- Azt nyilatkoztad, az I love Budapest forgatókönyvéről, amikor először elolvastad, nem tudtad, hogy mi ez: idézőjelben értendő vagy komoly. Mit értesz ezen a bizonyos idézőjelen?

- A szöveg első olvasásra, nagyon bárgyúnak tűnt. Megláttam a mondatokat és teljesen meglepődtem, hogy valaki úgy akar erről filmet csinálni, hogy halálosan komolyan veszi. Nem ismertem Incze Ágnest, a film rendezőjét. Aztán összejöttünk, beszélgettünk és én lassacskán rájöttem, hogy mit is szeretne igazán.

- Milyen volt ez a találkozás? Mivel, hogyan győzött meg Incze Ágnes? A korábbi munkáival, a személyiségével?

- Én nagyon-nagyon ‘eltartva’ mentem a próbákra. Eltartottam magamtól a szerepet, a helyzetet. Egyébként sem szeretek castingolni, bár tudom, hogy más lehetőség nem nagyon van ebben az országban. Nagyon ritka az, hogy odajönnek a főiskolán és azt mondják, márpedig én Téged akarlak. Szóval a szereplőválogatásoknál nem szeretem ezt a lóvásár hangulatot. Ági teljesen feloldotta bennem ezt a feszültséget. Annyira kedves volt és olyan átéléssel, szívből mondta el, hogy ő mit akar látni, hogy bár nem tudtam rögtön megcsinálni amit kért, de kezdtem érezni a filmet. Rájöttem, hogy nem a levegőbe beszél, hogy neki igenis van köze ezekhez a figurákhoz. Kiderült, hogy az egész sztorit egy centivel a föld fölé helyezi, s ettől kapott egy ironikus felhangot. Így már jó volt, így már tetszett. Megértettem, hogy milyen szépségeket akar.

- Mi tetszett abban amit Ági akart?

- Az én figurámban mindenféleképpen kiírt magából egy minden nőben létező, kis gyámoltalan, naiv mesehőst, akit persze mindenki titkol és eltakar önmagából. Ez egy olyan figura, akit lehet nagyon gyűlölni is, mert tényleg másfél órát végigpicsog ez a kislány, de másfelől is meg lehet közelíteni. Attól függ, hogy ki honnan nézi. Olyan titkokat fedezett föl magában az Ági és fedett föl előttem, amit persze én is takarok.

- Nem mersz annyira őszinte lenni?

- Nem, mert bemegyek egy helyre és lehet, hogy pontosan úgy viselkedem, mint a Kovács Martina által játszott Móni. Az ember nem meri csak úgy kiadni a vágyait. Ebben a kislányban az volt a jó, legalábbis én úgy próbáltam eljátszani, hogy ha valaki mond neki valamit, akkor az benne továbbcsordul egy történetbe, mindent tovább sző az ő mesevilágába. Ettől a jelenléte is olyan egy picit, mintha nem teljesen lenne ott. Ez nagyon ritka. Nem mer senki így létezni, nagyon veszélyes lenne.

- Vannak olyan helyzetek, amikor Te mered vállalni ezt a veszélyt?Például a magánéletedben tudsz így létezni?

-Vannak személyek, akikkel merem. ők kifejezetten ezt a részemet szeretik bennem. Ahogy minden nő el tud olvadni és mesebeli királykisasszony tud lenni egy kedves erős karú férfi mellett.

- A kritikákban Anikó leginkább - az előbb általad is említett - naiv jelzőt kapja. Én nem naivnak láttam őt, hanem egy nagyon tiszta, hitében igen erős lánynak. Sokkal naivabbnak éreztem Móni babát és Krisztiánt, akik azt hiszik, hogy felvéve a nagyvárosi külsőségeket - duma, ruha, stb. - eltakarhatják igazi énjüket. Sokkal több és mélyebb megaláztatásban is van részük, mint Anikónak.

- Igen, én is sokszor használom ezt a jelzőt Anikóra, de más értelemben. Naivság ebben a mai világban ilyen merészen létezni. Itt nem becsülik a belső értékeket, tisztelet a kivételnek. Anikónak erős belső gyökerei vannak. A kisszíve, a kislelke, a kisvágyai. Tehát, tulajdonképpen nem tartom naivnak. Mindez azzal vegyül, hogy vidékről jött. Kiszakad a saját környezetéből és idegenben próbálja kamatoztatni, azt ami benne van, ami ő. A többiekhez képest naiv, mert nem azok a vágyak vezérlik és ráadásul nem adja föl. Az érzékei, az érzelmei, az édesanyja számára mindennél fontosabbak. Ezért nehéz eset ez a lány. A Móni és a Krisztián pedig egy nem létező világban hisznek, másfajta fellegvárban élnek. Amit Anikó gondol, annak van jövője, a tiszta szerelemnek mindig van jövője.

- Te is vidékről jöttél. Segített ez a szerep megformálásában? Esetleg Neked is voltak hamis álmaid?

- Én jobban tudtam, hogy mire számítok. Engem fölvettek egy főiskolára, én tudtam, hogy színésznő akarok lenni. Bár emlékszem, amikor elsős voltam, akkor teljesen úgy jártam az utcán, mint Anikó, amikor elsétál az előtt a bizonyos narancssárga fal előtt a filmben. Most is nagyon szerettem azt a jelenetet forgatni. Annyira előttem van, hogy szinte nem is előre néztem, hanem sokkal nagyobb szögben tartottam a fejem, szinte fölfelé. Teljesen átadtam magam a városnak, a létezésnek, a levegőnek. Ez egy belső állapotot is tükröz. Valahol máshol jártam. Most már sokkal jobban tudok úgy tenni, mintha itt lennék.

- Mit gondoltál, mit éreztél akkor?

- Az a jó ilyenkor, hogy egy teljesen új környezetben azt érzi az ember, hogy bármi lehetséges. Ezt szerencsére újra meg újra megélem, amikor kapok egy új szerepet, vagy elmegyek egy színházba, ahol még nem jártam. Ebben az élményben volt részem, amikor elmentünk gyakorlatra a Vígszínházba. Az új tér mindig megszédít, a lehetőségeivel és a félelmeivel együtt. Most a Radnóti Színház lett ez a tér, mert oda szerződöm. Ennek a mámora ebben a kislányban ugyanaz, mint bennem. Persze Anikóban ez szélsőségesebben jelentkezik, mert ez mégiscsak egy mese volt, kerekebbnek kellett lennie. Úgy érzem nem voltak hamis álmaim.

- Elérted azt, amit akkor szerettél volna? Egyáltalán győztesnek érzed magad, hiszen megkaptad a Legígéretesebb fiatal tehetség díját is?

- Nem értem el, de jó úton vagyok afelé. Azt, hogy mit szeretne az ember azt nem lehet elmondani. Ezek nem konkrétumok. Valamivé szeretnék válni, saját magamon belül szeretnék jobbítani elsősorban. Ha embereket akarnék legyőzni, akkor nagy hibát követnék el. Akkor győzhetek, ha a saját korlátaimon túl tudok kerülni. Azt a vágyat is le kell győznöm, hogy az ember nem lehet mindig olyan nagy, amilyen szeretne. Akkor leszek több, ha nem akarok több lenni. Rengeteg szerepet kapok mostanában, ami engem is csiszol. Az I love Budapest bemutatója óta hat premierem volt. Például nemrég játszottam - amit jövőre is fogok, mert átmegy a főiskoláról a Vígszínházba - Molnár Ferenc Liliom-jából Julikát. Ez olyan szerep volt, ami nagyon erősen formált engem. Olyan dolgokat fedeztem fel saját magamban, amit addig nem ismertem.

- Mi volt ez?

- Anikóhoz az ösztönösségével van köze. Nagyon öntörvényű erős ember, aki úgy tud élni egy férfival két hónapig, hogy nem mondja ki, hogy szeretlek. A férfi halála után viszont az egész életét ez a férfi tölti be. Ehhez egy rettenetesen nagy erőre van szüksége, amit most már magamban is érzek. Rájöttem, hogy bennem is létezik az a konokság, ami abban a nőben van a társadalommal, a környezetével, mindennel szemben.

- Mi a véleményed a film - sokak által vitatott - befejezéséről ? Ha Anikót egy tiszta, erős nőnek látjuk, akkor az a bizonyos felszállás jelenthet egy felülemelkedést, ha viszont egy naiv kislányt érzékelünk, akkor elszáll a vágyaival valahová az Óperenciás tengeren is túlra.

- Azt gondoltam, ha a filmben elég feszültség gyűlik össze, ha elég pofont kapnak az emberek, olyan ütéseket, amire nem reagálnak, és csak halmozódik bennük ez a sok sérelem, és közben egymásba kapaszkodnak, akkor indokolt a felülemelkedés. Úgy érzem, ez nyolcvan százalékban megtörtént. Most néztem a filmet és sokszor már nem szeretem, amit csinálok. Ma már tudom, hogy hol lehetett volna még többet tenni azért, hogy a végén ez a felülemelkedés jobb legyen. Például amikor Anikó megdicséri egy fiú kölnijét és az elég erősen beszól neki, hogy: Te ezt meg tudod ítélni? Akkor van rólam egy közeli, s most látva, úgy érzem, hogy ott nagyon keveset csinálok. Sokkal többet kellett volna lenyelni. Megbocsájtottam magamnak, mivel ez még az első forgatási napon volt.

- A sok színházi tapasztalatoddal nehéz volt filmet forgatni?

- Nehéz volt nagyon, mert a főiskolán egyáltalán nem tanulunk filmezést. Volt egy kurzusunk Szász Jánossal, de előírt filmes óra nincs a színészeknek. A színpadi dolgokat tudom, azt tanítják, azt látom. A testemmel tudok játszani. A forgatáson Ági nagyon sokat mondta, hogy próbáljam finomabban, redukáljak, sok. Valóban agyonütötte volna az egészet, ha egy nagy mozdulattal próbáltam volna kifejezni azt, ami egy sokkal finomabb arcjátékkal folyamatosabbá válik.
Másrészt van egy furcsa dolog az életemben. Kislány koromban mindig azt képzeltem, hogy engem vesznek kamerával. Azt próbálgattam magamban, hogy úgy viselkedjek, mintha nem lenne ott az a kamera, hogy minden egyes mozdulatom természetes legyen. Komolyan mondom, hogy ez beépült a pszichémbe. Ez biztos az a nem tudatosult vágy volt, hogy én színésznő leszek. Lehet, hogy akkor, 5 -10 évesen tanultam filmezni.?