A halott mennyasszony hazai debütálása kapcsán ismét előtérbe került a mester első stoptrükk technikával készült egészestése, amelyet rendezőként Henry Selick (Talpig majom, James és az óriásbarack) jegyez. Az éppen 12 éve rögzített Karácsonyi lidércnyomás mit sem vesztett időszerűségéből, hiszen az ünnepek évről-évre stabilan tartják pozícióikat a naptárban, akárcsak a film által felvetett örök kérdések a nagy erkölcsi palettán vagy Tim Burton a hollywoodi ranglétrán.

 

A holtak „szentségtörő” módon habzsolják az életet

Mint azt már Tim Burtontől megszokhattuk, előszeretettel szorítja keblére a meg nem értett szörnyszülötteket, mint Ollókezű Edwardot, teszi humorral szerethetővé az öncélú gonosztevőket, mint Batman Jokerét, vagy emeli piedesztálra az olyanfajta különcöket, mint Ed Wood vagy a szintén Johnny Depp alakította Willy Wonka. A megértés új vetülete, a szimpátia sajátos dimenziója, az ilyen-olyan másság elfogadásának képessége létrehozta az egyedülállóan humánus burtoni mozit. A recept egyszerű: némi groteszk homály, egy csipetnyi szürreál, borsónyi önkritika és humor, de az nagykanállal! No és hogy ez semmi áron ne fulladjon unalomba, mindez újabb és újabb köntösben lép a világ színe elé. Színesben és fekete-fehérben, elbeszélve vagy zenésítve, szélesvásznon és animálva. Mert Burton és a „képlelkesítés” nem áll messze egymástól. Az egykori festőtanonc ugyanis valamikor réges-régen a Disney-nél kezdte pályáját, ahol már második nekifutásra rátalált a stoptrükk technikára. A Vincent nemcsak technikájában, de hangulatában is megelőlegezi a Karácsonyi lidércnyomást. A kisfiú történetét, aki Vincent Price szeretne lenni, maga Vincent Price, a horrorszínész meséli el. A körítésben látványos fekete-fehér víziók a rendező sajátos álomvilágából. Következő munkája, az 1984-ben készített Frankenweenie, nem kevésbé horrorisztikus. Olyannyira, hogy a kutyakreáló Frankenstein-verziót „Mickey Egér szülőotthona” fel sem vállalta, s nem került bemutatásra.

 

Bármelyik fércelt testrészét hajlandó feláldozni a szerelem oltárán

A Karácsonyi lidércnyomás igazi polgárpukkasztó munka. Nem elég, hogy a holtak „szentségtörő” módon habzsolják az életet odalenn, de még a karácsony misztériumába is beletaposnak, mindezt pedig a legszebb musical-hagyományokra támaszkodva, dalban teszik! Mégpedig míves zenével aláfestve, az állandó alkotótárs, Danny Elfman jóvoltából. Ráadásul a végeredmény szórakoztató! Az alapötlet már önmagában észbontó. Burton lefesti a rémisztgetésre szakosodott Halloween várost, amely az év 364 napján át felkészül – a 365.- re, Halloween napjára. Jack, a Csontherceg és csapata évről-évre jól bevált módszerekkel profi módon teljesíti a küldetést. A gépezetbe éppen ott csúszik hiba, ahol a legkevésbé számítanánk rá: a király megunja az uralkodást. Azaz Jack többé nem éri be a fekete humor szárnyán száguldó kreatív agymenés karmesteri posztjával. Valami másra vágyik. S amikor az ünnepekhez vezető ajtók egyike hirtelen beszippantja, boldogan adja át magát a számára nem teljesen érthető, de határozottan varázslatos karácsonyi misztériumnak. Amikor hasonlóan a világlátott legkisebb királyfihoz, hazatér, úgy adaptálja a szeretet ünnepét a vigyorgó töklámpások világába, ahogy tudja. Vagyis megrendezi a saját karácsonyát. A lelkes és főleg kötelességtudó szörnybanda önfeledten gyártja a színes szalaggal átkötött rémségeket, míg a legrátermettebbek elrabolják Mikorártsot, a karácsony szánkón repkedő urát, hogy Mikulás-sapkával a fején Jack léphessen a helyébe. Természetesen a rémek azzal kedveskednek, amijük van. Hogy az ünnepeket és szerepköröket összekeverni nem feltétlenül mókás és kifizetődő dolog, csak egy leánynak jut eszébe, méghozzá a Jackbe reménytelenül szerelmes alvilági Pygmalion-kreálmánynak, Sallynek, aki bármelyik fércelt testrészét hajlandó feláldozni a szerelem oltárán. Nos a színes-rémes össznépi kavalkád végére természetesen minden helyreáll, persze Burton módján.

És hogy miként? Anyagból kell gyúrni. Kézzelfogható, plasztikus, nagyon is világi anyagból. Ezért szereti Burton a stoptrükköt. Mert kézen foghatja hőseit, s mozdulatról mozdulatra vezetheti őket végig „a Sárga úton”. Lépésről lépésre lehelheti beléjük a lelket, nem vész el egyetlen részlet sem. Pedig a háttér eltúlzott, mégsem telepszik rá az összhatásra, nem elnyom, kiemel. Az előtérben maguk a karakterre élezett, nagyon is emberi figurák. Kell egy szép nő hatalmas szemekkel és romantikus önfeláldozással, kell egy férfi megaméretű gyötrő lélekkel, kell néhány igazán fura segítő szándékú figura, egy mókáskedvű ellenfél, no meg rengeteg csoda – csak a hitelesség kedvéért. Burton álmodni tanít. A túlzott szentimentalizmus ellen kellő sötétséggel védekezve, a borúlátást pedig gyermeki hittel ellensúlyozva. Vékony kötélen egyensúlyoz, mégis hinni kell benne. Mert ez a borzongás csak annyira kellemetlen, mint a jófajta pálinka okozta pillanatnyi hideglelés. Egészségünkre!