A nehéz válások után a közös gyermekek sorsa soha nem egyszerű. Tartásdíj, láthatóság, felügyeleti jog: keserves harcok az expartnerek között, akik közül az egyik új életet kezdene, a másik viszont ragaszkodik - általában elsősorban a gyermekéhez. A válás okozta válsághelyzetből kiinduló családi dráma a modern társadalomban visszatérő tematika, említhetjük a Kramer kontra Kramer (r.: Robert Benton, 1979) lélektani megközelítését vagy vígjátéki formában gondolhatunk az Apa csak egy van (r.: Chris Colombus, 1994) családegyesítő humorára. A hiányzó részem annyiban csavar egyet a drámai alaphelyzeten, hogy a történetet a távolkeletre exportálja: Jay (Romain Duris) és Keiko (Yumi Narita) összebékíthetetlen személyes konfliktusán kívül hatalmas kulturális szakadék tátong közöttük.
Japánban a válást övező procedúrák radikális különbsége európai szemmel nézve több mint megdöbbentő. A hiányzó részem nagy hangsúlyt fektet a japán hozzáállás bemutatására a szokások és az intézményes eljárások szintjén egyaránt. Ezek alapján a gyermek felügyeleti joga azé, aki a válást követően először elvitte magával, mondhatni elrabolta. A hoppon maradt fél csak akkor bizonyul tárgyalópartnernek egy kevéske láthatás reményében, ha mindvégig megőrzi a hidegvérét a végtelen évekig tartó elbírálási procedúra során, ami nem tűnik túl könnyűnek a kimért, bürokratikus japán hivatalnokok között, akikről azt sejteti a film, hogy nem feltétlenül az idegeneknek kedveznek.
Fotó: Pannonia Entertainment
A „gaijin" (gajdzsin) kifejezés többször is elhangzik a filmben, ennek jelentése eredetileg idegen, kívülálló vagy külföldi ember, azonban a mai japán kulturában a szó negatív konnotációkkal bír. Jay figyelmét Michiko, az ügyvédnő hívja fel a kivülállóság predesztináló hatására, aki egyébként a gyermeküket kereső, elhagyott szülők számára létrehozott jogi szervezetnél dolgozik. Az idegenség hátránya törvénybe van foglalva, ebben nem ismer jóindulatot a helyi tradició. Sőt, Michiko kertelés nélkül elárulja, hogy úgy tartják, a gyermek lelki egészségéhez a stabilitás és kiszámíthatóság inkább járul hozzá, mint az, hogy a gyermek mindkét szülőjét megismerje, és elszenvedje a közös felügyelettel járó hercehurcát.
Guillaume Senez rendező korábbi nagyjátékfilmjében is a válásban gyökerező családi konfliktusokkal foglalkozott; a téma és a személyes hangvétel önéletrajzi ihletettségből származik. Az Életem értelmei (2018) elhagyott férje a rámaradt két gyermek sorsát igyekszik terelgetni, és megismerni az azelőtt elhanyagolt apai feladatokat. Senez A hiányzó részemben tökéletesen ellentétes helyzettel dolgozik: a Tokióban dolgozó francia Jay majdnem tíz éve kutatja kitartóan, de hiába eltűnt lányát a negyvenmilliós fővárosban.
Romain Duris, akit az Életem értelmei főszerepéért César- és Lumiére-díjra jelöltek, hónapokon át tanult japánul és tökéletesítette a kiejtését, hogy hitelesen alakítsa a szakácsból taxisofőrré avanzsált Jay-t. Duris az egyedüllétbe fásult férfitípusból a film végére kibontakoztatja a megszállott, mindenre képes apatigrist, és akár mondatonként képes a japán és a francia nyelv között váltani. A vele készült interjúban azt is elárulta, hogy a rendező bizonyos jelenetekben szándékosan nem adott meg konkrét dialógust, így improvizálnia kellett, ami egy frissen tanult nyelven óriási színészi kihívás és egyszerre lenyűgöző gyakorlat volt.
Fotó: Pannonia Entertainment
A film hangvétele legtöbbször drámai, hosszú snittekben mutatja be a karakterek lelkiállapot-változásait. Jayt és a vele egy cipőben járó szülőket felőrli a szigorú bürokratikus rendszer sajátos kiszámíthatatlansága; a remény és a kilátástalanság érzése jelenetről jelenetre változik. A rendező kifejezetten kerüli Tokio turistás egzotizálását és esztétizálását, nem látjuk a Fujit, sem a vörös napkorongot, így a régóta itt élő ember földre szegezett, gondterhelt szemszöge érvényesül. A film szerencsére mégsem esik a mélabú szürke csapdájába és a túlzásba vitt érzelmi harakiri sem jellemzi; a feszültséget sok esetben kedves humorral oldja. A sorsközösség legőszintébb, összeborulós pillanata Jay taxijában játszódik, amikor a szereplők a Que je t’aime (Johnny Hallyday) francia sláger japán verzióját fújják együtt az éjszakában.
A hiányzó részemben egy európaitól lényegesen különböző kultúra hagyománya és a szülői ragaszkodás szélsőséges, de elítélhetetlen validitása feszül egymásnak. A film elkötelezetten hívja fel a figyelmet a gyermeküktől elszakított szülők szélmalomharcára és a békés egyesülés szükségességére, ami nélkül a hiányzó rész helyén egy életen át mardosó űr marad.
A hiányzó részem a tavalyi Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, a magyar mozikban már látható a Pannonia Entertainment forgalmazásában.
