Bódi Mária Magdolna Szigligeten született 1921-ben, a háború alatt lőporgyárban dolgozott, közben hitbuzgó életet élt, közösségének oszlopos tagja volt. Ahogy már a főcím előtt is kiderül, 1945-ben egy erőszakoskodó orosz katona oltotta ki az életét. Előbb életrajzi filmként határoztam meg, de a történet valójában csak két, meghatározó napra fókuszál főhősének életéből, vallási elköteleződésének gyerekkori kezdetei és utolsó napjának eseményei váltogatják egymást. A lány 12 éves korában kezd isteni sugallatokat kapni, amelyekből mások és saját, elkerülhetetlennek tűnő sorsát is megismeri. A felnőtt Magdolna ezt a terhet már nehezebben cipeli, miközben igyekszik tartani a lelket az orosz katonák bevonulásától rettegő falusiakban, akikkel együtt bújkál a bányában.
Buvári első nagyjátékfilmje, a 2017-es Szeretföld a háború szűkebb közösségekre gyakorolt hatásáról szólt, ez a téma a Magdolnában kisebb mértékben, de szintén hangsúlyos. A film legizgalmasabb vonása, hogy a 1933-as és 1945-ös napok ugyanannak a világnak két különböző arcát mutatják, előbbi egy szűkös, mégis kicsit népmesein idealizált paraszti közeget, másik ennek megtépázott és füstölgő romjait. A jószívű kislány (Buvári Villő) még egy természeti szépségekben gazdag paraszti közegben mozog, ahol termőmagért cserébe egy kedves erdei remetétől lehet fonott babát vásárolni,és mindenki beledob pár fillért a bögrébe, amiben az árváknak gyűjt.
A felnőtt nő (Nagy Katica) Istenbe vetett bizalma, biztatónak szánt jóslatai viszont már süket fülekre találnak a háború borzalmaitól és a nyilasok rémtetteitől traumatizált túlélők között. Míg az egykori, a napsütéses nyári napon mindenki számára egyértelmű, hogy mi a helyes döntés, ha valakinek veszélyben az élete, addig a sérült német katonát már simán kiadják az oroszoknak. Csak Magdolna hite marad megingathatatlan.
A mellékszereplők között érezhetően sok az amatőr színész, azonban a valódi, sokszor nyers és megviselt arcok realizmust kölcsönöznek. Magda porosz származású édesapjának ráadásul meggyőzően erős akcentusa van, fantasztikus, ahogy még a lovát is magázza. A két, nagyobb filmes tapasztalattal rendelkező főszereplő egyaránt mindent megtesz azért, hogy a karaktere emlékezetes maradjon. Buvári Villő kislányos bájjal, Katica csendes szomorúsággal közelíti meg a szerepet, de közhelyesen megírt dialógusok között kell egyensúlyozniuk. Főképp a felnőtt Magdának jutnak a fárasztó bölcsességek, mint a “Ne gyűlölj, az nem vezet sehova”, vagy hogy “Eljön, aminek el kell jönnie.”
Miközben Magdolna jövőre vonatkozó látomásai folyamatosan beigazolódnak, valamiért fontosnak érzi azt a kérdést is drámai pillanatban feltenni: “Mi alakítja a sorsunkat: az Úr, az őseink vagy mi magunk?” – teljesen feleslegesen, hiszen a film már az elejétől a determinizmus mellett teszi le a voksát. A forgatókönyv hiányosságainak számlájára írható az is, hogy sokszor tele van üresjáratokkal, így hosszú jeleneteken át nézhetjük, ahogy Nagy Katica búskomor arccal járja a ködös falusi utcákat, vagy Buvári Villő elmélyülten végigtapogat egy csontvázat az iskolai szertárban.
A Magdolna abban viszont mindenképp elismerést érdemel, hogy állami támogatás nélkül, közösségi összefogásból készült alkotáshoz képest mozifilmhez illő a képi világa. Az idillikus, néhol álomszerű gyerekkort, és a rideg, háború utáni világot Tóth Zsolt operatőr hozzáértő kézzel, egymástól markánsan eltérő stílusokban kelti életre, még ha a füstgép használatával olykor túlzásba is esik. A Magdolnán meglátszik az igyekezet, hogy méltó emléket állítson Bódi Mária Magdolnának, abban viszont sajnos kudarcot vall, hogy valóban érzelmes és elgondolkodtató legyen.
A Magdolna több fővárosi moziban jelenleg is látható.
