A viharos életű művészek portréfilmjei rendre esnek abba a hibába, hogy bár látszólag a művész munkájának akarnak emléket állítani, elcsábulnak a híres emberek magánéletének mélységeitől és magasságaitól, és a szappanoperák hangulatát idéző drámává egyszerűsítik a nagyszerű életműveket. Még az olyan klasszikusokból, mint például az Amadeus, vagy az olyan népszerű filmekből, mint a Chaplin, sem tudunk meg túl sokat a művészek pályájáról, sőt, még magánéletük kevésbé eladható aspektusaira sem engednek betekintést.
Benedict Andrews filmjének témája Jean Seberg elköteleződése a Fekete Párducok iránt, és ennek a színésznő életére gyakorolt hatása, ami önmagában reményteljes választás, hiszen látszólag Seberg életének egy jól dramatizálható szeletét emeli ki. A filmben a feketékért kiálló radikális polgárjogi mozgalom támogatásával a színésznő az első pillanattól kezdve az FBI figyelmének középpontjába kerül. Jacket, a jólelkű kertvárosi nyomozót állítják rá, akinek empátiás készségén minden jóindulat ellenére felülkerekedik a megfelelési kényszere, a karriervágya. Ez a szál egy meghatározó eleme lehetne a történetnek, de a karakterek unalmasak, a döntéshelyzeteik pedig szinte teljesen tét nélkülinek hatnak, arról nem is beszélve, hogy túlságosan elnagyoltan látjuk a nyomozást és túl kevés időt töltünk az FBI tagjaival ahhoz, hogy valóban érthetővé és érzékelhetővé váljon a megfigyelő munka beteges természete.
Ahogy a nyomozás is csak úgy észrevétlenül, langymelegen folydogál a film hátterében, a Fekete Párducokhoz kapcsolódó kérdésekhez sem kerülünk érdemben közelebb. Azt a valóban nehéz dilemmát, hogy kívülről hogyan lehet segíteni egy adott közösséget, a film egy félrelépés kapcsán kibontakozó konfliktusra egyszerűsíti, szerelmi civódások a mozgatói minden közösségi-politikai történésnek. Arról pedig, hogy mi a viszonya az amerikai társadalomnak a Fekete Párducokhoz, vagy hogyan szerveződnek és mik a céljaik, csak nagyon homályos állításokat fogalmaz meg a film. Pedig Jean Seberg életének ezen szakasza pont azért ígérkezett izgalmas alapanyagnak, mert ablakot nyit a felsorolt kérdésekre. Pár évvel korábban Bennett Miller John Eleuthère du Pont történetének feldolgozásával mutatta meg, milyen erővel és mélységben hathat egy ilyen szorosan életrajzi ihletésű film. A Foxcatcher az amerikai társadalom alapjait, a beteges versengést és sikerkényszert problematizálja, miközben lélektani elemzését adja egy súlyos mentális zavarokkal küzdő embernek.
A film dramaturgiai felületessége mellett Kristen Stewart játéka sem képes meggyőzni egy újabb generációt arról, hogy érdemes megnézni a Szent Johanna, a Jó reggelt, búbánat! vagy a Kifulladásig című klasszikusokat. Ugyan a színésznő korábban már számos alkalommal bizonyította tehetségét olyan filmekben, mint A stylist vagy az Egyes nők, ebben a szerepben valószínűleg nem kapott túl sok segítséget a rendezőtől. Jelenlétéből, mozdulataiból teljesen hiányzik Seberg kislányos felszabadultsága, naivitása, hebrencs gesztusai. Stewart súlyos, görcsös játékában Seberg franciás szabadsága romlottságnak, kíváncsi tekintete üres zavartságnak hat.
De nem a színésznő volt az egyetlen, akit a film kétdimenziós papírbábura egyszerűsített. A színésznő második férjét, a híres író-rendezőt alakító Yvan Attal bambaságában például semmi sem utal Romain Gary egzotikus szélhámosságára, különleges karizmájára. Nem is sejthetjük, hogy Romain Gary Seberggel kötött házassága alatt féltékenységében olyan színpadias gesztusokat tett, mint Clint Eastwood párbajra hívása.
A Jean Seberg minden rezdülése mégsem teljesen érdektelen, hiszen még a döcögősen megírt forgatókönyvből is felsejlik a színésznő izgalmas élete és a Fekete Párducok közössége, ezekhez pedig szerencsére nem csak Benedict Andrews filmjén keresztül juthatunk közelebb.
Inkább ezeket nézd meg a Jean Seberg minden rezdülése helyett!
Fekete Párducok (Black Panthers, 1968)
„A párducot választották jelképnek, mert ez a gyönyörű fekete állat soha nem támad, de vadul védekezik.”
A francia rendező, Agnès Varda rövid dokumentumfilmje a mozgalom bebörtönzött vezetője, Huey P. Newton kiszabadításáért rendezett tüntetéseket követi, rögzíti a beszédeket, megkérdezi a résztvevőket, de megszólaltatja magát a fogva tartott vezetőt is. Világosan érzékelhető a rendező attitűdje, vállalja kívülállóságát és ennek tudatában követi az eseményeket. A mozgalmon belül a nők helyzetének bemutatására is külön hangsúlyt fektetett, a Kathleen Cleaverrel készült interjúban a szervezeti működés mellett szó esik a mozgalom azon ágáról is, ami a göndör haj természetes viseletére buzdít. 
Varda a filmet valóban turistaként forgatta, férje, Jacques Demy mellett kísérőként érkezett az Egyesült Államokba. Miközben a francia új hullám musicalrendezője a Divatszalon című filmet forgatta olyan világsztárokkal, mint Anouk Aimée vagy Gary Lockwood, Varda az utcán talált témákat, vitte magával a kameráját és lefilmezte, amit arra érdemesnek látott.
Jó reggelt, búbánat! (Bonjour, Tristesse, 1958)
Jean Seberg és Otto Preminger közös munkája nem indult zökkenőmentesen, a Szent Johanna forgatásán ugyanis a színésznő súlyosan megsérült a máglya jelenet közben. Seberg mégis hálás volt a rendezőnek, hogy következő filmjében is őt választotta a főszerepre, Audrey Hepburn helyett.
A Jó reggelt, búbánat! kortárs közegében Jean Seberg egy teljesen új karaktertípust jelenít meg. Az új generációs lánytípus nem csak öltözködése és rövid hajviselete miatt lett ikonikus. Seberg karaktere, Cecile vadóc lány, akinek nem lehet megmondani, hogy mikor és mit tegyen, aki elmossa a határokat játékosság és kegyetlenség között, akiben nem ébred ösztönösen felelősségérzet. Már az apjával való intim kapcsolatában is van valami polgárpukkasztó; nem egyszerűen egy elkényeztetett lányról van szó, Raymonddal játszótársak, akik közötti véd és dacszövetségbe a férfi szeretője rondít bele.
Az apa karakterét az angol színész, David Niven játssza, a történet közege és a benne felmerülő problémák pedig eltérnek azoktól a konfliktusoktól, amelyekkel az amerikai társadalom szembesülni hajlandó. Talán már ez is előrevetíti Seberg kitörő európai fogadtatását, és bármilyen romantikus is a kis Marshalltownból Hollywoodba érő színésznő gyorsan felívelő karrierje, a jellegzetes karakter sokkal alkalmasabb arra, hogy európai ikonná váljon.
Őrülten szerelmes (Lilith, 1964)
„Ott akarja hagyni vágya nyomát a világ minden élőlényén. Ha Cézár lenne, karddal tenné. Ha költő lenne, szavakkal. De ő Lilith. Neki a testével kell nyomot hagyni” – meséli magáról Lilith, egy magán-elmegyógyintézet lakója. A szerep radikális eltúlzása mindannak, amit Seberg leghíresebb karakterei képviselnek. A színésznő védjegyévé vált kislányos naivitás és az emögött megbújó zsigerien sötét szándékok talán ebben a szerepben keverednek a legzavarosabban és legnyomasztóbban.
A katonaságból hazatérve Bruce (Warren Beatty) kilátástalannak érzi életét, annak értelmet adva egy elmegyógyintézetben kezd dolgozni. Kezdetben jól ráérez a betegekkel való közös munkára, de Lilith gyorsan elbizonytalanítja a helyes és a helytelen, a valós és képzelt közötti határvonalakat. Lilith megbabonázó szépsége és intelligenciája egyre inkább elfeledteti az ápolóval, hogy egy beteggel van dolga.
Ismerve a színésznő életének később következő tragédiáit, az FBI ellene indított könyörtelen hadjáratát, második gyermeke elvesztését és a számos öngyilkossági kísérletet, hátborzongató visszanézni erre a filmre. Bár talán a hatvanas évek közepén még nem volt olyan súlyos Seberg szorongása, a skizofréniás Lilith karakterében sok olyan állapotot megjelenített, amikhez hasonlóval később a magánéletében is találkoznia kellett.
Jean Seberg filmjei, akarva vagy akaratlanul, szerencsére valóban megőrizték minden rezdülését.
A Jean Seberg minden rezdülését november 25-től játsszák a magyar mozik.
