Eszenyi Enikő pezsgősüveggel kezében botorkál lefelé a metróba a Moszkva térről, a hosszú, lepusztult mozgólépcsőn. Ugyanazt az utat teszi meg, amelyet néhány perccel a vetítés kezdete előtt mi is megtettünk, most már a felújított Széll Kálmán térről.

Egy film hangulatát hangsúlyozó vetítés, egy különleges helyszín magában hordozza annak a veszélyét, hogy az esemény fontosabbá válik, mint a film, hogy az élménytöbblet annyi lesz, mint a 4D-s mozik rázkódó székei és aromatizált levegője. A Partizán programja magától értetődően kerülte ki ezt a csapdát, lényege ugyanis nem pusztán a cselekmény közegének megidézése volt: az esemény lehetőség volt a résztvevőknek, hogy a közösségi terek használatbavételéről egy rendkívüli tapasztalat nyomán gondolkozzanak. 

Titkos, zárt szféra, az utolsó metró utáni huzatos éjszaka. Egyszerű élmény, mégis megvilágító erejű: nem azért mentünk le a metróba, mert úton voltunk valahová. Használaton kívül, olyankor, amikor még sosem láthattuk, az ismert tér is másnak tűnik: inkább emlékeztet múzeumra, mint a tömegközlekedés helyszínére, nem egy megállóban vagyunk, hanem egy kusza, idegen földalatti alagútrendszer halványan ismerős pontján.

Megérkeznek a nézők az aluljáróba / Forrás: Partizán, Pazsitka Ákos

A vetítés a Partizán stábjának is nagy élmény volt, erről az esemény után Gulyás Márton mesélt nekünk: „Az ember mindig elképzeli, hogy nézhet ki az a földalatti infrastruktúra. Most használhattuk a metró tereit, még a hátsó szervíz szobákat is, így most kicsit közelebbről megismerhettük. Ez úttörőnek hangzik Magyarországon, de alapvetően közkeletű dolog, hogy kulturális aktivitással belakhatunk használatban lévő, vagy épp nem lévő városi tereket is. Jó lenne, ha sokkal több ilyen tevékenység lenne, és ez nem föltétlenül csak pénz kérdése. Kamaszkoromban azért voltak ilyen lehetőségek, például a Budapesti Őszi Fesztiválon és máshol is. Az egy sokkal inspiratívabb meg pezsgőbb időszak volt, mint most. Ebből mindenki leszűrheti a konzekvenciákat.”

A rendkívüli technikai felkészültséget igénylő vetítés ezt az inspiratív időszakot elevenítette meg. Ez, mint Gulyás is elmondta, nemcsak a szokvány kulturálódás unalma, hanem a Covid máig tartó hatásával szemben is felemelő volt. „Nagyon büszke voltam a műszaki csapatunkra, mert iszonyatosan rövid idő alatt lehetetlen körülmények között hozták össze. Azért tudtam figyelni a filmre is, a közönségre is. Én a Covidból úgy jöttem ki, hogy engem még mindig meg tud hatni egy színházi este vagy egy koncert is, ha ott vagyok több századmagammal. Szerintem ez nagy törés mindannyiunk életében.

A Partizán urbánus szemlélete a Kontroll keletkezéstörténetének is fontos része. A film elején feltűnő Aba Botond nem fakultatívan lejátszható felkonfot mond, beszéde az alkotás elidegeníthetetlen része, az első jelenet. Megfogalmazza a Kontroll által önkéntelenül is közvetített büszkeséget: Budapest nyitott város, alkalmi gondnokai rábízzák közös tereinket a művészekre, hogy ők értelmezzék, feldolgozzák azokat. 

Gulyás Márton felvétel közben / Forrás: Partizán

Ezt élhettük át, a Kontroll játékidejére kitágult a szabadságunk és a mozgásterünk, nem utazásért, hanem ismeretekért mentünk a föld alá. A metró ezúttal nem levegőtlennek, hanem huzatosnak, nem klausztrofóbnak, hanem zegzugosnak mutatkozott, mi pedig nem menekültünk az alvilágból, hanem rácsodálkoztunk a tereire és bennfentessé váltunk. 

Ennek a gesztusnak a jelentőségét, a BKV-val való együttműködés szimbolikus erejét Gulyás is kiemelte: „Nagyon meglepett, hogy mennyire nyitott és jófej a BKV. Vicces, hogy Nimródéknak ennyit kellett küzdeni, hogy megkapják a metrót, valószínüleg ők taposták ki az utat nekünk is. Általában a közszolgálati cégekkel szemben nagyon széleskörű elutasítottságot tapasztalok, mindenkinek vannak averziói, de én csak a legpozitívabb jelzőkkel tudok beszélni róluk. Nyitottak voltak, nem kellett magyarázkodni, mindent első szóra megtettek. Sőt, gondolkodtak is helyettünk bizonyos helyzetekről, hogy hogyan kéne jól kezelni. A legfölső vezetéstől kezdve a peronon álló munkásig, nekem az volt a benyomásom, hogy ez egy nagyon integráltan működő szervezet. Nagyon jó élmény volt ilyet látni.”

Ahogy a Kontroll forgatását is Aba Botond engedélyezte, a mostani vetítés is ellenőrzött körülmények között zajlott, mégis volt annak egy underground hangulata, ahogy a résztvevők mellett a mű is egyszeri konstellációba került. A Partizán a Kontrollra nemcsak mint metróban játszódó filmre, hanem mint egy (önkéntes) száműzetés történetére is reflektált: az egyre szűkülő beszédtérben alternatív nyilvánosságot teremtő médium most a non-profit filmbemutatás szintén szűkölő terepén vágott utat magának. 

Aba Botond a Kontroll első jelenetében

Mint a leírt összhatás elemei, a Kontroll értelmezési szintjei is gazdagítják egymást, az olvasatok megmérettetésénél inspiratívabb párhuzamos elgondolásuk. A Kontroll nem programfilm, van benne korszellem és egyetemesség, de bármelyik minőségét veszteség eltagadni. Bulcsú konkrét terepről, a piacgazdaság átmenet nélküli térnyerése, az újsütetű magyar versenyszellem nyomása elől menekül a metróba. Ott más teher, az ellenőrzés megvetett feladata nehezedik rá. A kapitalizmuskritika, illetve a budapesti ellenőrökről mintázott figurák lélektana elvonttá válik jó és rossz, élet és halál archetipikus küzdelmében. Másfelől a rémálomszerű absztrakciót evilági referenciák, jellegzetes zene és mellékszereplők, futballhuligánok, stricik és japán turisták zökkentik ki. A helyszínek felismerhetőek, de meg nem nevezettek, a metróhálózat baglya képzeletbeli fantomok és NDK-s biztonsági kamerák közt repül.

Érzékletes példa arra, hogy az eltérő interpretációk közt az alkotók mekkora önállóságot hagynak a nézőknek, hogy a filmbeli gyilkosra Árnyékként és Lökdösődőként is hivatkoznak –, azaz egyszerre támogatják azt a magyarázatot, hogy a csuklyás figura Bulcsú árnyéka, hasadása, és, hogy önálló, „valós” személy, Bulcsú bukott angyal karakterének tisztán démoni ellentéte. 

Vetítővászon a peronok között / Forrás: Partizán, Pazsitka Ákos

A Kontroll nem csak szociológiai és pszichológiai árnyalataival tűnik ki a rendszerváltás utáni magyar filmben. A jelentés szétszálazása utólag kezdődik, a film 106 perce eksztázis. Nem úgy, mint a drámát lezáró technobuli, épp nem a teljes elragadtatást, hanem a felfokozott figyelmet, a rengeteg észlelnivalót élvezzük: a montázs és a fények kicsattanó örömét, a hangsáv stilizálását, egy új színésznemzedék dinamizmusát és szereplésvágyát.

A vetítés motivációja is a film egyedisége volt, Gulyás megerősítette, hogy az évforduló csak apropóként szolgált, a lényeg az, hogy a közösségük értékesnek tartja a filmet: „Elkezdtünk vitatkozni egy kollégámmal arról, hogy mit adott nekünk a magyar film a rendszerváltás óta, ő azt mondta, hogy a Kontrollt. Eszembe jutott, hogy én először még anno a Filmszemlén láttam, és rögtön elfacsarodott a szívem, hogy az milyen jó volt, hogy volt egy seregszemle. Ez ma már nincs. Ennyit se sikerül ennek a rendszernek magából kiizzadnia. A Kontroll nagyon nagy élmény volt akkor. Véletlenül tűnt föl, hogy 20 éve mutatták be, és így jött az ötlet, hogy csináljunk belőle műsort.

Ahogy a metró, a filmes közélet is sokat változott a kétezres évek eleje óta. A város kevés olyan teret kínál, amelyben a fiatal filmesek összegyűlhetnek és megmutathatják a szakmának az alkotásaikat – például az olyan elsőfilmesek, mint amilyen Antal Nimród volt 2003-ban. Ha a Kontroll-vetítés szellemében felfedezzük a várost, végiggondoljuk terei absztrakt és személyes vonatkozásait, és elkezdünk a kollektív kultúrateremtés közegeként tekinteni rá, az intézmények hiánya és az egyre halkabb pezsgés akár termékeny kényszerré is válhat. 

 
A szerzők nem ebben a projektben, de más eseményeken dolgoznak a Partizánnak.
Címlapkép forrása: Partizán, Pazsitka Ákos