Úgy fest a dolog, hogy Nagy Kovács Lőrincz rendező, aki már a vetítések előtt így határozta meg saját filmjét, egyúttal csuklóból jellemezte egy egész évad termését. Ezen a télen nem kell megdöbbentő sztori, nem kell sallang, varázslat és meglepetés. Hiszen ha amúgy is minden adott, már csak kamerára van szükség. A vonatkozó összeállítások hősei egyaránt igazi aranyifjak, vagyis azok lehetnének, ha. Fiatalok, jólelkűek, értelmiségiek (az egyszerűség kedvéért lehetőleg pestiek), azonban hamar kiderül, hogy az élet többnyire még ilyen halmazati előnyökkel együtt sem fenékig tejfel.
Lőrincz Nándor egyetlen snittből álló Egyéjszakásában szépreményű amorózót terrorizálnak kétes alakok. A hazafelé baktató fiatalember számára csúcsnumera néz ki, ám az e felett érzett öröm utcahossznyi távolság alatt válik zavart és kínos szorongássá. A film készítői olyan jól kapták el az egyetemes szadizmus ritmusát, hogy még a nézőtéren is megmoccan a fővárosi reflex: szemet hirtelen lesütni, majd gyorsan elnézni máshová.
Hasonlóan kompromittálják magukat Nagypál Orsi mindkét versenybe került alkotásának hősei. A Paktumban egy pubertástól meggyötört fiatal fiút jó szándékú bátyja a sztriptízbárba kalauzol, ahol a srác a beavatására kijelölt neccharisnyás dominában régi ismerősét fedezi fel. A Hidegzuhany című darab egy művésztáborban játszódik, amelyben az előző pároshoz hasonlóan feszengenek a bájos színészpalánták, amikor közéjük egy tehetséges és/de roma legény kerül. Nagypálnak kitűnő, fanyar humora van, és a témaválasztás mindkét esetben bátor, de a második sztori (talán éppen mert kifejezetten közérdekű) ebben a formájában kicsit szájbarágósra sikerült. A Péterfy Bori által a Paktumban alakított rezignált szexmunkás mindenesetre kétségtelenül a két kisfilmes blokk legkidolgozottabb és legszórakoztatóbb figurájává növi ki magát.
Reisz Gábor és Szeiler Péter egy-egy filmje pillanatkép a nagyvárosból, két búcsú és két találkozás. Reisz nyilvánvalóan és fülig szerelmes Budapestbe, amiért a város igazán hálás lehet neki. No nem abba a fényes-lánchidasba, hanem a dohos, kátyús, sikátoros, zörgőtrolis otthonba, amelynek atmoszféráját tökéletesen és feltétel nélkül adja vissza a Valakinek a valamije című filmben. Ehhez ürügyként valamilyen hazatérős, ifjú-titán-keresi-a-gyökereit alaphelyzetet választ, de hogy pontosan mit, azt talán ne firtassuk, hiszen hála az égnek, kivételesen úgysem ez a lényeg.
Szeiler Péter Halotti beszéde ezzel szemben meglehetősen kusza értelmiségi viszonyokat vázol, amelyet a főhős kasztjához nem illő bukásával fejel meg. Az egyetemi tanár megszokott rutin szerint éli napjait: javítja az eltört vízvezetéket, hamisítja a vizsgalapot és csalja a feleségét, ám a végzet a jelek szerint még egy ilyen átlagos ügymenetbe is könnyen beavatkozhat. Szeiler állapotfilmje a fiatal harmincasok privát szférájába kukucskál, és (legnagyobb bánatunkra csak egy pillanatra) felvillantja a felsőoktatási pozíciókért folyó harcok lenyűgözően abszurd világát. Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk. Isa pur es homu vogymuk – és hát sajnos, tényleg. Bár ez talán még mindig csak a kisebbik baj.
Pottyondy Edina rendezésében A gyűjtőt láthatjuk, amely kicsit elüt a szekció többi alkotásától. A film igazi kafkai darab, jutalomjáték Nagy Marinak és Székely B. Miklósnak. Idősödő testvérpárt alakítanak, akik kettesben éldegélnek egy jobb napokat látott lakásban. Összezártságukat a végsőkig terheli az a nem éppen elhanyagolható tény, hogy az úr meglehetősen bogaras, azaz e rend minden példányát megveszekedetten gyűjti. Pottyondy alkotása korrekt és megbízható etűd, vagy még inkább lelkiismeretesen elvégzett házi feladat, amely elsősorban a két színész, másodsorban az igen intimre sikeredett képi világ miatt figyelemre méltó.
A két kisfilmes etapban a pálmát mégis egyértelműen Nagy Kovács Lőrincz Segélyhívása viszi el. Ez az a szkeccs, amely minden bizonnyal jókedvből született, és amely az elejétől a végéig magával ragadja a nézőt. Ügyes film, okos film, igazi thriller-ujjgyakorlat. Észrevétlenül teremti meg a kellő feszültséget, és ebből 18 percen át egy jottányit sem enged. A történet szerint az éjszakában autózó jampecek rejtélyes baleset nyomaira bukkannak, de az ügy szimpla segélykérésnél végül jóval többet kíván. A főszerepben látható három koma (Orosz Ákos, Czecző Sándor, Djordjevic ’Giorgio’ István) telitalálat, és ha nem gondolnánk, hogy ez túlzás, el kéne mondanunk, hogy Orosz Ákos bizonyos pillanatokban még a füleivel is retteg. A Segélyhívás jó ritmusban felépített zsánerkísérlet, amelyből valószínűleg minden évben elviselnénk többet.
A K5 és K8 blokkok egyenletes színvonalú, igényes filmeket hoztak. A szerzők az egész 20-as 30-as generációról adnak bennük óvatos állapotjelentést. Figuráikat pár perc alatt „helyzetbe” hozzák, ám a történetek többnyire nincsenek rendes befejezésre kifuttatva. A jó mozik után kérdés így csak egy maradt: vajon ez ösztönösen emblematikus döntés vagy egyszerű dramaturgiai hiba?
2 perc 22 másodperc Csak segélyhívásból
