A vele készült interjúknak gyakran adták azt a főcímet, hogy H.F. „kifőzte”, vagy H.F. „receptje”. Mivel egy fiatal színész karriervonala szempontjából teljesen irreleváns, hogy valaha milyen szakmát tanult ki, kerültük a konyhát. Esélyekről, esésekről, és a nagy, kör alakú babólyukról beszélgettünk.


- Itt ücsörgünk az alma materben, amelyet, diplomával kezében, még ember nem szidott nekem olyan szenvedéllyel, mint te: „A minden szempontból embertelen harmadik rosta során egy másodpercig sem éreztem, hogy én itt bárkinek fontos lehetek…, nem érkezett felém egyetlen olyan gesztus vagy pillantás sem, amiből arra a következtetésre jutottam volna, rám itt szükség van… A főiskolai létben… van valami eleve beteges, tisztátalan, sötét és egészségtelen”. Finomult a kín?

- Egy biztos: szükség volt rá, különben nem boldogulnék. Már tudok embertelen, hideg, tökéletesen közömbös és érzéketlen lenni. Ez így most jó. Segített. Van már az énemnek egy másik oldala is, úgy, mint a Szecsuáni jóemberben Sen-Te és Sui-Ta.

- Színészként hasznát veszed ennek, de…

- Ez az életben is így megy. Így van ez mindenben. Itt mondták nekem először, hogy készüljünk fel, mi fog ránk várni a világban. Mindenben igazuk volt. Azóta ez a tudás – ott kint a pályán - csak csiszolódott. Az egyetlen, aminek örülök, hogy mégsem vesztettem el saját magamat.

- Pályakezdőként a Vígszínház szerződtetett, most nyolc darabban játszol, többségük Shakespeare-mű. Mégis azt mondtad: „… ilyen színpadon lehet a legjobban hazudni”, a Víg „sztárcsináló színház”, egyedüli előnye, hogy ismertségre lehet szert tenni.

- Ezt annyira így éreztem, hogy tavaly felmondtam. Szabadúszó vagyok. Jövőre a mostani szerepeimet sem kívánom tovább játszani. Mélyen ellene voltam mindannak, ami a színházban történt – a darabválasztástól kezdve a rendezőkig. Fejlődni itt nem fejlődhettem, sőt. Ha maradok, depresszióba zuhanok – ehhez túlságosan szeretem az életet. Úgy érzem, most jó úton járok – más kérdés, hogy milyen áron.

- Pedig úgy tűnt, voltak lehetőségeid.

- Nézd meg! Mindenben megbuktam! Vagy beugrottam szerepekbe, amiket másokhoz hasonlóan én sem szerettem, vagy pedig olyasmit osztottak rám, amit - többnyire rosszul - „megcsináltam”. Nem értem, kinek jó ez. Ha ellenállásba ütközöm, nem úszom az árral, nem kezdek el csapkodni, hanem azt mondom, én ebből nem kérek. Körbenéztem néhány színházban. Úgy két-három évre szeretném elfelejteni a színpadot. Kivételes helyzetben vagyok, mert megkerestek szerepekkel, lehetőségekkel. Én mondom azt, hogy nem akarom.

- Miért állítod ilyen határozottan?

- Nézz körül, mi van! Hogy mit csinálnak emberek! Nézz bele a színészek szemébe! Keress egy boldog embert! Hiszek abban, hogy lehet ezt a pályát úgy is csinálni, hogy örömünk van benne. Bár most úgy érzem: egyelőre ez nem lehetséges. És ha meg akarom magamat óvni, ha nem akarok fogvicsorgatva, űzött arccal rohangálni – ahogyan az utóbbi időben -, akkor azt mondom: így nem! Több színházba hívtak - egyiket sem tudtam elvállalni. És nem értem azt a színházvezetést, amelyik úgy dönt, nem ad oda egy új főszerepet, mert fontosabb, hogy egy húsz éve repertoáron lévő darabban epizodista maradjak. Látok nagyon jó előadásokat, hiszen a romlás sokkal mélyebb annál, hogy észleljük. Még nincs robbanás, de négy-öt éven belül valami történni fog. Nem biztos, hogy ezt egy haldokló színház színpadán kell kibekkelnem.

- Salamon András filmjében harmadéves főiskolásként szerepeltél. Azóta sem kaptál ilyen nagyszerű, ráadásul önazonos szerepet.

- Na jó, de ez olyan óriási lehetőség volt, főleg kezdetnek! Ha három ilyen szerepet letesz az ember az asztalra, akkor – halkan mondom – világhírű. Ebben a formában ez már nem érvényes. A következő lépcsőfokhoz rengeteget kell nyelni, bukni, és, majd ha már eléggé megteltem, újra lépek egy nagyot.

- Ugyanakkor ez a szerep annyira rád telepedett, annyira eggyé váltál vele, hogy egyre nagyobb erőfeszítésedbe került eltolni magadtól.

- Hallottam azt is: mostantól ez lesz a vidéki hős arca. Akkor innentől fogva mindig ezt játszom, és hiteles leszek? A harmadik hasonló szerep után megunnak.

- Nem is kaptál ilyen karakterre szóló szerepajánlatokat.

- Ha kicsit belegondolsz, hasonló volt a Fehér alsó.

- Az ott egy yuppie!

- Hát yuppie, igen, aki nem nagyon tud mit kezdeni magával, meg az élettel. Aztán hívtak még egy rendőrszerepbe. Nem akartam, hogy ez maradjon meg rólam.

- Hogyan érezted magad a Valami Amerikában?

- Nagyon szerettem forgatni!

- Ebben már „látszólag lúzer”-t játszol.

- Ez már más! Megcsillannak itt azok a vonások, amelyek azóta rakódtak rám, mióta Pesten élek. Kicsit olyan vagyok, mint az a srác, akit játszom - bár neki semmi sem sikerül, az én életemben pedig látszólag minden rendben van. Kívülről úgy tűnik, „forgat, és megy, és jön” – de már régóta úgy érzem, üresben állok, egy helyben. Nincs, ami előre hajtson. Valamit be kell fejeznem ahhoz, hogy újra elkezdhessek valamit.

- Ez a film nekem az élettől teljesen idegen.

- Ez a film nem akar többnek látszani, mint ami. Közönségfilm, azzal az egyszerű céllal, hogy az embereket megnevettesse. Ettől lehet jó. A rendezője állítólag még nem készített filmet, nem volt fesztiválokon. Ugyanakkor nem borul el az agya, nem csillognak lila szikrák a szemében, ha beszélek vele. Pontosan tudja, mit akar, ha kell huszadszor is azt mondja, menjek vissza, mert nem ezt várja tőlem. Ez nekem meglepő volt.

- Az egyik jelenetben filmbéli testvéred, Szabó Győző helyett egy kaszkadőrt kellett a korláton át lehajítanod az Erzsébet hídról…

- Ez már nagyon illik rám! A kiszámíthatatlanság. A felvétel előtt a kaszkadőrrel a buszmegállóban, a korlátnál birkóztunk a feladattal. Majd odamentünk a hídhoz, és akkor azt mondta: ne lendítsek a lábán olyan nagyot, mert átfordul a levegőben, és akkor fejjel megy bele a dobozokba, aztán meghal. Szóltam, hozzanak helyettem valaki mást! Amikor láttam, milyen profi, már csak azt sajnáltam, hogy én nem ugorhatok. Imádok esni.

- Miloslav Luther Szökés Budára című filmjében – amely Vladislav Vancura regényének alapján készült – Boráros Attila kassai szeszital-forgalmazóként, a Monarchia felbomlása után keresed a szerencsédet.

- Ez a szereplő nincs benne a regényben. De azt mondta a rendező, hiányzik valaki, aki mindenkit ismer, mindent lát, mindenhol ott van, összeköti a jeleneteket. Így jött létre a mélyről induló, jó svádájú, eszes seftelő figurája, aki a film végére bármit megvehet magának. Aki azt vallja, ne kérdezd, honnan van az első egymillióm, de azért megvan a maga betyárkódexe. Ez volt az első olyan szerepem, ahol olyan embert alakítok, aki nagyon tudja, mit akar, és véghez is viszi.

- Úgy tudom, Luther kizárólag Salamon filmjében látott.

- Amelyikben tökéletesen más karaktert hozok. A Pozsonyban élő Szabó G. Laci látott a filmben, eljött Budapestre egy fotóssal és készítettek rólam vagy hatvan felvételt. Kipakoltam a fél öltözőt. A képeket elküldték Luthernak. Luther felutazott Budapestre, bejött a Vígszínház büféjébe, belenézett a szemembe. Megkérdezte, tudom-e, milyen ez a figura. Közben ki sem mászott a szememből, és figyelte, hogyan gesztikulálok. Én meg tudtam, hogyan gesztikuláljak, mert valójában ez volt a próbafelvétel. Bebizonyíthattam, hogy tudom, és ő ezt elhitte. Látta, mire vagyok képes – és a forgatáson sem változott semmi. Salamon is hagyta, hadd menjek a saját utamon. Hagyta, hogy ez az én Karcsim legyen. Ezt a módszert Luther tökélyre fejlesztette. Egyszerre kellett csehül és szlovákul beszélnem – néha magyarul. Mindezt külföldön, ahol senki sem mondja: „Jó fiú ő, adj neki még egy esélyt”. Aztán majd lesz belőle valami. Legfeljebb kivágjuk, azzal, hogy Boráros Attila szerepe nem volt nagy ötlet. Rajtam múlik, fontosnak tűnik-e majd ez a szerep, vagy sem, de mindennél többet ért, hogy Luthert elégedettnek láttam. A történet végére: ha nincs Szabó G. Laci, közöm nincs ehhez a filmhez. Aztán hazajöttem a nagy nihilbe, és tudtam: arról a helyről, ahol én senkinek sem vagyok az embere, el kell mennem. A Vígszínházban négy-öt ember dolgozik folyamatosan, és még ott vannak a vendégrendezők. Engem mindig beletettek valamibe, hol éltem vele, hol nem. Nagyrészt nem.

- Hogyan lehet elviselni, ha felesleges vagy?

- Vannak körülöttem olyan emberek, akik ragyognak, mint a kis fáklyák. Fenntartanak a felszínen. Hiszek abban, hogy ha valamit el tudsz magadtól dobni, akkor képes vagy arra, hogy bármit megkapj. Tanulni akarok. Amikor egy televíziós sorozatban veszek részt, figyelek, nézem az embereket, a gyártástechnikát. Érdekes olyan produkcióban forgatni, amiben fél órád van arra, hogy megcsinálj egy jelenetet.

- Nem ritkán a szakma perifériáján lézengő, legfeljebb papír szerint „pályatársak”, névtelen modellekből színészekké, színésznékké avanzsált önjelöltek között?

- Én arra szerződtem, hogy a legjobb tudásom szerint működjek közre valamiben. Miattam még nem volt csúszás. A közvélemény nem érdekel. A szakma még kevésbé.

- Szorgosan jársz „castingolni”. Pedig sokan utálnak több száz ember között toporogni, várni a sorukra.

- Csak hárman-négyen vagyunk. Magyarországon nincs száz olyan ember, akit be lehetne hívni ugyanarra a karakterre, egy szerepre. Összesen ha van tíz, abból öt jó. Nagyon felhígult ez a szakma.

- Ezt televíziós sorozatok szereplőjeként bátran elmondhatod.

- Nanana! Ne értsük ezt félre! Ezek a produkciók nem veszik el a színészek kenyerét. Mert az ilyen munkákra - eredetileg - színészeket kértek fel, akik érthetően nem vállalták, hogy a meggyőződésük szerint mélyen a szakmai nívójuk alatt lévő produkció kedvéért hetente négyszer-ötször lekössék őket - úgy, hogy mellette ne tudjanak dolgozni. Ezek a munkák elindultak a saját erejükből. Lehetnek akármilyenek, létrehozták őket, és jelenséggé váltak. A sorozatok legtöbb szereplője többnyire nem játszik színházban – ha játszott, feladta -, és nem látom őket filmekben. Megcsinálták őket, mert ebben az országban mindenki sztár lehet. És nehogy azt higgyük, hogy a színház teszi sztárra a színészt, amikor két kereskedelmi televíziós csatorna ontja ránk azt, amije van. El lehet dönteni: jó színész maradsz és büszke, szenvedsz a színházban, jól dolgozol, de a kutya nem kíváncsi rád, soha nem hallanak rólad. Rengeteg nagyszerű vidéki színészt ismerek. Vagy feladod a büszkeséged, rangon aluli munkákat vállalsz, élsz azokkal a lehetőségekkel, amelyeket kezedbe pottyant a sors, és lenyeled a szakma megvetését. Én nem vagyok sem itt, sem ott. Nem nyaltam a kezét senkinek, nem adtam puszit azért, hogy figyeljenek rám. Engem felhívtak telefonon.

- Arra a kérdésre, hogy alkalmas vagy-e a sztárságra, egyszer úgy feleltél: „Igen, teljesen biztos vagyok benne”.

- Így gondolom most is. A sztárság jó pozíció. Nem kell mindent elvállalni, viszont ki lehet mondani: ezt szeretném. A sztár az, akit felhívnak. És akinek valószínűleg eltorzult, vagy majd eltorzul a jelleme. Én nem vagyok sztár, és még állom a sarat. Nem tudok mit kezdeni showműsorokba szóló felkérésekkel, nem tudok megfelelni semmiféle elképzelt ideálképnek. Hagyjanak élni, úgy, ahogyan én akarok. Mégis folyton azt érzem, hogy meg akarok felelni embereknek, elvárásoknak, lehetőségeknek. Utólag kivétel nélkül arra a következtetésre jutok, hogy nem kell. Annak ellenére, hogy akár évekig is hagyom magam sodortatni az eseményekkel, mindig leszállok a metróról. Így volt ez, amikor eljöttem Szombathelyről, így voltam a főiskolával is. Egy idő után már úgy rángattak be a vizsgákra. Olyannyira lényegtelenné vált, elvégzem-e vagy nem. Különben sem érvényes. Nincs érettségim.

- Akkor hogyan vehettek fel?

- Úgy hogy vettem egyet, aztán beadtam. Nem beszéltem erről a tanárokkal… Első évben féltem, hátha kiderül, de harmadik évben már nem érdekelt, nem is titkoltam.

- Milyen érzés megkapni azt, amit annyira szerettél volna, de aztán…

- Nem élni a lehetőséggel?

- Szerintem élsz a lehetőségeiddel…

- Én ma is színész akarok lenni. Sőt, mélyen hiszem, hogy ha valaki, akkor én annak születtem. De akkor teszem jól, ha nem erőszakoskodom. Úgy van ez, mint a szerelemben. Mindig belebuktam, ha valamit nagyon akartam, ha valamire nagyon rákészültem. Volt, amikor megtörtem. Az lett a vége, hogy belepusztultam én is, a másik is. Nem volt igazam. Az ember nem mindig elég bátor ahhoz, hogy otthagyjon valamit a legelején. Életem legnagyobb könyve A gyűrűk ura. Ha tehetném, egy babólyukban élnék, nagy, kör alakú ajtóval. Azt fogadnám, akit akarok. Azt tenném, azt látnám, amit akarok. És ha nem akarnám, a világ nem tudna bejönni hozzám. Ezt lenne jó elérni úgy, hogy mellette színész vagyok. Mert színésznek lenni csodálatos. Nagyon sok bajtól kíméltem meg magam azért, mert színész vagyok.

- Karcsi olyan karakter, amilyen te voltál egykoron. Körbe tudnál írni egy olyan figurát, amilyen te vagy - most?

- Nem tudom… Olyan sok démonnal küzdök egyszerre. Johnny Depp azt mondta, akkor tudsz valamit, ha bemászol a démon seggén, fölkúszol a belein, kimész, és aztán a nyelvén keresztül ráröhögsz. Most a gonosz és a jó váltakozik bennem hihetetlen szeszélyességgel. És szeretek belemenekülni az alkoholba. Majd kiderül, mi lesz ebből. Azért azokra, akik fontosak, vigyázok.