filmhu: Fontos tisztázni, az Ígéret nem egy jól megírt irodalmi forgatókönyv, hanem igazi próza.
Oláh Gábor: Tavasszal, amikor megjelent, Tarján Tamás volt az első, aki ezt megfogalmazta. S nekem tulajdonképpen ez volt az álmom, mert tartottam tőle, hogy azt fogják mondani, mivel filmrendezőként egész életemben forgatókönyveket írtam, miért ne tudtam volna írni egy jó, képszerű könyvet? Márpedig én egy új műfajt kerestem, ahol száz százalékosan dolgozhatok, s ami nem csak pótszer. Ahol végre megfordul a dolog. Mert engem a filmezésben egy életen át zavart, hogy bár ott a fejedben a film, de először meg kell küzdened azért, hogy meglegyenek a munkádhoz a feltételek, s aztán - sokszor már kimerülve, kifáradva, kifulladva, dolgozhatsz. És amit létrehozol, a legjobb esetben is valamiféle reprodukció. Az írás viszont egy fordított folyamat. S nekem ez nagyon megfelel.
filmhu: Az Ígéret főszereplője nem filmrendező (kettőzött figyelemmel olvasom, ha az), hanem festő. Vajon miért? Mégiscsak a filmrendező volt a korszak jellegzetes értelmiségije..
O.G.: Így van, de akkor valószínűleg nem tudom megállni, hogy ne tegyek bele személyesebb, intimpistáskodó dolgokat, s ezt mindenképpen el akartam kerülni. Nem akartam, hogy az Ígéret ilyen értelemben kulcsregény legyen, és a szereplőket le kelljen fordítani. Mert akkor a megfeleléseket vadászta volna az olvasó, és az egy rossz vadászat. De mi van legközelebb a filmrendezőhöz? A képzőművész. Ráadásul én már egy ideje foglalkozom ezzel is, - tűzzománc, grafika, fotózás - lassan öt éve volt az első kiállításom.
filmhu: Kicsoda ez a Füge Péter? Aki jóval a rendszerváltás előtt megfesti a Falbontó című képet, ismert lesz, aztán mégis elkallódik. Alakja ismerős a hatvanas, hetvenes nyolcvanas évekből, habár nem okos, kompromisszum kész értelmiségi, de nem is önpusztító.
O.G.: Rengeteg öngyilkos művészünk volt valóban - színészek, filmrendezők, színházrendezők -, nincs is még földolgozva ez a tény - de Füge Péter nem ezt választja. Ő aszalódik, mint egy szilva, vagy mint egy füge. És édesedik is valamennyire. Péter nem volt benne a szamizdatban, nem maradt kinn Párizsban sem, mert itt voltak a vélt vagy feltételezett gyökerei. Péter elsősorban érzékeny fiú, akinek szüksége van társra vagy társakra, de nem akar lehorgonyozni sehol. Mert - és ez fontos eleme ennek a könyvnek, - nem tudja pontosan, hogy kihez tartozik. Hogy ki ő tulajdonképpen.
filmhu: Péter társának, Áginak ez talán nem gondja, a lány egy összetartó zsidó polgári családból jön. A fiú széthullott, deklasszált családjában cigány, örmény, zsidó, osztrák vér kavarog.....
O.G.: Igen, és ez nagyon fontos volt számomra. Mert akkor hova tartozik? És ugyanez a helyzet a politikai állásfoglalásával is: mindegyikben van valami vonzó, de mindegyikben van valami taszító is számára, tehát inkább nem tartozik egyikhez sem. Akkor viszont hogyan kell létezni? Ha nem vagyok fölcímkézve ebben a világban, akkor kihagynak. Mert ha a legrosszabb címke kerül is az emberre, legalább tudja, hogy valakikhez tartozik, hogy ott van egy birkaakolban. És akkor összebújhat a többi birkával. De ha se birka, se farkas, se kutya, se macska, akkor micsoda? Egyetlen és egyben a leggyönyörűbb dolog ebben a helyzetben, hogy legalább az embernek legyen egy társa. S akkor az lesz az ő csoportja, csapata, akkor vele lesz ő kutya, macska, vagy bármi...
filmhu: Bár a nagy szocialista olvasztótégelyben a politika látszólag mindenkit elkevert mindenkivel, és nagyon is szerette volna eltüntetni a címkéket, ezek a hovatartozások a regény tanúsága szerint mégis mintha valóban fontosak lettek volna...
O.G.: Iszonyú fontosak voltak. Mert akire nem jutott rendes, jól olvasható, hivatalos vagy nem hivatalos, baráti vagy nem baráti címke, azzal baj volt. Azzal nem tudtam, hogy kezdjem a beszélgetést. Mit mondjak neki? Utálhatunk, vagy szerethetünk-e együtt valakit? Ez mindent meghatározott, és szerintem meghatároz ma is. Mert abban a percben nem csak hozzád nem jönnek, hanem te se mehetsz másokhoz. És akkor nem marad más, mint hogy a főhős ígéretek csapdájába csalja a partnereit, azokat, akikkel valamilyen módon össze akar láncolódni, mert ez menti meg attól, hogy elpusztuljon. De ez tartja vissza attól is, hogy kiteljesedjen és normális életet éljen. Mert az ígéret tulajdonképpen csapda. Mindenféle ígéret, hiszen csak egy adott pillanatra igaz. Füge Péter képes rá, hogy átírja az ígéreteket, a megváltozott viszonyoknak megfelelően. De mert nem találja meg a közegét, feszült, görcsös, s ezek az átírások fájdalmasak, tragikusak. Tulajdonképpen a lassú erózió az, ami őt tönkreteszi. A legfőbb ígérethez, a szerelmi fogadalomhoz viszont makacsul ragaszkodik. Akkor is, amikor - a regény utolsó mondatai szerint - annak már csak a héja van.
filmhu: És Ági kicsoda?
O.G.: Ági nagy túlélő, és nagy diplomata is. Nagyon jól kommunikál, külkeres, nyelveket beszél, és az emberek nyelvét is érti. A szenvedélyeit elfogadja, a kötöttségeit tudomásul veszi. Sok ilyen figurát ismerek. Akiket annak idején nem sodort el ’56, itt maradtak, és mint nők vitték valamire, ilyen adottságokkal kellett, hogy rendelkezzenek. De Ági sem elég kemény. Őbenne is van némi „fügeség”. Azért nem tudott a nagy osztásoknál ott lenni ő sem. Péter szemszögéből a legnagyobb árulást Ági követi el, de ha kívülről nézem, azt látom, hogy Ági józanabb, mindjárt az elején szabadulni akar az ígéret elől. Inkább kitalál egy nem létező szeretőt, mert érzi, hogy ezen a szoros köteléken lazítani kell, hogy ez nem lesz jó, mert akkor az ember nem tud úszni. Pedig Ági nagy úszó, s az utolsó pillanatig működni tud. És miért? Talán mert mögötte ott van egy egységes család, egy egységes kultúra. Péter mögött csak az anyja van, aki - mint a borostyánba - bele van dermedve az apa iránti értelmetlen szerelmébe. És van az apa, egy ezer irányban tehetséges, szétszórt egoista, aki éli a maga érdekesen bonyolult életét, - mindig máshol. Ági látszólag érzéketlenebb, de úgyis lehet mondani, hogy nem olyan hülyén, barom módra érzékeny, mint Péter. Én Pétert szeretem. De tudomásul kell venni, hogy ez a pusztuláshoz vezet. Ennyire érzékenyen, háttér nélkül, kötődések nélkül, elkötelezettségek nélkül az ember ott végzi, ahol gyerekként kezdte, az asztal alatt, lekuporodva egy sarokba.
filmhu: Az Ígéret teli van izgalmas nőalakokkal.
O.G.: Minden nő nagyon fontos, Péter lányai, az anyja, a szeretői, és mindegyik nőnek van egy zárt, határozott, karakteres világa, ami a sajátja. És felszippantják, megeszik ezt a fiút, mindegyik szépen, és ő akar is nyelet lenni egy édes torokban.. Ha már más nincs, legyen akkor az! Csak a csutkámat, azt ne dobják ki!
filmhu: Az Ígéret is arról szól, mint a Nagy Generációt témául választó filmek, könyvek. Hogy ebből a negyven évből nem lehetett jól kikerülni, morálisan sem.
O.G.: Vagy legalábbis sérülés nélkül nem. S akik a saját galériájuk hősi szobrát faragták, azok is nagyrészt mire mentek, azokat is most már leköpdösik. Mert már van egy olyan generáció, amelyik, hála istennek - vagy legalább is ők úgy gondolják, hogy hála istennek - nem volt ott sehol.
filmhu: Szomorú könyv az Ígéret. Második olvasásra még inkább. Mert jól is végződhetne, hiszen ez tényleg egy nagy szerelem története. És akármilyen szűkös, csúnya, piszkos és szürke a kor, ez a két ember ideig-óráig mégis csak megtalálja a boldogságot egymásban. Aztán a végére elrohad, megzápul az egész. Valami ledarálja a fiút is, és a lányt is. 
O.G.: Szeredás András barátom is épp ezt mondta, hogy szomorú. S nekem fontos volt ebben a könyvben, hogy ezt ne a korra, vagy a körülöttünk zajló világra lőcsöljem rá, hanem derüljön ki, hogy ki mit vállal ebből a kudarcból. Másrészt viszont nem szomorú, mert ez a Füge tulajdonképpen jól él. Például nagyon tud bánni a nőkkel, tud simogatni, ölelni, nem is akárhogyan, ismeri az életnek azokat az örömforrásait, amik itt volnának nekünk, rendelkezésünkre állnak. Remekül főz. Ismeri az ízeket, a színeket, a lányával úgy főznek, hogy színekkel írják le a levesbe meg a főzelékbe valót. A regénybeli főzőversenyek - ez a nagy pesti gurmanság -, ahol az egész csapat összeolvad, persze arra való, hogy pár órára valahogy mentesítse a társaságot a kinti törvények alól. Azt is mondhatnám, lehetne Füge módra borzasztóan jól élni, szenvedéllyel, ezeket az érzéki örömöket megkeresve, tisztességtelen dolgokat, árulásokat nem elkövetve, hovatartozásunkat megtalálva, nem rablánc-ígéreteket gyártva. És még nem beszéltünk arról, hogy Péter varázsló, látó és kézrátevő, szóval energiái vannak, bizonyos értelemben kiválasztott. Őbelőle, ha szerencsésebben alakulnak a körülmények, talán nagy művész lehetett volna.
filmhu: De a regény nem dönti el, hogy a főhős mennyire tehetséges. S ez jó, mert szerintem jellemző volt a korra, hogy nem lehetett pontosan érzékelni, hogy valaki azért nem futja meg a formáját, mert a közeg lenyomja, vagy azért, mert nincs benne elég tehetség. Az Ígéret azonban a rendszerváltáson is átbuktatja szereplőit, s ez külön érdekessége. De Ágin és Péteren 89 már nem segít...
O.G.: Az én hősömnek a rendszerváltás semmit sem hozott. Mert aki ilyen mélyen benne volt abban a másikban, s viszont ennyire nem akart sem a politikához, sem bármiféle szlogenhez kötődni, - hogy Péter szakmájánál maradjunk - nem volt hajlandó politikai plakátokat festeni -, annak semmit nem is hozhatott. A könyvben mindez kissé ironikusan lett fölvetve. Füge az első választáskor épp kórházban van, és a betegek eufórikusan mennek a szavazásra, mert mondjuk abban a nem sikerült szocialista, kommunista világban az rohadt beteg volt a veséjével, de most majd jön az új világ! És persze utána is ugyanolyan beteg marad. Akkor tehát most mi van?
filmhu: Az Ígéret nagyon személyes regény, de a személyesség lehet persze stílus is. Vannak benne önéletrajzi elemek?
O.G.: Péter természetesen regényhős, de azért közeli rokonom. És persze sok kis tény, esemény tényleg megtörtént velem is. Valóban volt nekünk főzőversenyünk, tényleg ott voltam a Sztálin szobor ledöntésénél, és órákon keresztül kalapáltam belőle egy darabot. Mindazt, amiket Péter átélt, nagyon értem, érzem, némelyiket én is átéltem, némelyiket pedig kénytelen voltam vele átéletni, mert nem volt más megoldás, hogy kifejezzek valamit. De ami igazán érdekes, hogy abban a pillanatban, amikor az ember valamit leír, az megtörténtté válik. S többé nem az a kérdés, hogy az így volt-e, vagy úgy, mert most már így van, és kész.
filmhu: Olyan sodró, lebilincselő olvasmány az Ígéret, mintha egy lendületből született volna...
O.G.: Jó, ha így érzi, mert épp ez volt a célom. Forgatókönyvet, filmnovellát valóban mindig könnyen és gyorsan írtam. Az Ígéret azonban három évig készült. Igazság szerint mindig is érdekelt a prózaírás. Az első novellám, amit még gimnazista koromban írtam, a Múmia közbeszól volt. Aztán rengeteg forgatókönyvet, filmnovellát írtam, de mindig zavart, hogy az egy köztes műfaj. Hogy a dramaturgiai tanácson, meg a könyvelfogadásokon még egy csomó dolgot el kellett mondanom a szöveg mellé, hogy azt mások is el tudják képzelni. Aztán, az utolsó néhány évben már egyre inkább nem szerettem ezt a filmes vircsaftot. Beadom a pályázatot, s azt mondja a kuratórium, hogy ugyan már! Majd megnézem, hogy mi az, amire azt mondták, hogy nagyon jó, és akkor nem értem. Miközben évtizedekig hozzá voltam szokva, hogy ezek a dolgok azért nekem mennek. Mert ezt a szakmát én tudom. Szóval rájöttem, hogy ez egy viszonzatlan szerelem a részemről. Én rohadtul bele vagyok esve ebbe a szakmába, ebbe a művészetbe, de engem ez a kurva nem szeret viszont. De most, hál istennek találtam egy olyan élettársat, aki mintha kezdene viszontszeretni. Egy kölcsönös, ragyogó szerelem elején vagyunk, s az az érzésem, hogy ezt a pályát jobban indítom, mint a másikat. Az is jól ment, de ez most egy ragyogóbb dolog.
filmhu: És ha maholnap bekopogtat magához egy producer, azzal hogy szeretné megfilmesíteni az Ígéretet? Feltűnően hiányzik a magyar film palettájáról egy ilyen történet.
O.G.: Mint a legtöbb író, én is beugranék ennek a csapdának, s azt mondanám, hogy tessék! De nem írnám meg a forgatókönyvet és nem is rendezném, az biztos.
