filmhu: Hogyan lettél tornász?

Hajdu Miklós: 3 és fél évesen kerültem kapcsolatba a tornával. A bátyámat iratták be először, és mivel anyukám magával vitt, én is gyakran voltam az edzőteremben. Aztán később látták, ahogyan a bordásfalon emelem a lábam – erős kisgyerek voltam -, és szóltak a szüleimnek, hogy hagyják ott ezt a gyereküket is. Pedig az alkatomhoz jobban illett volna a birkózás vagy valamilyen küzdősport. Így jutottam el egészen a válogatottságig.

filmhu: Ha a filmben ábrázolt dresszúra fele olyan kemény, mint amit az életben alkalmaztak rajtatok kisgyerekként - és ezt mondtátok a sajtóbeszélgetésen-, hogyan lehetett ezt kibírni?

HM: Nagyon erős volt bennem a bizonyítási vágy. Nem voltam tehetséges, legalábbis nem akartam elhinni, hogy az vagyok, és nem is bíztak bennem. Viszont erős voltam, megtanultam repkedni, esni, kelni. Szerettem a tornát. Emellett nyitott szemmel jártam. Egyébként mindent a szüleimnek köszönhetek. Ők végig támogattak, mindig engedték, hogy azt csináljam amit akarok. És ez a mai napig így van. Nagyon bízom benne, hogy a film üzenetét senki nem érti félre. Nem állt szándékunkban a torna ellen hangolni.

filmhu: Felkavaró és fájdalmas volt látni a film első részében az edzőfigura tekintélyelvű, kegyetlen nevelési módszereit. De egyértelműen ez ellen szól a Fehér tenyér, és nem a sportág ellen. A cirkusszal mikor kerültél kapcsolatba?

Nem állt szándékunkban a torna ellen hangolni.
Hajdu Miklós
HM: Emlékszel a Csepű, lapu, gongyolára? Egy ilyen vetélkedő felvétele volt az első alkalom, amikor közönség előtt játszottam. Seprűvel a kezemben, kendős takarítónőnek beöltözve mentem hátraflikkelve. Kézről lábra ugráltam végig a tornatermen. 16 vagy 17 éves voltam, ez volt ez első ilyen élményem. Az egyébként már korábban is előfordult, hogy a versenyek között tornászparódiákat adtam elő. Sőt, az első lépést a színészet felé még Debrecenben tettem meg, amikor beugrottam a Pál utcai fiúkba néhány flikkel. 2000-ben mentem Montreálba, részt vettem a kanadai bajnokságon, aztán Szabival dolgoztam együtt a Macerás ügyekben. Az utómunkában vettem részt. Fél évig én voltam a mindenes, tárgyaltam a laborral, intézkedtem, lótifuti voltam. Aztán Kyle-lal készültem a 2002-es VB-re. Később egy verseny után megsérültem. Gerincsérvem volt, ami szerencsére felszívódott. Ezután jött a Cirque du Soleil, a Las Vegas-i cirkuszi workshop, és kiválasztottak. A mai napig a társulat tagja vagyok.

filmhu: Mi nem életrajzi elem a Fehér tenyérben?

HM: Nem tudom, még nem láttam a filmet. A ma esti díszbemutatón látom először.

filmhu: De a forgatókönyvet olvastad?

HM: Nem. Szabival megbeszéltük, hogy mi a történet, a váz, az alapötlet, de soha nem tudtam, mi lesz pontosan. A következő napi jeleneteket előző este osztotta le. Maximálisan megbíztam benne.

filmhu: Volt megírt szöveged?

HM: Az sem volt. Improvizáltam. Az instrukció annyi volt, hogy beszélgessünk az edzésről, vagy kérdezzek meg a tanítványomtól, Kyle-tól valamit, de semmilyen konkrét mondat nem volt a számba adva. Úgy kérdeztem meg, ahogy jött. Szabi bízott bennem, és abban, hogy elég, ha odaállít a kamera elé, és csak annyit mond: csináljam. És az úgy jó, ahogyan van. Azért természetellenes volt az arcomba dugott kamera. Volt, hogy jelenet közben kértem, álljunk le, vegyük fel újra, mert azt éreztem, túljátszom a dolgot. Pontosabban az volt a nehéz, hogy ne játsszak.

filmhu: A filmet nézve nem érződött semmiféle amatőrizmus rajtad, és az improvizáció sem tűnt fel, talán a sok arcközeli, és a kézikamerás technika is belejátszott ebbe.

HM: Örülök neki. A leharcoltság sem látszott? Éjszaka vettük fel a jelenetek egy részét, és akkoriban még 1 éves sem volt a kisfiam. Nagyon fáradt voltam. Ráadásul akkor már jó ideje nem tornáztam, úgyhogy kicsit furán éreztem magam a szereken. Már egy edzés nélküli nap is látszik. Kyle-lal valóban így indult a kapcsolatunk, versengéssel, így fogadott el edzőjének. A világbajnokságon játszódó jelenetek előtt két hónapom volt, hogy újra formába jöjjek, elkezdtem edzeni. Nehéz volt. De megérte.