Színházi közegben nevelkedtél, gyerekkorod óta rajzolsz és készítesz különböző technikákkal illusztrációkat, kollázsokat. Szemlátomást mindezt nagyon szépen egyesíti a látványtervezői hivatás. A filmkészítés iránt mikor ébredt benned érdeklődés?
Másodéves egyetemista voltam látványtervezés szakon, és az egyik órán kaptunk egy feladatot, hogy készítsünk valamilyen installációt. Mindenképp a dédnagyapámról akartam valamit csinálni. Ez aztán így is lett, és a tanáraim, Miklós Szilárd és Bartha József mondták, hogy ez egy akkora anyag és annyi érdekes témát rejt, hogy érdemes lenne mélyebben is foglalkozni vele. Ha jól emlékszem, Miklós Szilárd javasolta azt, hogy ha már amúgy is ennyire szeretek rajzolni, miért nem csinálok egy animációs filmet. Akkor az valahogy nagyon bennem maradt. Ezért akartam később a MOME-ra járni, hogy ott kitanuljam ennek a technikáját és elkészítsem ezt a filmet, de aztán végül a MOME nem jött össze, és más kezdett el érdekelni. Egyszóval másképp alakultak a dolgok, de az érdeklődés utána is megmaradt.
fotó: Baski Sándor
Emiatt jelentkeztél a Babeș-Bolyai Egyetem filmes szakára?
Továbbra is bennem volt a téma iránti lelkesedés, meg mindenképp tovább akartam tanulni valamilyen mesterszakon. Ráadásul az egyetem mégiscsak határidőket köt a feladatokhoz, egy megfogható keretet, amitől azt reméltem, így legalább biztosan megcsinálom, amit elkezdek. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy egyszerre több projektbe kezdjek bele, mivel sokminden érdekel. Aztán sokszor a saját projektjeimet félbehagyom, mert a felkérések mindig előnyt élveznek. Mivel akkor még COVID volt, a MOME után mindenképp Kolozsváron belül akartam keresgélni, csak annyi volt a kérdés, melyik egyetem legyen. Elkezdtem utánajárni a dolognak, és elmentem beszélgetni Csibi Lászlóval, a Babeș-Bolyai egyetem magyar filmes tagozatvezetőjével, hogy megérdeklődjem a felvételi menetét, meg hogy mire kell készülni, ha odamennék. Ő pedig megemlítette, hogy úgy néz ki, a következő félévtől jön tanítani Reisz Gábor. És akkor az mindent eldöntött, onnantól nem is gondolkodtam máson. Régóta szerettem volna őt megismerni és tanulni tőle.
Több korábbi interjúban is meséltél arról, hogy nagy hatással voltak rád a korábbi filmjei, és még külön rá is írtál, hogy ezt elmondd neki. Mi fogott meg ennyire a VAN-ban és a Rossz versekben?
Elképesztően magaménak éreztem őket. Nem feltétlenül olyan értelemben, hogy ,,azta, ez rólam szól”, hanem magát az ízlést, ahogy meg vannak csinálva. A humort, a játékosságot, a hétköznapi és a mágikus dolgok keveredését. Konkrétan emlékszem arra, ahogy apukámmal nézzük a Rossz verseket Kézdivásárhelyen a Vigadóban és a végén összenézünk, hogy ebben volt valami nagyon felemelő. Pedig semmit nem tudtunk előzetesen sem a filmről, sem Gáborról, de mégis elképesztően hatott, utána pedig nagyon jól éreztem magam a filmtől. Azt hiszem, ezt hívják katarzisnak. Ezek nagy szavak, de belül egy nagyon természetes érzés volt.
Milyen volt tanárként?
Szuper. Elfogult vagyok, de szerintem más is megerősítené. Rengeteget tanultunk tőle és segített nekünk, nekem személyesen is. A diplomafilmemnek is ő volt a gyakorlati vezetője, és nekem pontosan arra volt szükségem, amit ő mentorként nyújtott. Egyrészt ez egy nagyon személyes élményekből írt film, aminek a főszereplője is voltam, ő pedig pontosan tudta, ez milyen kihívásokkal jár és nagyon megértett. Akárhány új forgatókönyv-változatot küldtem el, mindig mindent elolvasott, visszajelzett, fontos tanácsokat adott. Nem is éreztem klasszikus értelemben vett tanárnak, hanem inkább egy tapasztaltabb segítőnek.
Hatházi Rebeka a Magyarázat mindenre című filmben
Akkor nem kellett egyesektől és pótvizsgáktól rettegni nála?
Nem, de azért elég szigorú volt. Sőt, a legszigorúbb tanárunk volt. De ezt nagyon pozitív értelemben mondom, mert tényleg volt tétje a feladatoknak. Megkövetelt bizonyos dolgokat. Például utolsó félévben több kisebb feladatot osztott ki, gyakorlatokat és esszéket, amik folyamatos gondolkodásra és alkotásra késztettek. Ezeket általában egyedül kellett megoldjuk. Például fotókollázsból összerakni egy kisfilmet, amiben arra a kérdésre kellett választ adnunk, hogy vagyunk éppen. Ezt a feladatot különösen szerettem, és nagyon sokat tanultam belőle.
Fel tudod idézni a pillanatot, amikor megtudtad, hogy téged választott ki Erika szerepére?
Közvetlenül a casting után jött oda hozzám Gábor, hogy esetleg lenne-e kedvem eljátszani Erikát. Egy röpke pillanat alatt történt az egész, de belül sokkal többnek éreztem. Valahogy kimondtam, hogy oké. Illetve nyilván először volt egy kis meghökkenés, mert egyáltalán nem számítottam erre, de még ott a teremben igent mondtam. Eredetileg azért voltam ott a castingon, mert Gábor engem kért meg, hogy a szerepre jelentkező színésznők játszópartnere legyek. Ezek páros improvizációs feladatok voltak, ahol sajátos helyzeteket talált ki Gábor. Volt valami autóiskolás párbeszéd, ahol én voltam a vizsgáztató, meg volt egy másik, ahol jegyellenőr voltam egy buszon. Szóval ezek alapján nehéz is lett volna arra gondolni, hogy szóba jöhetek, de mikor hazaértem és elkezdtem felfogni, óriási öröm volt.
A felkészülést és a forgatást is sikerült ezzel a magabiztossággal végigvinni?
Forgatás közben volt, hogy megkérdőjeleztem magam. Volt bennem izgalom, dolgozott a megfelelési kényszer, nehogy csalódást okozzak vagy hogy Gábor azt érezze, elhamarkodottan döntött. De a csapatnak köszönhetően ez mindig feloldódott. Mindenki annyira jófej volt körülöttem, hogy egy idő után már nem éreztem magam külsősnek. Hajlamos vagyok arra, hogy egy sarokban üljek és csak szemlélője legyek a dolgoknak, de tényleg mindenki nagyon sokat segített abban, hogy ezt magamhoz képest levetkőzzem. Meg amúgy időm se nagyon volt arra, hogy leragadjak ebben a zárkózottságban.
Valóban sűrű lehetett a forgatás, hiszen nem csak az egyik kulcsszereplője, de a jelmeztervezője is voltál a filmnek. Mennyire volt megerőltető a kettőt párhuzamosan csinálni?
Hogy jelmeztervező voltam, egy kicsit félve szoktam mondani. A legtöbb jelmezt a színészek saját ruhatárából választottuk ki, szóval inkább logisztikai feladataim voltak. A forgatókönyv alapján táblázatokba szedtem, hogy a különböző forgatási napokon, adott jelenetekben, kinek milyen ruhái vannak, és ezeket kellett észben tartsam, meg a ruhákra vigyáznom. De egyébként simán ment a kettő együtt. Nem éreztem megerőltetésnek, mert magát a játékot szó szerint annak éltem meg. Minden jelenet olyan volt, mint egy kis szünet a jelmezezés közben.
Ezek szerint nem volt szükséged nagy elvonulásokra az átszellemüléshez.
Egyáltalán nem. Nem tanultam színészetet, nem is tudom, az pontosan mit jelenthet. Azaz egy kivételével, egyszer ideges kellett legyek és ott próbáltam minél jobban felhúzni magam. Ez az a jelenet, amikor Erika lekés egy szoboravatást, amiről tudósítania kellett volna, és erről be kell számoljon a szerkesztőjének, aki meg ordibál vele. Amúgy a felvételek során Gábor volt a vonal másik végén, két utcával arrébb, mert az eredeti szereplő pont akkor nem ért rá.
Elkezdett mindenféléket kiabálni, de az elején nehéz volt komolyan venni, mert ő nagyon nem az az ember, akire ez jellemző lenne. Meg nekem se jött, hogy kiabáljak vele, főleg mert tudtam, hogy jövőre még fog tanítani. Viccet félretéve, szóval ott egy kicsit befelé kellett figyeljek, megpróbáltam felidegesíteni magam. Utána elég nehezen is hallottam meg, amikor Gábor vagy Kristóf (Becsey Kristóf a film operatőre - a szerk.) mondott valami instrukciót, hogy hova álljak, vagy mikor forduljak meg vagy hova nézzek.
Ugyan te nem tanultad a színészetet, de a szüleid mindketten azok. Ők adtak valamilyen tanácsot, szakmáztatok együtt a film kapcsán?
Külön a film kapcsán nem, de a szakmázás amúgy is folyamatosan megy nálunk. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy leülünk és akkor jól kivesézzük a tanulságokat, hanem a leghétköznapibb beszélgetésekbe szokott beleszövődni. Mondjuk az ebédlőasztalnál szóba kerül valami munkával kapcsolatos dolog és automatikusan elkezdődik egy ilyen jellegű beszélgetés. Így nagyon sok hasznos dolgot hallottam és tanultam tőlük. Ráadásul mindkettejükkel dolgoztam már együtt rendező-látványtervező felállásban és olyankor én is részt vettem a próbafolyamatokban, hallottam, milyen instrukciókat adnak a színészeknek, amik akarva-akaratlan belém ivódtak.
Tudsz mondani valamit, amit tőlük tanultál és a forgatás során hasznodra vált?
Szerintem ezek többnyire nem tudatos dolgok, de magát a játék szeretetét egyértelműen. Hogy ténylegesen játékként fogjam fel a feladatot, és színészként ne azon agyaljak, hogy a karakterem mennyire jó vagy rossz, szép vagy csúnya, ne próbáljam skatulyákba beilleszteni, ezeket hagyjam rá a nézőre. Én inkább figyeljek a partnerre és kizárólag arra reagáljak, ami van. Szerintem fontos, pláne egy ilyen szerepnél, végig észben tartani, hogy semmi nem fekete-fehér.
Mennyire volt készre formált Erika karaktere, amikor foglalkozni kezdtél vele? Tettél olyan javaslatokat hozzá, amik bekerültek a filmbe?
Apróságokat. Főleg szóhasználatban tettem bele olyan kifejezéseket, amiket mi rendszeresen használunk, itt meg nem feltétlenül értik. Például laska, törci, ilyesmik. De miután megkaptam a szerepet többször is volt olyan, hogy Gábor személyesebb dolgokra kérdezett rá, amiket aztán beleírt a forgatókönyvbe. Így lett kutyám például a filmben. Ezt leszámítva nem igazán emlékszem olyan helyzetekre, hogy mi mélyen elemezzük ezt a karaktert. Szerintem neki az volt a fontos, hogy azt tudjam beletenni, ami én vagyok és természetesen jön belőlem.
Erikát nem lehet egyértelműen jónak vagy rossznak nevezni, ezzel együtt az ő cikke miatt robban ki az érettségi botrány. Milyen azonosulási pontokat tudtál vele találni?
Amikor először hallottam a történetről arra gondoltam, hogy azta, én leszek a főgonosz, aztán persze ez egyből árnyalódott, ahogy a filmben is. Erika utána akar járni a dolgoknak, megkeresi az érintett embereket, de közben nem szól bele abba, hogy a szerkesztője megváltoztatja a cikk címét, fontosabb számára, hogy végre elismerik, amit csinált. Bár az újságírás távol áll tőlem, sokmindenben tudtam azonosulni vele. Az egész izgulás és megfelelési kényszer, miközben próbál helytállni, rám is nagyon jellemző. Emlékszem, az egyik próbaforgatáson mondtam Gábornak, hogy borzasztóan izgulok, és ő annyit felelt, hogy ez jó, és fordítsam bele a szerepbe. Ez nagy segítség volt. Másrészt ez a folyamatos menés és hajtás szintén nagyon ismerős volt.
Miután véget ér egy forgatás, a színészek sokáig nem sokat látnak a film alakulásából, sok idő eltelik. Arra emlékszel, hogy mikor és hogyan tudtad meg, hogy a Magyarázat mindenre a Velencei Filmfesztiválon mutatkozik be?
Igen, Gábor mondta el személyesen. Éppen Kolozsváron volt és a diplomafilmem utómunkáján dolgoztunk. Csak kíváncsiságból rákérdeztem, hogy mi újság a filmmel. és akkor ő tipikus gáboros hanglejtéssel, enyhén szomorú hangsúlyozással elkezdte mondani, hogy „hát az van hogy… bejutottunk Velencébe, gratulálok!” És akkor megöleltük egymást, én meg annyira boldog voltam, hogy azt sem bírtam kivárni, hogy hazamenjek és személyesen mondjam el a hírt a családomnak, hanem egyből írtam nekik, hogy „ne mondjátok még el senkinek, de megy a film Velencébe!”
Amikor nem valamilyen hivatalos eseményen vagy sajtótájékoztatón vettél részt, hogyan teltek a napjaid Velencében?
Filmes diákként, illetve jelenleg már doktoranduszként volt bennem egyfajta kötelességtudat, hogy ha már itt vagyok, akkor nézzek meg minél több filmet és tanuljak. Jelentkeztem is programokra, meg foglaltam jegyeket vetítésekre, jó sokat álltam sorba. De amikor ott volt a Lido, a meleg napsütés és a gyönyörű kék tenger, akkor valahogy kevésbé volt már bennem ez az elhivatottság, úgyhogy sorra mondtam vissza ezeket a foglalásokat. Nagyon jó érzés volt a csapattal lenni és velük átélni ezt az egészet, szóval nem igazán vettem részt a fesztivál programjain, inkább együtt voltunk.
Hol voltál, amikor megtudtad, hogy díjat kap a film?
A Derbi sörözőben a Keleti pályaudvar mellett. Pontosabban, ekkor tudtuk meg, hogy visszahívják Gábort és Julit (Berkes Juli, a film producere - a szerk.). A komáromi Jókai Színházban dolgoztam, és aznap pont Pesten voltam vásárolgatni az előadáshoz. Van a stábbal egy közös messenger csoportunk és Olivér (Szendrey-Nagy Olivér a film egyik gyártásvezetője - a szerk.) beírt, hogy ott vannak, és aki ráér, az csatlakozzon. Elmentem, úgy volt, hogy iszok egy limonádét aztán megyek is tovább dolgozni. Ebből az lett, hogy éjjel kettőkor érkeztem meg Komáromba.
Sok mindenen túl vagytok, gondolom sok izguláson is. Most, amikor mozikba kerül a film, van még benned drukk?
Abszolút. Anyukámék ma jönnek Kolozsvárról megnézni a filmet, jön az egész család, akik most látják majd először és elképesztően izgulok. Annyit meséltem már nekik, meg az összes interjút elolvasták, tudnak mindenről, de mégiscsak ez a legfontosabb pillanat. Nem is azon izgulok, hogy tetszik-e majd nekik, mert szerintem biztosan így lesz, csak valahogy ez egy különleges és egyszeri pillanat lesz. (Az interjú október 3-án készült, a Magyarázat mindenre díszbemutatója előtt - a szerk.)
A filmben Erika munkatársai megjegyzik róla, hogy erdélyi, úgyhogy biztos tud jó pálinkát és húsos szalonnát hozni. Mennyire ismerősek ezek az általánosítások a mindennapjaidból?
Ezen a jeleneten olyan jót nevettem, amikor először olvastam. Persze, ez nagyon jellemző. Szerintem sajnos ma is általános, hogy nem igazán tudunk egymásról. Emlékszem régen a sulinkban volt egy cserediák program egy magyarországi iskolával és akkor megkaptuk ezeket a tipikus szövegeket, hogy: „Megvernek az utcán, ha magyarul beszélsz?”, „Ahhoz képest elég szépen beszélsz magyarul!”, „Otthon magyarul vagy románul beszéltek?” Meg ehhez hasonlók. Ezen akkor is csak nevetni tudtam, és szerintem nem is szabad megsértődni. Akárhonnan jön az ember, akarva-akaratlan találkozik majd sztereotípiákkal. Amikor Németországban éltem, ezt ott is ugyanúgy tapasztaltam. De magamon is sokszor észreveszem, hogy belecsúszok sztereotipizálásba. Ez azt hiszem kikerülhetetlen, de ha az ember észreveszi, már félsiker.
Mit csináltál Németországban?
Bébiszitterkedtem meg adtam magamnak egy kis plusz időt suli után, hogy kitaláljam, mihez kezdjek az életemmel. Akkor még megfordult a fejemben, hogy színész szakra menjek, vagy hogy külföldön tanuljak, aztán végül csak hazajöttem.
A legtöbbünk életére nagy súllyal nehezedik a maradni vagy menni kérdés. Miközben máshol talán több a lehetőség, és az ismerőseink közül is egyre többen mennek el, folyamatosan jönnek ki az egyre lesújtóbb adatok a népességfogyásról, eltűnő magyar közösségekről. Ha az embernek fontosak a gyökerei, ilyenkor érez valamiféle felelősséget. Téged ez mennyire foglalkoztat?
A magam szempontjából azt hiszem ezt a kérdést eldöntöttem. Bár sosem lehet tudni, de éltem huzamosabb ideig Németországban és Lengyelországban is, és mindig nagyon hiányzott az otthon. Most is nagyon gyakran utazom a különböző munkáim miatt mindenféle romániai városokba vagy most épp Szlovákiába és Magyarországra, de mindig elfog az érzés, hogy szeretnék végre hazamenni. Nagyon szeretem Kolozsvárt. Leginkább az embereket, akik benne élnek. A családomat és a barátaimat. Gondolom sokan vagyunk ezzel így.
Nem megy ezzel az igénnyel nagyon szembe az általad is említett folyamatos úton levés?
Nem, mert ez egy átmeneti időszak. Egyébként próbálom csökkenteni, hogy majd remélhetőleg később találjak valamit, amit egy helyben tudok végezni. Amit én csinálok, az persze azzal jár, hogy különböző helyekre elmész és ott csinálsz valamit, aztán megint továbbállsz. Ennek is megvan a maga szépsége, sokmindnet megtapasztalok és sokféle embert ismerek meg. Egy színésszel ellentétben a nyelvi korlátok sem kötnek annyira, és ezt most kiélvezem és kihasználom, aztán majd pihenek. Remélem. Igazából négy éve ezt mondogatom magamnak.
Milyennek látod ma a romániai, azon belül az erdélyi magyar művészeti életet?
Szerintem tök jó és nagyon gazdag. Nagyon vagány emberek próbálnak értékes dolgokat csinálni. Például a Reactor társulat tevékenységét mindenképp kiemelném. Ők egy kolozsvári kísérletező művészeti társulat és irtó jó dolgokat csinálnak, nagyon szeretem a projektjeiket. A románok eleve nagyon vagány dolgokat csinálnak. De magyar részről ott van a Váróterem projekt vagy a Csíki Játékszín meg más kőszínházak is, ahol szintén remek előadások vannak. Persze, megvannak a maguk hibái és problémái, a forráshiány, főleg a függetleneknél az állandó túlélési harc. Szóval ott sem csupa napfény és nevetés minden.
A film központi témája a társadalom megosztottsága. Ez mennyire szivárog be a te életedbe és közösségeidbe? Mit érzékelsz ebből?
Az én életembe hál’ istennek nem igazán. Eleve otthon nincs ennyire kiélezve a helyzet. Az én közegemben meg pláne nem. A politikának nincs mindennapi jelenléte, a családdal vagy a barátokkal alig kerül szóba, és ha mégis szóba kerül, akkor sem az határozza meg elsősorban valakinek a személyiségét, hogy ebben vagy abban a kérdésben melyik ideológiához áll közelebb. Viszont az itteni ismerőseimtől sokat hallok erről, meg én is látom, érzékelem.
Sűrű éveken vagy túl. Rengeteg látványtervezői munka van mögötted, eljátszottad egy Velencében díjazott nagyjátékfilm egyik fontos szerepét, rendeztél saját filmet is. Ha csak rajtad múlik, mi lenne a következő dolog, amibe belevágnál?
A pihenés. Most tényleg úgy érzem, hogy sok volt nekem ez az elmúlt időszak. Munkát munkára halmoztam, akár többet egyszerre, és régóta nem tudtam rendesen kipihenni magam. Úgyhogy most a pihenésre fókuszálok, ami nem könnyű feladat, mert nagyon nehezen mondok nemet felkérésekre. Most azt mondogatom magamnak, hogy megérdemled, ülj már le.
Mi a hosszútávú célkitűzésed vagy álmod?
Egy dolog jut most eszembe. Nagyon szeretném, ha lenne egy olyan állandó munkahelyem, ami mellett tudok szabadúszó lenni és jönni-menni a világban. Ezen kívül mindig is úgy voltam vele, hogy megtaláltak azok a dolgok, amiknek meg kellett. Olyankor meg felszállok a hullámra és megyek, amerre visz.
Helyszín: Corvin Café&Bistro
Fotók: Baski Sándor
