Julie Bertuccelli első nagyjátékfilmje (amely az idei cannes-i fesztiválon elnyerte a Kritikusok Hetének díját) a „kegyes” hazugság lírai-könyörtelen portréja. Testvéri féltékenység, félelem, gyávaság, kínzó szeretetvágy mozgatja Marinát, amikor úgy dönt, bátyja váratlan halálát eltitkolja betegeskedő, egy infarktust túlélő anyja elől. Marina  a majd’ mindig beváló lelki terrort alkalmazza, hogy lányát cinkostársául hívja.

Ada (Dinara Droukarova), Eka (Esther Gorintin) és Marina (Nino Khomassouridze) – noha – három nyelven társalognak (grúzul, oroszul, franciául) az „eltűnt idő”, egy eltűnt világ foglyai. Eka – és ez korántsem a szenilitás jele – a sztálini múltat fogadja el „a létező világok legjobbiká”-nak, miközben mérnök végzettségű lánya – szeretőjével – a bolhapiacon keresi pénzét. Ada fölháborodásában-kétségbeesésében ellop egy porcelán tárgyat a gyárból, ahol csupán néhány „fillért” ér kiváló francia nyelvtudása.

Otar – aki a Moszkvai Egyetemen végzett, valószínűleg orvosként – Grúziát elhagyva feketemunkásként kulizott egy építkezésen, és a tragikus balesetet követően hajléktalanként temették el egy párizsi temetőben.

Tökéletes kelepce.

Szabad-e kirángatni egy embert a hamis illúziók várából, szembesíteni a visszavonhatatlannal, a helyrehozhatatlannal, a föl nem foghatóval? Lerombolható-e egy ideálkép? Bertuccelli szerint: nem. (Recenzens csatlakozik.)

Éppen ezért hatott kiábrándítóan az a teljességgel értelmetlen monológ (ráadásul: kvázi-közhelyszótár), amit az invenciózus forgatókönyvet megalkotó Bertuccelli és Bernard Renucci Marina szeretőjének szájába adott. A férfi a zaklatott, Otar nevében leveleket író, azokat fölolvasó, fényképet hamisító, anyja agyszüleményébe belebetegedő Adának „történelmi” és nemzedéki stigmaként beszél a hazugságról, amely – esetünkben – egyértelműen lelki-emocionális okokkal magyarázható.

Noha Bertuccelli igen meggyőző munkája nem épp’ dramaturgiai halálkanyar, filmje rendkívül érzelmes, okos, bátor produkció. Színészválasztása kitűnő. Nem hiszem, hogy többet mutathatna meg bárki is a színészmesterség lényegéből, mint amit a lengyel származású, nyolcvanöt éves Esther Gorintin prezentál az érzelmeihez mindvégig hűséges, önmagát el nem áruló nagymama „szerepében”.

A Tbilisziben élő három nő sorsa Csehov Három nővérét juttatta eszembe (bízom benne, az analógia nem öncélú.) Ada, Eka, Marina – ahogyan Olga, Irina és a „lázadó” Mása – a „világtól” elzárva, a boldogság esélyéről is lemondva „élnek”. Tudásuk, műveltségük ebben a közegben: túlzás, főként, felesleges. Ekának és Adának ugyanazt mondhatná egy őket értő, szerető ember, amit a reménytelenül szerelmes Tuzenbach Irinának: van-e annál szomorúbb, mint hogy valaki ilyen gyönyörűen zongorázik, és nem érti őt senki, de senki?