O.G.: Jó, ha így érzi, mert épp ez volt a célom. Forgatókönyvet, filmnovellát valóban mindig könnyen és gyorsan írtam. Az Ígéret azonban három évig készült. Igazság szerint mindig is érdekelt a prózaírás. Az első novellám, amit még gimnazista koromban írtam, a Múmia közbeszól volt. Aztán rengeteg forgatókönyvet, filmnovellát írtam, de mindig zavart, hogy az egy köztes műfaj. Hogy a dramaturgiai tanácson, meg a könyvelfogadásokon még egy csomó dolgot el kellett mondanom a szöveg mellé, hogy azt mások is el tudják képzelni. Aztán, az utolsó néhány évben már egyre inkább nem szerettem ezt a filmes vircsaftot. Beadom a pályázatot, s azt mondja a kuratórium, hogy ugyan már! Majd megnézem, hogy mi az, amire azt mondták, hogy nagyon jó, és akkor nem értem. Miközben évtizedekig hozzá voltam szokva, hogy ezek a dolgok azért nekem mennek. Mert ezt a szakmát én tudom. Szóval rájöttem, hogy ez egy viszonzatlan szerelem a részemről. Én rohadtul bele vagyok esve ebbe a szakmába, ebbe a művészetbe, de engem ez a kurva nem szeret viszont. De most, hál istennek találtam egy olyan élettársat, aki mintha kezdene viszontszeretni. Egy kölcsönös, ragyogó szerelem elején vagyunk, s az az érzésem, hogy ezt a pályát jobban indítom, mint a másikat. Az is jól ment, de ez most egy ragyogóbb dolog.

filmhu: És ha maholnap bekopogtat magához egy producer, azzal hogy szeretné megfilmesíteni az Ígéretet? Feltűnően hiányzik a magyar film palettájáról egy ilyen történet.

O.G.: Mint a legtöbb író, én is beugranék ennek a csapdának, s azt mondanám, hogy tessék!  De nem írnám meg a forgatókönyvet és nem is rendezném, az biztos.