- Igen. De ez baj? Én tulajdonképpen örülök ennek. Úgy gondolom, hogy ha valakit szeretünk, reménységnek tartjuk – az Othello után megkaptam a Kritikusok Díját, aztán kaptam még egy titulust, a Kritikusok Kedvence címet, amit öt évre adtak – akkor talán meg kellett volna várni, hogy mit csinálok még, és nem lemondani rólam, abban a pillanatban, hogy elszerződöm a Kamarából. Nagyon sokan hibáztattak, nem értették a döntésemet, pedig megbeszéltük, hogy ha bármi akad, amiben együtt akarnának velem dolgozni, főleg Ruszt József, akkor jövök. Meg is csináltuk utána a Romeot. Hogy én a klasszikusok után a Vígben első évben nem a Hamlettel indítottam, jó lépés volt, hiszen meg kellett, hogy ismerjenek a nézők. A kollegák szempontjából is jobb volt ez így, nehéz társulatról lévén szó, valószínűleg több bántást kaptam volna, ha nem A dzsungel könyvével kezdek. Nekem sem feltétlenül volt a vágyam megcsinálni a Romeo után A dzsungel könyvét, de nem így fogtam fel. Nem derogált. Egy más stílusban egészen mást csináltam, és ezt is lehet jól csinálni. Végül is elégedett vagyok. Három év után a társulaton belül megkaptam az elismerést, megszavaztak nekem két díjat is. Ez is nagy siker. Amikor átmentem, mindenki azt mondta, ott nem bírja ki senki, elszerződik. Tény, a színház nem a legerkölcsösebb hely, kemény harcok folynak, sokszor érzi az ember, hogy igazságtalanságok érik, ettől függetlenül ki lehet bírni. Most éppen a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovját kezdem próbálni a Vígben…