Matho a kiskamasz haverjaival bandázik otthon, amikor megtalálják az apja dugi metamfetaminját. Jó ötletnek tűnik lopni belőle, eladni, aztán az egész pénzt elkölteni rágcsákra és üdítőkre. Amikor erre Matho apja rájön, dühében ájulásig fojtogatja a fiát, aztán kidobja otthonról. 

Bill pénzhez akar jutni, bármi áron. Huszonpár éves, de már van két gyereke két különböző lánytól, a kicsikről is gondoskodnia kéne, az aktuális barátnőjének (és saját magának) is bizonyítania, hogy ér valamit. A kiutat egy pudli jelentheti, Bill legalábbis a fejébe veszi, hogy ha tenyésztésbe fog, azzal megszedheti magát. Közben találkozik egy közelben élő gazdag fehér férfival, aki munkát ad neki a farmján, és ha már Bill ott van, azzal is megbízza, hogy kiskorú lakota lányokat fuvarozzon egy hotel és az otthonuk között.

A Pine Ridge Indián Rezervátumban járunk Dél-Dakotában: ez az Egyesült Államok legszegényebb régiója, az emberek több mint fele él a szövetségi szegénységi szint alatt, majdnem a 90 százalékuk munkanélküli. A 2010-es évek közepére az itt élő tinédzserek körében a kilátástalanság miatt olyan tragikusan magassá vált az öngyilkosságok és az öngyilkossági kísérletek száma, hogy a lapok „járványról” írtak. 

War Pony

A Riley Keough és Gina Gammell rendezésében készült War Pony szerencsére kikerüli a csapdát, hogy a nyomoron hüledező, azt kizsákmányoló, hatásvadász opusz legyen, amit a 2022-es Cannes-i világpremiert követően a fesztivál zsűrije a legjobb debütfilmnek járó Arany Kamerával jutalmazott. (Érdekesség, hogy Enyedi Ildikó bemutatkozó nagyjátékfilmje, Az én XX. századom is megkapta ezt a díjat.) Ezzel együtt a War Pony közel sem egyenletes minőségű darab, és példa arra, hogy a jó szándék, az empátia és az autentikusság nem helyettesíti az eredetiséget.

Amikor két statiszta elkezd mesélni

Márpedig az autentikusság megjelenik nemcsak a cselekményben, hanem alkotói szinten is. A War Pony keletkezési története kapcsán például interjúk sorában mondták el hogy Riley Keough (egyébként Elvis Presley unokája) az American Honey 2015-ös forgatásán barátkozott össze két lakota statisztával, Franklin Sioux Bobbal és Bill Reddyvel, akik a Pine Ridge-ből származnak. Keough bemutatta őket legjobb barátnőjének, Gina Gammellnek, az évek során pedig a kis csapatban körvonalazódni kezdett egy filmterv koncepciója. A forgatókönyv Bob és Reddy emlékein és tapasztalatain alapult, akik részt vettek a megírásában is. A produceri feladatokba bevonták a szintén Pine Ridge-i, oglala lakota fotós és filmes Willi White-ot, a filmet a rezervátum területén forgatták, az őslakos szereplők pedig valamennyien oglala, illetve sicangu lakoták, akiknek ez volt az első filmes szereplésük.

Az érintettek ilyen fokú bevonása a filmes munkálatokba egyfelől teljesen logikus, és következik a dokumentarista játékfilmes hagyományból is, az Egyesült Államokban ugyanakkor plusz jelentés- és üzenetréteggel bővül, hiszen ott aktuális társadalmi és alkotói kérdés, hogy ki mondja/mondhatja el a fizikai és kulturális népirtást túlélő őslakosok történeteit. 

War Pony

Ennek nemcsak történelmi és emberi jogi okai vannak, hanem ezekkel szorosan összefonódva filmtörténeti is (a hollywoodi indiánábrázolásról és az amerikai őslakos film fellendüléséről ebben a cikkben írtam bővebben a Filmvilágban). Az 1990-es évek második felétől, illetve főleg az ezredfordulótól ugyanis látványosan megnövekedett az amerikai őslakosok saját magukról forgatott filmjeinek száma, a fordulópontot a sájen-arapahó Chris Eyre munkássága jelenti, aki a szpokén-Coeur d'Alene Sherman Alexie novelláiból forgatta a fesztiválsiker Füstjeleket (1998). 

A War Pony esetében pedig hasonló a helyzet, mint A nomádok földjével 2021-ben rendezői Oscart nyerő Chloé Zhao Songs My Brothers Taught Me (2015) című első filmjével, aki nem amerikai őslakos rendezőként készített nagyon erőteljes és autentikus filmet egy testvérpárról a Pine Ridge rezervátumban. Keough és Gammell mindenesetre nem győzi kommunikálni, hogy a War Pony mennyire négyük közös alkotása Bobbal és Reddyvel, tehát mennyire lakota film.

Mennyit mond el egy kultúráról a néptáncbemutató?

Bill (Jojo Bapteise Whiting) és Matho (Ladainian Crazy Thunder) története klasszikus coming-of-age sztori: Billnek meg kell tanulnia, hogy csavaros esze és természetes karizmája kevés a valódi felelősségvállaláshoz; Matho, miközben a kiskamaszkor elején próbálkozik a férfiasnak látott viselkedéssel (piálni, kocsit elkötni, lekurvázni a lányokat), a gyerekek elemi sóvárgásával szeretne tartozni valahová. Valójában mindketten kapcsolódni vágyó, kedves és jószívű fiúk, akik kallódnak és egyre nagyobb bajba keverednek.

Szerepükre az alkotók ügyesen castingoltak, Crazy Thunder az elmúlt évek egyik, ha nem a legjobb gyerekszínésze, Whitingnek pedig olyan jelenléte van, amivel gyakorlatilag ellopja a show-t, amikor csak látjuk – de ami a legfontosabb, hogy mindketten erőteljesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a film bemutathassa a szocializáció működését. Azaz, hogy a (történelmi okokból elveszett) minták hiánya öröklődik, és konstruktív viselkedési modellek nélkül egyénileg kell rájönniük, hogyan tudnak boldogulni. Ez a kiindulási helyzet aztán nem egyszer vezet a saját magukat és másokat veszélyeztető meggondolatlanságokhoz.

War Pony

A cselekmény kibomlásával az is egyre egyértelműbb, hogy nemcsak a fiúk magukra utaltak, hanem az egész közösség is. Ez pedig felveti azt a kérdést, hogy kik ők, és mi teszi őket azzá, akik, azon túl, hogy a Pine Ridge-ben élnek.

A War Pony egy idős férfi rituáléjával kezdődik, és kétszer is feltűnik a filmben egy bölény, ami megidézi a spirituális indiánromantikát, de valójában identitáskérdésekről szól. Mik az átalakuló őslakos identitás erősségei, gyengeségei, és milyen formában élnek tovább a múltat a jelennel összekötő tradíciók? E hagyományok túlélését a film nem tagadja le, igaz, a rezervátumban a kislányok törzsi táncelőadásának pont annyi köze van ahhoz, hogy a közösség hogyan éli a hétköznapjait, mint nálunk egy március 15-i általános iskolai néptáncbemutatónak. 

Vagyis a hagyományok nem haltak ki, viszont a kor, amiben élünk, hat arra, ahogyan élünk, arról nem is beszélve, mennyire radikálisan átalakítja a prioritásainkat, ha probléma, hogy holnap mit eszünk. Ezzel együtt számos finom, életszerű felvillanását látjuk a lakota tradícióknak, és a fiúk egy-egy hangsúlyos jelenetben magától értetődő természetességgel nyúlnak ezekhez: Bill a gyászában megismétli az öreg filmkezdő mozdulatait, Matho egy sastollat is ajándékoz a drogdíler nőnek, amikor arra kéri, hogy fogadja be a házába, majd később is ragaszkodik a tollhoz. 

Az életszerűség aztán a fináléban tűnik el a filmből egy csapásra, amikor egy vágybeteljesítő jelenetsorban a rezervátum lakói összefognak, és közösen egy nagy, magasba emelt középső ujjat mutatnak a kizsákmányoló fehér embernek. Amellett, hogy mennyire problematikus az egyre nagyobb lendülettel hasító őslakos kulturális újjászületés éveiben azt állítani, hogy a közösség csak ebben az egyetlen gesztusában tud erősnek és öntudatosnak mutatkozni, ez a finálé még műfajában is olyan, mintha egy teljesen másik filmből vágták volna a cselekmény végére – ezzel pedig jól illusztrálja, hány sebből vérzik a War Pony.

War Pony

Ezt a filmet már megcsinálták jobban

Nem igazán lehet a War Ponyról beszélni Chloé Zhao Songs My Brothers Taught Me című filmje nélkül, hiszen az összevetés sokszorosan adja magát. A Songs… is egy kis- és egy nagykamasz coming-of-age története a Pine Ridge-ben, és az is olyan dokumentarista játékfilm, ami sorra veszi az amerikai őslakos sztereotípiákat, illetve a szociális alapproblémákat (munkanélküliség, mélyszegénység, családon belüli erőszak és elhanyagolás, függőségek, tradíciókhoz való viszony, élet a rezervátumban, rasszizmus, fizikai és kulturális kizsákmányolás stb.). Teszik mindezt a passzázsdramaturgia eszközeivel, azaz, bár van elmondható cselekményük, alapvetően az atmoszférát megragadva, tekintetek, gesztusok, hallgatások és jelenetrészletek laza hálózatából építkezve igyekeznek balladisztikus, átfogó képet festeni a lakota jelenről, és azon keresztül a láthatatlan, őslakos Amerikáról.

Zhao filmje sem hibátlan, ám magabiztos stílusérzékkel dolgozik, amit a War Pony nem tud megismételni: utóbbi ugyanis elkezd építkezni, de egyre vontatottabb lesz, majd az egészet megfejeli a filmtől idegen befejezéssel. Emellett a War Ponyból igazából hiányzik az eredetiség. Kicsit más hangsúlyokkal, de végigzongorázik azokon a témákon, amiket már Chris Eyre listázott és körülhatárolt a Füstjelekben. Csak míg Eyre módszere erősen (ön)reflektív, a War Pony inkább felmondja a tematikus leckét, de nem tesz erőfeszítést, hogy Bill és Matho sztoriját kiemelje ebből a narratív rezervátumból. Nem ad nekik saját történetet, nem egyediek, hanem sorstípusok a hitelesen ábrázolt közegben.

A kritikai és fesztiválsiker persze azt mutatja, hogy a War Pony jókor volt jó helyen, és végül sikerült elérnie azt az ingerküszöböt, hogy világszerte tömegek csodálkozzanak rá és sokkolódjanak a valóságtól. 

A War Pony még egyszer látható a magyar mozikban, február 5-én vetítik az Urániában.