozódik, ahogy múlik az idő. Előtte iszonyú a drukk, de amikor már a színpadon vagy, akkor tudod a dolgod – ha tudod a dolgod –, s akkor már nem a drukkra figyelsz, hanem hogy mi a dolgod. Ez hozza magával, hogy hallom a közönség visszajelzését, szeretetét. A Szentek fecsegésében nekem is egy nagy lépcsőfok volt, hogy a partnerem – a néző. Nem a kollegáim szemébe nézek. Túl kell tennem magam egy ismerős arcon, hogy ne legyen rám se pozitív, se negatív hatással, és ne tudjon kizökkenteni. Ez is egyfajta koncentráció, és gyakorlat kérdése, amit az ember beültet magába, hogy ne billentse ki a szerepből. Rögtön nem lehet a mélyvízbe dobni senkit.
– A Szentek fecsegésénél súgó segítségére sem számíthatsz, ha mégis „kibillen(t)” valami. Mi segít akkor? Lélekjelenlét?
– Igen, vagy valami átcsatolás. Oldalt, a függöny mögött van egy kis szék, de ott per pillanat nálunk nem ül senki. Nincs súgási lehetőség, mert félmondatonként váltogatjuk egymás szájából a szavakat. Ha eltévedek, rosszul ugrok a szövegben, akkor nem lehet megállni, mert zenei ritmusa van a textusnak. Ha nem adod a másiknak a végszót, akkor megtörik a dallam. Olyankor át kell vezetni valahogy, de annyira közel ülnek a nézők, hogy nyilvánvalóan észreveszik, hogy valami guzmi volt. De hál’ istennek ilyen még nem történt. Rémálmaimban se jöjjön elő! Ezért is jövünk be hamarabb a partneremmel, hogy előadás előtt elmondjuk a szöveget.
– Ebből a szempontból jobb ugye a film, ha hibázol, újra lehet venni. Bár a magyar színjátszás a színházra épül, mégis megkérdezem, hogy neked melyik a kedvesebb: a színház, vagy a film?
– Nekem nagyon nagy és nagyon jó utazás volt a film. A kettőt nem lehet összehasonlítani, mert több színházi élményem van, miután sokkal többet játszom színpadon, mint filmben. Másképp is készülnek, más koncentrációval működnek. Egy színdarabot repertoárban játszol – mégis fontos szerepe van a spontaneitásnak. A filmnél viszont ezerszer olyan fontos a spontaneitás! Hiszen nem hónapokig készülsz egy szerepre, hanem helyben kapsz egy szövegkönyvet, kétszer bepróbálod, hogy kamerában legyél, amikor kimondod a mondatot. Ott szülöd meg. Sokkal ösztönösebb, csak átengeded magadon. Nem kontrolálásról van szó. Míg a színházban egy próbafolyamat alatt engeded fel magad ösztönösen, és utána analizálnod kell egy-két hónapig (amennyire lehetőség van rá egy próbafolyamatban), hogy mit csináltál és hogy ezt az érzést ugyanúgy reprodukálni tudd még számtalan előadás alatt is. A filmen pont akkor és pont úgy hozod föl, téped föl magadból azt az érzést – csapóra. Rögzítik, „letudod” és nem kell analizálni. Talán ezért is van, hogy a kisgyerekek filmen zseniálisak. Nem tanulják, csak ösztönösen „ott vannak”. Mert léteznek, élnek a filmen és nem megcsinálják a szerepet. A színpadon pedig az a fontos, hogy a szakmát ismerd azért, hogy ezt az ösztönösséget estéről estére reprodukálni tudd.
– A Kalózok főszerepe után azt hittem, hogy bombázni fognak filmes ajánlatokkal. Üde, fiatal, csinos lány, aki még fuvolázni is megtanult a szerep kedvéért. Ehhez képest egy epizódszerepben láttalak a szemlén a Pizzásban…
– Eddigi filmes pályafutásom: 14 évesen kiválasztottak egy filmszerepre egy gimnáziumi évfolyamtársammal együtt, csak sajnos nem készül el. Félig forgattuk le a Fasírtkirályt Kovács János rendezővel, Rudolf Péter főszereplővel. Elfogyott a pénz. Lehet, hogy folytatjuk majd, a már felnőtt szereplőkkel, még nem tudom. A Kalózok előtt játszottam még a Sok hűhó Emmiértben, és a Sztárcsinálókban, amely egy vizsgafilm volt. Nagyon nagy szerencsémnek tartom, hogy a Kalózok így összejött. Jó helyen, jó időben voltam. Lett volna még film, csak valamiért nem jött össze: pénzhiány, rendező másképp gondolta... Szóval, elcsúszott. Nem mindenáron akarok filmszínész lenni. Amikor úgy érzem, hogy többet adnék föl magamból… Tehát, nem vagyok egy nyomulós fajta, hogy szerepeket vágjak ki magamnak. A Kalózok Magdája sem az enyém lett volna. Megláttak a színházban, és úgy hívtak meg próbafelvételre. Hogy kik kapják a szerepeket, az már le van játszva. De: a legjobbnak kell lenni, a legjobban kell tudni a szakmát, és akkor minden jön „magától”. Egy kis szerencsével „minden” a tied – ahogy a Kalózokban is. Nekem ezért senkivel nem kellett lefeküdnöm. Semmiféle kompromisszumot nem kellett kötnöm. De bízok magamban, a tudásomban, és elég jó szerepeket kapok színházban. Megpróbálok mindent megtanulni, és amiben még csak fejlődni lehet, csiszolni önmagamat. S várok egy újabb lehetőségre, amiben meg tudom mutatni, hol tartok.
– Milyen filmben szerepelnél szívesen?
– Milyen filmben? Nem találtam még ki, de tudom, hogy eljön majd egy olyan film, ami az én filmem lesz. Sose sajnáltam, amikor egy film nem jött össze, nem hívtak el a próbafelvételre. Mert már az is nagy dolog, ha bejutsz egy próbafelvételre – legalább megmérettetsz. Sose sajnáltam, mert ami nem jött össze – annak nem kellett összejönnie. Abban hiszek, hogy ami megtörtént az életemben, annak meg kellett történnie, ami nem, annak pedig nem.
– Nem rágódsz a múlton.
– Nem. Soha nem is érdekelt, milyen szerepeket nem játszottam el. Vár még rám sok minden, és felkészülök, hogy azokban a lehető legjobbat nyújtsam. Igazából nem tudok beszélni arról a filmről, mert ha eljön, akkor tudom, hogy itt van.
– De ha azt mondom: kosztümös film? Mint élmény, kaland?
– Kosztümös filmben szívesen szerepelnék egyszer. Nagyon szeretnék külföldi filmben szerepelni. Ennek persze előfeltétele, hogy tudjam a nyelvet, amit még sajnos nem beszélek jól. Mármint németül és angolul. Persze meg tudom tanulni az angol szöveget, sőt szerepeltem is már angol filmekben kis mellékszereplőként még főiskola után egy HBO produkcióban a Babysitterben. De maximalista vagyok: szeretném érteni a nyelvet.
– Gabiként anyakönyveztek?
– Nem, Gabriellaként. Csak ez így rövidebb, egyszerűbb: Gubás Gabi. Igazából nem is én hív(at)tam így magam, hanem Bálint (Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója). A főiskolán már Gabinak hívtak.
– …és volt olyan szülői szándék, hogy híres színésznők, mint B.B. és C.C. „után” lettél G.G.?
– Úgy hallottam, volt, igen. Amikor anyu hasában voltam, akkor már azt mondta, hogy legyen G.G.: Gabi.
– Akkor ez előre kikövezett út volt, ez már biztos. A mai Népszabadságban van egy interjú Darvas Ivánnal, aki ezt mondja: „Ez egy ilyen bonyolult pálya. A próbák során annyi minden derül ki egy színészről, amennyit talán az anyja, apja, férje, felesége, szeretője összességében nem tud meg róla egy egész élet alatt. Ez több, furcsább és mélyebb, mint egy barátság vagy kollegiális kapcsolat.” Te is így érzed?
– Persze. Egy próbafolyamat alatt az ember sokkal védtelenebb. Sokkal inkább meztelenebb lelkileg és mindenféle szempontból, mint bárhol máshol, ahol efektíve fölteszed a kis védőeszközöket és pajzsokat magadra, hogy védekezzél. A színpadon muszáj levetkőzni, hogy egy embernek a bőrébe bújhass.
– Azt gondolnánk, hogy az emberről legközelebbi társa, a szülő és akit párul választ az tudja a legtöbbet.
– Igen, csak a színész olyan helyzetekbe sodródik, amit egyébként nem élne meg. Ezért is vonzott ez a pálya. Egyszerre több életet élsz. Ilyen erős amplitúdóval csak a színész él. Ilyen szélsőséges érzelmek átélése igazából a színészekre jellemző: azt kell eljátszanod, hogy esténként gyilkos vagy. Egyébként az ember nem sodorja magát olyan helyzetekbe, amibe a színházban kényszerül. Olyasmi derül ki róla, amit talán még maga sem tudott. Nem a gyilkosságról van szó, hanem hogy milyen érzelmek, milyen iszonyú feszültségek, gyengeségek, lágyságok vannak benne. Tehát, ami a mindennapi életünkben csak nagyon ritkán jelenik meg. Ezt a színházban egy próbafolyamat alatt többször átéli. Míg egy ember élete nullától nyolcvanig elnyújtva bejárja ugyanazokat amplitúdókat, addig nekünk sűrűbben és gyorsabban hullámzanak az érzelmeink. Így olyasmi derül ki, amit önmagunkról sem tudhatunk.
– Visszatértünk az interjú elejére, hogy a színészet: önismeret.
– Igen. Nagyon nagy önismeret. Biztos beleőrülnék, ha monoton életem lenne. Ha valamit folyamatosan kellene csinálnom. Eljövök a színházba, belehelyezkedem egy ember életébe. Biztos, ez is egyfajta védekezés, hogy túléld ezt a huszonakárhányadik századot. Mindenki védekezik valahogy. Talán azért is megy el tanárnak, orvosnak – így tudja a lehető legjobban a személyiségét kifejezni, védeni.
– De az is egyfajta monotonitás, hogy százszor eljátszod a…
– …az Anconai szerelmeseket például százötvenszer játszottam. De mégse monoton, mert mellette ott egy másik szerep, amit próbálok, egy magánélet, elvisznek forgatni. Sohase csinálok egyfajta dolgot. S hogy el tudd játszani százötvenszer, az attól jó, hogy mindig megtalálod benne az újdonságokat. Az leépítene, ha mindig ugyanazt csinálnád a színpadon. Mindig keresgélni kell, mi az új.
– …és találsz is valamit?
– Persze. Aki keres, talál. Ha mást nem, egymást szórakoztatjuk a színpadon.
– A születésnapban van egy rész, amikor már megy a buli, pörögtök, forogtok Bálint Andrással, és lehuppantok a puffba, de ti átborultatok, és beestetek az ajtón.
- Igen, a kollégák is elnevették magukat. Kicsit nagyobb svunggal hátraestünk a széken.