Hogyan tovább magyar film?

A Filmhu 2000. januári indulása óta többek között a magyar filmesek központi oldala. Az elmúlt 26 évben nem változott a célunk, legyen a Filmhu egy olyan hely, amit a magyar film iránt érdeklődők és az érintettek is magukénak érezhetnek.

2004-ben az azóta többször módosított Filmtörvényt 100%-ban támogatta a magyar országgyűlés. Ez példa nélküli és precedens értékű. Reméljük, hogy a magyar filmszakma, a filmes intézményrendszer és a filmipari szereplők konstruktív diskurzusa hasonlóképpen konszenzushoz és a magyar film megújulásához vezet.

Akármi is lesz a végeredmény április 12-én, a magyar gazdaság és a kultúra szereplőinek (de talán azt sem túlzás állítani, hogy mindenkinek) kérdésekkel és válaszokkal kell készülnie az új helyzetre, bármi is legyen az. Nem mondhatjuk, hogy nem foglalkoznánk eleget a közélettel, ám a legtöbb esetben megállunk a választási esélylatolgatások, a futószalagon érkező botrányok és a személyi ügyekre vonatkozó bingók szintjén – amelyek szórakoztatóipari tartalomként kétségkívül meghatározóak, még ha rendkívül nyomasztóvá is tudnak válni. A szórakozás és a nyomasztás kettőse kiszorítja a saját szakmánk, környezetünk jövőjéről és sorskérdéseiről folytatott gondolkodást, az értelmes vita pedig a politikai stigmáktól való félelem miatt lehetetlenül el. Ebben a szövegben – amelyben nem a teljesség igénye vezérelt – épp erre vállalkozom: az értelmes vita generálására, illetve a filmszakma közös minimális napirendjének és problématérképének felvázolására.

Nem a film a legfontosabb gazdasági terület, a leghúsbavágóbb szakpolitikai kérdések sem itt merülnek fel, ám abból a szempontból mégis túlmutat önmagán, hogy roppant komplex ökoszisztéma: a kultúra és a gazdaság metszéspontja, amelyben sok tízezer rendkívül különböző hátterű, végzettségű ember dolgozik, legnagyobb részük magas minőségű produktumokat állít elő.

A filmiparnak, mint a filmművészetnek helyi és nemzetközi vonatkozásai is vannak, erős állami szerepvállalással, ösztönzőkkel, valamint komoly, tőkeerős piaci szereplőkkel. Jól modellezi az ország intellektuális/mentális állapotát, önszerveződési képességét (képtelenségét), ahogy a filmesek (nem) gondolkodnak saját helyzetükről.

A kortárs magyar filmipar korszaka 2004-ben, a Filmtörvény elfogadásakor kezdődött, amely egybeesik a modern Magyarország talán legfontosabb eseményével, csatlakozásunkkal az Európai Unióhoz. A Filmtörvénybe foglalt filmszakmai társasági adókedvezmény adja az alapot arra, hogy a magyar filmipar a nemzetközi filmes szerviz ipar hálózatába kapcsolódjon, előbb 25, majd 30 százalékos kedvezményt ajánlva a hazai filmszakmai költésekre. Ennek hatása szinte felbecsülhetetlen: a filmipar gazdasági teljesítménye megsokszorozódott, mára több ezer milliárd forintra rúg a filmszakmai költés, amely óriási infrastrukturális fejlesztéseknek nyitott teret, meghatározza a szakemberképzést, a munkakultúrát – ezek pedig nemcsak az itt forgó szuperprodukciókban manifesztálódnak, de visszahatnak a magyar filmek készítésére is. Tehát mára felkészült, a nemzetközi élvonal sztenderdjei alapján edzett stáb készítheti egy magyar elsőfilmes produkcióját, még ha drágán is.

Az összkép rendkívül komplex és ellentmondásos: lehet örülni a gazdasági sikereknek, az országimázsnak, a professzionálisan működő vállalkozásoknak, a kompetens szakembergárdának, de kritizálhatjuk az árfelhajtó hatást, a hazai munkaerő kizsákmányolását, feltehetjük a kérdéseinket arról, hogy mennyi magas hozzáadott értéket tudunk ajánlani, tehát van-e esélyünk arra, hogy kitörjünk az összeszerelő üzem státuszból – hasonlóan a járműgyártáshoz.

2004 óta tehát számtalan dologra lehetünk büszkék: a magyarok által (is) készített Blade Runner 2049-re, a Dűnére, a fóti, az etyeki és a többi stúdiónkra, az Oscar-díjakra, a Cannes-i Arany Pálmákra, a Berlini Arany Medvékre, a többezer rangos fesztiválszereplésre, a dinamikusan fejlődő és roppant színes animációs és dokumentumfilmes szcénára, illetve – hogy kicsit haza is beszéljek – a hazai filmes eseményekre is. Van tehát honnan magabiztosságot gyűjtenünk, hogy nekirugaszkodjunk a jövőnk tervezéséhez.

Mégis miért esik ennyire nehezünkre a közös gondolkodás? Ehhez érdemes röviden visszatekintenünk az állami filmfinanszírozás utóbbi két évtizedének történetére. A magam részéről egyik modellt sem tartom ab ovo rossznak, tehát érdemes figyelmesen tanulmányozni, hogy mi működött és mi nem. Enélkül nehéz lesz olyan filmtámogatási és iparfejlesztési rendszert építeni, amely egyszerre szakmailag hiteles, pénzügyileg stabil és a filmszakma szélesebb köre számára is legitim.

A 2010-ig filmes önkormányzati alapon működő Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) volt a legfőbb finanszírozó, amely a teljes támogatási spektrumot kezelte, különálló kuratóriumokkal a folyóiratoktól a nagyjátékfilmekig. A rendszer folyamatos finanszírozási problémákkal küzdött, kiszolgáltatva az éves, legtöbbször be nem tartott költségvetési ígéreteknek, transzparenciáját és professzionális működését sok kritika érte, és a költségvetési anomáliák miatt hatalmas adósságot görgetett maga előtt.

Az MMKA-t elsodorta a 2010-es fülkeforradalom, majd 2011-ben felállt az Andy Vajna nevével fémjelzett Magyar Nemzeti Filmalap, amely elsősorban a nagyjátékfilmek támogatására koncentrált; konszolidálta az adósságot, átláthatóbbá tette a költéseket, megszüntette például a körbetartozásokat, és Vajna személyén keresztül bizonyos szintű autonómiát élvezett döntéseinél, de

A Döntőbizottság legitimitása, mandátumának hossza tisztázatlan maradt. Működése egybeesett az elmúlt 16 év azon részével, amikor a gazdasági konjunktúra bőkezű támogatási lehetőségeket adott. A filmek teljes költségvetését biztosította az MNF, ezzel leszoktatta a nemzetközi koprodukció igényéről a producereket, így filmkészítő generációk maradtak ki az európai filmes vérkeringésből. 2015-ben az MNF indította el az Inkubátor Programot, amely pályakezdő rendezők előtt nyitott könnyített pályát első nagyjátékfilmjük elkészítéséhez. A Magyar Média Mecenatúra finanszírozta az összes többi, az MNF által nem támogatott formátumot (animációt, rövidfilmet, tévéfilmet, ismeretterjesztő alkotást.) – a két szervezet tevékenységét sosem sikerült teljesen összehangolni.

Vajna 2019-es halála után a helyzet megváltozott, 2020-tól Káel Csaba vette át a kormánybiztosi szerepet és a Nemzeti Filmintézet finanszírozza a magyar mozgóképgyártás egészét, magába olvasztva a korábbi Média Mecenatúrát. Az MNF strukturális-legitimációs kérdései fennmaradtak, a Döntőbizottság tagjait átláthatatlan szempontok szerint választja ki a kormánybiztos – továbbra is – határozatlan időre. Az NFI nyitottabbá vált a koprodukciók felé, és sikeresen kezelte a covid okozta helyzetet, intenzíven épített a szervizprodukciók jelenlétére, komoly infrastrukturális fejlesztést hajtott végre a fóti stúdióban, animációs stratégiát alkotott, miközben számos korábban bizonyított rendező és producer szorult a partvonalra. Ezzel egyidőben az Inkubátor Program is átalakult, elveszítette korábbi szakmai autonómiáját azzal, hogy az NFI DB tagjai alkotják az Inkubátor Pitchfórumának zsűrijét, ahol a győzelem – a korábbiaktól eltérően – nem jelent automatikus gyártási támogatást.

Az elmúlt néhány év figyelemre méltó, merőben újszerű jelensége a sikeres, alacsony költségvetésű független filmek megjelenése, amelyek a 30 százalékos adóvisszatérítés mellett szakmai összefogással (tehát a szervizprodukciókból összegyűjtött pénzek visszaforgatásával és a ki nem számlázott munkadíjakkal), illetve forgalmazási bevételekkel és szponzori támogatásokkal. A függetlenfilmeknek legalább két típusát különböztethetjük meg, a piaci alapon működőképes vígjátékokat (Futni mentem, Szenvedélyes nők) és egyéb műfaji próbálkozások (Itt érzem otthon magam), valamint olyan szerzői filmes alkotások, amelyek meglepően sikeresen szerepeltek a mozipénztáraknál (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Fekete pont).

Az elmúlt több mint két évtized tehát bővelkedik a tapasztalatokban, amelyek alapos és indulatmentes értékelése lenne az előfeltétele, hogy hatékonyan és jól működő filmtámogatási, iparfejlesztési rendszert építsünk. A valós szakmai viták régóta kivesztek a filmes közéletből – a helyüket sehova sem vezető személyeskedő üzengetések vették át. Talán a Vajna-korszak indulásakor volt utoljára nagyobb formátumú vita arról, milyen elvek szerint kéne a filmkészítést támogatni, a mából visszatekintve egyértelmű, hogy a két rendkívül erős és eltérő karakter között konstruktív párbeszéd kialakulására sosem volt esély. A rendkívül központosított magyar filmfinanszírozás viszonyai között kevesen kockáztatják a pályázataik sikerét, céges és személyes egzisztenciájukat egy-egy kritikai megjegyzéssel – mármint azok közül, akiknek van egyáltalán esélyük nyerni. Akik eleve esélytelennek könyvelik el magukat, azok pedig a legkisebb hibára is ráugranak és a valós sikereket sem ismerik el. A döntéshozók pedig sündisznóállásba helyezkednek, és a sikerpropagandával zárják el magukat a (sokszor konstruktív) kritikák elől.

Ezt a helyzetet kellene tehát közösen feloldanunk. Vannak bizakodásra okot adó jelek, olyan szakmai közösségek, amelyek sokat tesznek a saját környezetük fejlődéséért, például a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete, a Magyar Animációs Producer Szövetség, az Animációs Alkotók Egyesülete vagy az NFI Fenntartható Filmgyártás Munkacsoportja, valamint a Filmintézet Fast Forward Programja, amely nemzetközileg is releváns platformot teremtett a szakmai tudásátadáshoz, és a keretein belül kiváló szakemberek tartanak ingyenes workshopokat és mesterkurzusokat.

E sokszor zárt, bizalmi kapcsolatokra épülő társaságok szellemiségét lenne érdemes kiterjeszteni a filmszakma egészére – így kezdődhetne el az érdemi párbeszéd a húsbavágó iparági kérdésekről. Az alábbiakban arra vállalkozom, hogy összegyűjtöm e kérdéseket, és néhány szempontot adok a végiggondolásukhoz.

Adókedvezmény

Bármilyen filmtámogatási rendszert is építünk, az adókedvezmény mindenképpen a talapzata marad, bárki és bárhogy osztja szét a rendelkezésre álló forrásokat. Legalább két okból: egyrészt több mint két évtizeden keresztül konszenzus övezte: politikusok, producerek és gazdasági szakemberek is elfogadták és támogatták, másrészt a környező országokban és Európában általánossá vált ez az incentíva, így ennek megszüntetése behozhatatlan versenyhátrányt jelentene. Érdemes ugyanakkor – nem vágyvezérelt módon – elgondolkodni a rendszer hatékonyságáról, az elosztás módjáról, a TAO-t felajánló cégek bevonásáról, motiválásáról a letéti számla működéséről vagy a hitelező bankok szerepéről. Nem érdemes szőnyeg alá söpörni azt sem, hogy az elmúlt másfél évben anomáliák voltak a letéti számla kezelésében, és ennek kommunikációjában, ami bizalmi válságot okozott sok nemzetközi partnernél – ennek helyreállítása is fontos cél lehet.

A tárgyalóasztalhoz oda kell ültetni a hazai filmipar szereplőit és törekedni kell egy olyan megoldás megtalálására, ami megnyugtató mindenki számára.

Filmtámogatási rendszer, döntőbizottságok, költségvetés

Ez talán a legnépszerűbb téma, de legtöbbször csak személyek vonatkozásában beszélünk róla (ki legyen a főnök), ami persze fontos szempont, ám ennél lényegesebb, hogy milyen szervezeti keretek között, financiális garanciák által, milyen legitimációval képzeljük el a filmfinanszírozást. Érdemes átnézni a környező országok példáit és jó gyakorlatait, és alkalmazni azokat a saját viszonyaink között, ugyanakkor örvendetes volna, ha a meglévő struktúra működő elemeit nem vernénk szét csupán azért, mert más valakik alkották meg azokat.

Nemzetközi koprodukciók

Az elmúlt 15 év semmiképp sem a koprodukciókról szólt – az MNF-korszakban ritka kivételnek számított, az NFI ugyan támogatta, de rendszertelenül és világos kritériumok nélkül. A koprodukciókra különösen igaz, hogy érdemes megnézni, hogyan csinálják a szomszédaink és a hasonló helyzetben lévő országok, hiszen ők lehetnek a legfontosabb koprodukciós partnereink, tehát fontos, hogy kompatibilisek legyünk velük. Ugyanígy érdemes az Eurimages és a Kreatív Európa MEDIA programjának szempontjai szerint áttekinteni a koprodukciós célokat. Megfontolást érdemelne egy külön koprodukciós pályázat elindítása, amelyben világossá válik az erre szánt költségvetési keret, a célok és a szabályok.

Független filmek

Hogyan segíthetjük például az úgynevezett független filmek további sikereit, anélkül, hogy kiemelnénk őket abból a piaci működésből, amely sikeressé tette azokat, illetve elvennénk az alkotók lelkesedését azzal, hogy intézményes keretek közé szorítjuk őket. Fejlesztési vagy marketingtámogatás? Visszatérítendő gyártási támogatás (tehát ingyenhitel). Ezek mind relevánsak lehetnek, ám a független film helyzetét akkor lehet csak igazán végiggondolni, ha tisztázzuk, mihez képest függetlenek – tehát mi az állami filmfinanszírozás credója.

Inkubátor Program

A 2010 óta eltelt időszak egyik legjobb innovációja az Inkubátor Program. Javaslom, hogy a reformjánál ne arról beszéljünk, miért és ki rontotta el (vagy védte meg és vitte tovább), hanem arról, hogy újragondolt formában hogyan szolgálhatja a pályakezdők érdekeit. Hogyan lehet minél erősebb és hatékonyabb mentorációt kapcsolni a támogatáshoz? Milyen kvalifikációs metódus szerint válasszák ki a programban résztvevő alkotókat? Hogyan lehet az alkotók részvételét, lelkesedését fokozni, hogy kihozzák magukból és a programból is a maximumot.

Televíziók, platformok

A 2010-es évek végéig a magyar mozgóképgyártás nagy reménysége a televíziós vagy streaming sorozatok voltak, ám az HBO kiválásával és az RTL stratégiaváltásával (a fikció felől sokkal inkább a kevésbé költséges nem fikciós tartalmak felé nyitottak), illetve a Netflix és Disney sokáig várt, ám végül soha be nem következő érkezésével a hazai sorozatgyártás takaréklángra kapcsolt. Kivételt erősítő szabályt jelent a Hunyadi gigaprodukció, illetve a propagandacélokat is szolgáló S.E.R.E.G., illetve az RTL egy-egy 90-es évek nosztalgiájára építő sorozata (A Király, Bróker Marcsi, Birodalom) – a napi sorozatok annyira más fejlesztési és gyártási logikában készülnek, hogy ezúttal azokról nem ejtek szót. A képletből fájóan hiányzik a közszolgálati televízió mint gyártó és megrendelő – ahol Európában sikeres sorozatgyártásról beszélhetünk, ott a köztévé kulcsszereplő (például Csehországban.) Ugyanígy érdemes a többi formátumban is a televíziók és a platformok szerepét felvetni, illetve a nagy nemzetközi platformokkal való kapcsolatépítést is új szintre lenne érdemes emelni.

Oktatás

A filmes utánpótlás áttekintése. A 2020-as évek turbulens átalakulásai után mérleget kell vonni, mi az, ami működött, és mi az, amiben hiány képződött (vagy maradt). Itt is fontos lenne a személyes indulatokat és prekoncepciókat háttérbe szorítani, hogy tiszta képet lássunk. Mivel az oktatási rendszer kialakítása külön szakma, egy teljes állami alrendszer átalakítását érinti, ezért itt a filmszakma legfontosabb szerepe az lehet, hogy a saját igényeit megfogalmazza: mennyire elégedett a mostani intézményekből kiáramló pályakezdőkkel, milyen szakemberekre lenne szüksége a fejlődéshez?

Műhelyek

Az egészséges filmkultúra nem pusztán piaci alapon igazolt alkotásokból áll; kísérletezés nélkül nincs innováció, alkotói szabadság nélkül a kreativitás bizonyos dimenzióit képtelenség felderíteni. Éppen ezért lenne nagy szükség olyan műhelyekre, amelyek teret adhatnak kísérletezőbb daraboknak – vagy akár klasszikusabb rövidfilmeknek, amelyek régóta nem találják a helyüket a finanszírozási rendszerben. Elképzelhető, hogy a rövid formátumokat, akár az élőszereplős, animációs vagy dokumentumfilmes projekteket sikeres, már bizonyított műhelyeken keresztül lenne érdemes támogatni.

Filmes események

Az elmúlt két évtizedben gyakorlatilag kicserélődtek a hazai filmfesztiválok, nagyon kevés esemény maradt fenn. Ez egyrészt sajnálatos, és a jövőre nézve mindenképpen elkerülendő, ám az mindenképpen örvendetes, hogy remek új fesztiválok indultak el a közelmúltban. Érdemes áttekinteni a mostani fesztiváltérképet, mik az erősségek és azok a pontok, amelyeken fejleszteni kéne. A fesztiválok nemzetközi súlyát figyelembe kell venni. A finanszírozásukat pedig kiszámíthatóvá lenne érdemes tenni, ugyanakkor érdemes tisztán és őszintén átnézni, hogy milyen közönségeket céloznak meg az egyes események, és valóban elérik-e azt. Szívderítő kezdeményezések az elmúlt évekből is akadnak, például a Cinema Niche vagy a BIFF – ezekre bátran lehet építeni.

Remélem, ez az írás egy nagyobb ívű filmszakmai beszélgetés kezdetévé válhat. Jó volna, ha az előttünk álló időszakban nem reflexszerűen, a túlélésre játszva, hanem közös gondolkodással reagálnánk arra, ami következik. Nyitott vagyok a vitákra a kiegészítésekre, akár írásban, akár nyilvános események formájában. A következő időszakban az egyes fenti témák részletesebb kifejtését tervezem – ezekhez szívesen fogadok bármilyen inputot, ötletet megjegyzést. Bármi is történik a választásokon, a helyzet egy izgalmas új kezdet lehet. Érdemes lenne élni az eséllyel: javítani azon, amin lehet, megőrizni azt, ami működik, és olyan közeget teremteni, amelyben minél több jó magyar film készülhet, minél több értő nézőnek.

Deák Dániel esszéje eredetileg a Substack-oldalán jelent meg.