Amikor ment a szekér, még a popkirály (Michael Jackson) is a Popcorn-királlyal (vele) dolgozott (Thriller). Jobb pillanataiban társadalomkritikát csomagolt könnyed filmjeibe. Ma a stúdiók által félreállított rendező-generáció tagja (Dante, Bogdanovich, Hill, Carpenter, Milius, Hooper, Rydell, Cimino). Ötvenhat évesen is nagydumás, fiatalosan dinamikus figura maradt.
Jacko-biznisz
filmhu: Michael Jackson hogyan találta meg önt a Thriller videóklipjéhez?
J.L.: Látta az Egy amerikai farkasember Londonban-t. A filmet egyébként az értelmiségiek is felkapták, mint a posztmodern, dekonstrukciós filmteoretika ékes példáját. Szóval Michael felhívott azzal, hogy ő is szeretne szörnnyé változni! Látszik, már akkor nagyon érdekelte az arc átalakulása, és a metamorfózis (nevet). Az alapötleten túl teljesen szabad kezet adott nekem. Húztam a szám, nem akarok én az MTV-nek videóklipeket gyártani… Nem tudom tisztában van-e vele, de az MTV akkoriban nem sugározta afroamerikai zenészek klipjeit. Michael volt az első, és nagyon fontosnak éreztem, hogy ehhez az előrelépéshez én is hozzájáruljak. Meg aztán támadt egy fixa ideám: hozzuk újra divatba a két-tekercses rövidfilmeket, amiket gyerekkoromban a játékfilmek előtt vetítettek a moziban. Michael népszerűségét használom erre.
filmhu: És engedték a tizenhárom perces időtartamot?
J.L.: Való igaz, akkor még ritkaság volt, hogy a klipek történeteket mondanak el. Olcsón, 30 ezer dolcsiból forgatták őket. Mi azonban csak félmillióból tudtuk volna kihozni. Hatalmas pénz volt ez akkoriban! Rengeteg táncpróba kellett, közel és távol mi foglalkoztattuk a legnagyobb maszk-stábot. Hogy összejöjjön a pénz, a vágónk kitalálta: tegyünk hozzá egy dokumentumfilmet, így kábeltévés jogokból finanszírozható egy órás műsorként. Újszerű klipek készültek az album más dalaiból, mint a Beat It és a Billie Jean, mire végre a Thillerre került a sor. Az album már éppen kezdett lecsúszni a slágerlisták elejéről, de ahogy megjelentünk a videóklippel, azonnal visszaugrott a csúcsra. A klip segítségével lett a Thriller minden idők legsikeresebb hanglemeze! Évekkel később a Black or White-nál már Michael határozta meg az egészet. Újító munka volt ez is, az én tanácsomra használtak először számítógépeket a morph-effektekhez, amikor a végén egymásba úsznak az arcok. Ma ez valóságos közhely. Nagyon bírom Michaelt. Őrült alak, de együtt érzek vele: kihasznált gyermek volt – zseniális előadóművész és tragikus figura lett belőle.
Komikusok házirendezője
filmhu: A Blues Brothers sztárja, John Belushi is hamar kiégett. Ön még a fénykorában dolgozott vele?
Örömzene Ray Charles-szal - Blues Brothers
J.L.: A Blues Brothers fergeteges forgatását csak az ő súlyos drog-függősége keserítette meg. Bután hangzik, de nemcsak a „Make love, not war” (Szeretkezz, ne háborúzz) szlogen igaz. A „Ne drogozz, filmezz” is tökéletesen helytálló. John ugyanis akkor már bőszen nyirbálta a saját életét. A jelenetek alatt gyakorlatilag úgy beszéltem hozzá, mintha némafilmet forgatnánk: „John, ott egy alma, vedd fel. Jól néz ki, edd meg”, és így tovább. Végigdumáltam őt a filmen, így tudtunk csak a végére érni. Mégis nagy élmény volt. John szerepét érdesre írtuk, leleménye abban rejlett, hogy gyengédebbé tette a figurát. Persze én is besegítettem: párbeszédei felét kidobtuk a kukába. Szerintem az az ő nagy tragédiája, hogy hamarabb kiütötte magát, minthogy lehetősége nyílt volna megmutatni, mennyire tehetséges. Nagyon bírtam őt.
filmhu: A komikusok rendszerint erős, jól behatárolható imázzsal rendelkeznek, hogy szimpatikusak maradjanak a nézőnek. A rizikósabb ötleteit, hogyan férnek bele ebbe?
J.L.: Chevy Chase-vel két filmet forgattam, mindkettőben eltérő figurát játszik. A Kémek, mint mi-ben (1985) éles látású fickó, jó beszólásokkal, A három amigóban (1986) kész idióta. Az emberek Chevy Chease-t Chevy Chase-nek szeretik látni. Ezért tetszik nekik jobban az előbbi film. Dan Aykroyd kanadai és bődületesen katolikus. Csak később tudtam meg, hogy eredetileg papnak készült. Eközben másodállást vállalt Torontóban: egy teherautótolvaj bandának volt a tagja! Barátnője mondta róla: „Danny képes elkövetni egy bűncselekményt, és utána azonnal letartóztatni saját magát! Ha Dannyt nem jól rendezik, elég béna tud lenni, de ha kicsit is odafigyelnek rá, kiderül, hogy fantasztikus színész. A Szerepcserére (1984) nem akart nekem pénzt adni senki. Nem tudták hova tenni: kicsit félelmetes, kicsit vicces, akkor most mi is ez? Ott Dannynek sikerült úgy eljátszania egy unszimpatikus figurát, hogy valahogy mégis ugyanaz a fickó maradt, aki volt. Ez nagy teljesítmény. Tudja, sok komikus megöregszik. A Parti zóna huszonöt éves jubileuma alkalmából csináltunk a DVD-kiadásra egy kis dokumentumfilmet: hogyan viselkednek a színészek, amikor ma ugyanazokat a jeleneteket kell eljátszaniuk? Negyedszázaddal később. Néhányuknak igen nagy problémát okozott, hogy újra ökörködjenek. Mindenkinek csak bizonyos idő áll rendelkezésére, hogy kibontakozzon… Ez a rendezőkre is igaz! Rám meg főleg! (nevet)
Zsánerakrobata
filmhu: A ponyvakultúrából építkezik, de van filmjeiben felforgató szellem is: szereti meghökkenteni a közönséget, kimozdítani a megszokott műfaji kódokból.
J.L.: Nem vagyok sznob, nem teszek különbséget magas és alacsony kultúra között, mindkettő egyaránt vonz. A siker nekem arra volt jó, hogy a következő filmemben mindig kipróbálhassak valami bizarrabb, kockázatosabb dolgot, mint a gengszterfilmmel keresztezett vámpírsztori (Harapós nő, 1992), a természetfeletti horrorral vegyített komédia (Egy amerikai farkasember Londonban). Mert ha éppen most töltötted meg a mozikasszákat, akkor engedik, hogy kísérletezz -- sok dilinyós, furcsa filmet készítettem így. A Farkasembert például 1969-ben írtam, de csak ’81-ben készíthettem el, miután a Blues Brothers nagyot kaszált. Amikor egy másik rendhagyó filmem, az Ármány és szőke (1985) nem jött be, mindenki örült, hogy végre visszaállíthatnak a sorba. Ilyenkor az ember csinál valami szokvány-kommerszet, hogy visszanyerje a pozícióját. Azért tartanak vígjáték-rendezőként számon, mert ilyen filmekre kaptam pénzt.
Ami meggyőzte Jackót
Egy amerikai farkasember Londonban
filmhu: A Reagan-érát nagyon nem szívlelte. Ez látszik a filmjein.
J.L.: Nem voltam nagy rajongója az elnöknek, az tuti. Amikor meghalt, egész Amerika ódát zengett róla, hogy milyen nagy formátumú politikus volt. Szerintem ez vérlázító! Amerikában előtte nem léteztek hajléktalanok, ő teremtette meg őket azzal, hogy szétszaggatta a társadalom biztonsági hálóját, a nyugdíj- és egészségbiztosítást. De Reagan legalább nem volt olyan vallásos idióta, mint a jelenlegi elnökünk. Mert egy olyan vezető, aki úgy érzi, forródrótja van Istenhez, az veszélyes. A Kémek, mint mi mostanában újra időszerűvé vált. Abban a Csillagok háborúját, a Reagan-kormány űrprogramját vettem tűz alá (a hidegháborús fegyverkezést az űrre kiterjesztő projekt a 80-as években, melynek Teller Ede volt egyik tudományos motorja – K.L.). A Holnapután agyon van zsúfolva speciális effektekkel, egyszerű filmecske, de legalább elindít egy párbeszédet a globális felmelegedésről. A jobbos média persze tagadja, hogy a jelenség létezne. Na persze, meg a világ hét nap alatt lett teremetve. Ezek tényleg ilyesmiket hangoztatnak! (Landis arra céloz, a konzervatív vallásos szervezetek igyekeztek elérni, hogy a darwinizmust és az eredettant Amerikában kivegyék a tananyagból – K.L.). Rupert Murdoch baromi boldog volt a filmmel, mert egy rakás pénzt hozott. Holott ő, a -kyotói környezetvédelmi egyezményt nem ratifikáló- Bush republikánus pártjának legnagyobb progapandistájaként vidáman engedi, hogy a tévécsatornái azt fújják, a globális felmelegedés nem létezik. Mert csak a pénz számít!
Spielberg kitolt vele
filmhu: Idővel elhidegült Steven Spielbergtől: eleinte olyan jóban voltak, hogy a héber nevén hívta.
J.L.: Ja, Schmulnak hívtuk. Rühellte, ha így szólítjuk. Éppen ezért mindig ezzel ugrattuk.
filmhu: Aztán a Homályzóna (Twillight Zone, 1983) forgatásán tragikus baleset történt, amikor az ön epizódját vették fel. Spielberg, aki társproducer volt, elhatárolta magát az incidenstől, mert úgy érezte, az ártana a reputációjának. John Baxter Spielberg-monográfiája beszámol róla, hogyan lógott meg a tanúskodásra szólító bírósági idézés postai kézbesítésekor.
Sly másik arca
J.L.: Ezt tényleg így leírják a könyvben? Mi a szösz! Hát… Steve eléggé elítélendő módon cselekedett. Baleset történt, és ő is ott volt!!! A film azonban jó üzletnek bizonyult: olyan ügyletet kötöttem a stúdióval, mint amit Spielberg szokott, aki a moziba befolyó első dollárból kapja a részesedését (nem pedig a stúdióhoz később befolyó kisebb, nettó összegből – K.L.). Kissé visszatetsző, hogy pont ez a film tett engem gazdaggá. Hálás vagyok: Imádom a filmkészítést. Egyes rendezők sokat piszmognak. Nekem könnyen megy a meló. Tisztában vagyok vele, hogy nem készítettem igazán kimagasló mozit - viszont sok sikerfilmet, amik az adott pillanatban nagy hatással voltak a filmiparra, és sokan kezdték másolni őket. Az Amerikai pite nem jöhetett volna létre a Parti zóna nélkül.
filmhu: Nyolc éve, a ’98-as Blues Brothers-folytatás óta nem készített mozifilmet. Azt szokta mondani, hogy a mozibörtönben ül.
J.L.: Amikor elkezdtek életműdíjakat adni nekem, előbb Sitgesben, aztán a retrospektív Torinóban, nagyon elkeseredtem. A fenébe, most már Robert Wise lettem, csak utazok, és mesélek. Holott inkább filmet csinálnék. De most öt projekt jött össze egy pillanat alatt, amiből kettőről biztosan tudom, hogy szilárd alapon áll, nemcsak légvár. Az az igazság, hogy reakciós időket élünk. A kommersz produktumok pedig tükrözik ezt. Vagyis a stúdiók sem kivételek. Amire felkértek, az mit sem ért, az én ötleteimre meg ők nem voltak vevők. Akkor inkább nem dolgozom. Anyagilag nem szorulok rá. A stúdió a Blues Brothers 2000-t elcseszte, annyira lebutították, hogy megkapja a családi közönségnek szóló korhatár-besorolást. A végén már elment a kedvem az egésztől. A Horror mesterei tévészériában legalább szabad kezet kapok egy órás műsoridőre, s a másfél millás büdzsé elköltésére!
