Jean-Xavier de Lestrade: A másik orcádat

filmhu: Miért pont az amerikai igazságszolgáltatásról készített filmeket?

Jean-Xavier de Lestrade: Az érdekes az amerikai rendszerben, hogy mindig két forgatókönyv van. Ezek csatájáról szól az egész. Kérdés, hol az igazság, a hazugság, legalábbis elvben, de egy idő után nem ez a domináns, hanem, hogy melyik történet nyer, a konfrontáció a lényeg. Ezért van annyi téves ítélet, mert erre koncentrálnak és nem az igazságra.

filmhu: Ön melyik dokumentumfilmes irányzathoz tartozónak vallja magát, a Michael Moore-féle érzelmekre ható vonulatot képviseli, vagy a nagyobb objektivitásra törekvő távolságtartó típus?

J.-X. de L.: Egyáltalán nem képviselem a Michael Moore-féle stílust, nem célom a provokálás. Mindvégig azt szeretném, hogy a néző gondolkodhasson a mutatottak igazságtartalmán, hogy bármit megkérdőjelezhessen. Számomra a dokumentumfilmezés a valóság bemutatása, így a néző is meg tudja keresni benne az igazságot.

filmhu: Oscar-díjas filmjében (Un coupable idéal (2001))
eléggé egyoldalúan mutatja be a gyilkossággal vádolt fiú esetét. Végig a védelemre koncentrál, a vád megnyilatkozásiból csak annyit hallunk, ami alapján nevetségessé teszik magukat. Tehát már az első percben azonosul a védelemmel. Ez nem manipuláció?

J.-X. de L.: Ebben a filmben arról volt szó, hogy tudtam, hogy a fiú ártatlan és ezért forgattam így. A rendszer abszurditását akartam megmutatni, azt, hogy egy 15 éves kamaszt letartóztatnak vasárnap reggel, csak azért mert fekete.

filmhu: A tévés dokumentumfilmezést is gyakran kritizálja, mert túl szenzációhajhászok. Ennek ellenére ön is használ befolyásoló elemeket: például síró arcok közeliben vagy a lágyan beúszó zene a kritikus pontokon.

J.-X. de L.: Sohasem ábrázoltam érzelmeket azért, hogy érzelmeket ábrázoljak, ezek ott valóban megjelentek. Azok az emberek ott tényleg sírtak. Ami fontos, az a határvonal, hogy a néző ne kerüljön a voyeur helyzetébe. Mindig fel kell tenni a kérdést, hogy mi kerülhet bele a filmbe, méltó-e az a filmezett alanyhoz. Vékony a határ. Az igazán fontos, hogy a nézőt reflexióra kényszerítsem, hogy tudjon gondolkodni a filmen. Ehhez meg kell adni a megfelelő információkat, ezért kell megmutatni az érzelmeket is, de nem szabad velük játszani. Ugyanakkor ügyelni kell arra is, hogy a nézőt milyen helyzetbe hozom.

"Egy játékfilm lehetőséget ad arra, hogy a szereplőkre fókuszáljunk"

J.-X. de L.: Nagyon hosszan forgattam filmem szereplőjével, több mint 600 óra anyagot rögzítettem 22 hónap alatt. Bizalmi viszony alakult ki köztünk, ennek ellenére nem lettünk barátok. Talán ezért sem volt az az érzésem a kész filmet nézve, hogy elárulom őt, vagy hogy a nézőket árulom el, azzal, hogy valamilyen módon állást foglalok. Tudom, hogy az interneten nagyon sok vita van erről. Sokat olvastam én is, az emberek megvádolnak, hogy tévesen mutatok be sok mindent. De akik beírogatnak fórumokba általában rosszul ismerik ezt az ügyet. A lényeg itt is ugyanaz, hogy lehető legközelebb legyen az igazsághoz, amit bemutatok, hogy aztán a néző leszűrhesse a saját igazságát.

filmhu: Korábban az igazságszolgáltatást, mint rendszert mutatta be, annak hiányosságaival, első játékfilmjében, A másik orcádat-ban viszont inkább már a karakterek állnak a középpontban. Minek köszönhető a váltás?

J.-X. de L.: Amikor megismertem Frederic Wiseman dokumentumfilmest, akit nagyon tisztelek és becsülök, akkor változott meg a hozzáállásom. Ő legalább egy tucat filmet készített a bürokráciáról, a nagy rendszerekről, mint például a szociális rendszer és ezek fogyatékosságairól. A filmjei nagyon inspiratívak voltak számomra, sokat tanultam belőlük. Ezért is foglalkoztam a rendszerek bemutatásával. Aztán valóban a szereplők kezdtek el érdekelni, mert egy játékfilm lehetőséget ad arra, hogy a szereplőkre fókuszáljunk. Az hogy valaki kijön a börtönből, keveseket érdekelne dokumentumfilmként. Én azt akartam megmutatni, hogy ez mennyire mélyen emberi történet. Hogy a játékfilmben sikerül-e, hát ez nagy kérdés.

Attól szenved, hogy maga sem tud választ találni szörnyű tettére

filmhu: A dokumentumfilm középpontjába is állíthatna egy karaktert. Mégis a játékfilmes formát választotta.

J.-X. de L.: Végül is a dokumentumfilmjeimben is volt egy centrális szereplő, akin keresztül bemutattam a rendszert és annak működését. Használtam is emiatt játékfilmes elemeket a filmek elkészítésénél, ezért is volt logikus a következő lépés, hogy most játékfilmet rendezzek. Mindkettőhöz egy jó történet kell és egy jó főszereplő.

filmhu: Egy interjúban azt mondta, dokumentumfilmjeinek nagy tanulsága, hogy minden emberben van egy rész, amelyet csak saját maga ismerhet meg, ám új filmjének főszereplője pont attól szenved, hogy maga sem tud választ találni szörnyű tettére.

J.-X. de L.: A Michael Peterson-film után mondtam ezt. Talán elég nagyképűen azt gondoltam, hogy meg fogom érteni, hogy ki tudom bogozni a szálakat és megtalálom az igazságot. Akkor jöttem rá, hogy mindenkiben van egy olyan rész, amit csak önmaga érthet meg, vagy még önmaga sem. Ez a rejtélyes rész, tesz minket élővé és emberivé.

filmhu: Korábbi filmjeiben mindig lezárul egy folyamat, az esküdtszék meghozza a döntést, a vádlott bűnös vagy ártatlan. Új munkájában viszont nincs feloldás a főszereplő számára.

J.-X. de L.: Azért a dokukban is mindig maradnak nyitott kérdések a néző számára. A játékfilmemben sokkal több lehetőséget hagytam a nézőnek, hogy továbbgondolja a történetet. Kérdéseket tehet fel és nem csak a film alatt. Igen, az ügy, amit A másik orcádat bemutat, valóban feloldhatatlan, csak kérdések maradnak.

"Működik egyfajta kémia közöttük"

J.-X. de L.: Igen, valóban van erotika kettejük viszonyában. Ez nekem is újdonság volt. Ugyanis ez nem volt benne a forgatókönyvben, amikor először láttam egyben a filmet, akkor vált nyilvánvalóvá számomra is, hogy ténylegesen működik egyfajta kémia közöttük. Ezért is van értelme filmet készíteni, mert a forgatókönyv mondatai és aközött, ami megvalósul, nagy különbség lehet. A filmnek önálló élete van, öntörvényű.

filmhu: Másfajta munkát kíván a dokumentumfilm és a játékfilm. Hogyan sikerült az átállás? Mennyire volt kihívás a forgatókönyv megírása és mennyire ragaszkodott a leírtakhoz?

J.-X. de L.: A forgatókönyvírásban az volt a nehéz, hogy tudtam, a két szereplő között inkább a pillantások és gesztusok a fontosak, ezt nehéz írásban visszaadni. Amitől igazán féltem, az a színészvezetés volt. Úgy látom, hogy a figyelmes dokumentumfilmezés segített ebben. Egyébként eléggé ragaszkodtam a könyvhöz, úgy tapasztaltam, hogy a fiatal színészek igénylik is ezt, és jobban tudnak így dolgozni.