Ulysses – ernyedt szemhéj
Joyce-nak ebben a regényében gyakran előfordul, hogy egy adott térben, kocsmában vagy éppen egy szerkesztőségi szobában többen együtt vannak és hosszabb ideig beszélgetnek. Az író ilyenkor néhány szavas, hihetetlen szuggesztív, rövid jellemzéseket ad a szereplőkről. Az embernek az az érzése, mintha egy igen jó filmet nézne, ahol remek színészek vannak sorban bevágva, érdekes beállításokban. Nézzünk egy olyan példát, ahol a végső jellemzést a szem képe adja meg: „… Stephen arcába nézett, aztán hirtelen a földre, mintha valamit keresne. Fénytelen vászongallérja előbukkant lehajtott feje mögül, hervadó hajától piszkosan. Még mindig keresve folyatta: – Mikor Fitzgibbon beszédének vége volt, John F. Taylor emelkedett szólásra. Röviden, már annyira fel tudom idézni, szavai így hangzottak. Fölemelte fejét, határozottan, mintha még egyszer magába nézett volna. Vaksi mélytengeri halak úszkáltak vastag lencséi mögött, kijáratot keresve.” (Joyce, 2012. 140. p.)
Joyce-nál az ilyen helyzetben, de talán az egész regényben, mély humanizmus keveredik erős, jellemző iróniával. Amikor az illető lehajtja a fejét, a piszkos gallérral és a hervadó hajjal, egy képen keresztül tudomást szerzünk az illető egész sanyarú sorsáról: itt a humánum. Olyasmiről van szó, amiről az illető nem tud, arról a fekete gallér felett hervadó hajról, melyben Joyce a saját sorát elszenvedő ember megejtő öntudatlanságát tárja elénk.
Aztán a vastag szemüveglencsén keresztül látjuk a szemeket. Ilyen vastag szemüveglencse mögé nézve gyakran lesz az embernek akváriumérzete. Ami pedig azt illeti, hogy „úszkáltak a kijáratot keresve”, itt viszonylag gyors, tanácstalan szemmozgásokat lehet látni. Ez pedig itt az irónia. Tehát egy nehéz sorsú, bizonytalan emberrel állunk szemben.
A regény egy másik részében Joyce egy újabb, egészen másféle asszociatív szerkezetben használja a szemet. Bloom reggel lemegy vásárolni, s közben beszól még félig alvó feleségének, kér-e valamit. Nemleges választ kap, s hallja, ahogy az asszony a másik oldalára fordul. „A küszöbön elkezdett kotorászni a farzsebében a lakáskulcsért. Nincs itt. A másik nadrágomben hagytam. Be kell menni érte. A krumpli megvan. Nyikorgó ruhásszekrény. Semmi értelme zavarni. Előbb fordult a másik oldalára. Nagyon halkan behúzta maga utána az előszobaajtót, még egy kicsit, míg az alsó perem lágyan a küszöbhöz simult, ernyedt szemhéj. Zártnak látszott. Nem érdekes, jövök úgyis vissza rögtön.” (Joyce J. : i. m. 59. p.).
Nagyon finom megoldás, ahogy az alvó feleség szemére asszociál Bloom a küszöb lágy csukódásáról, és az ajtó azért zár halkan, mert a másik szem is csukva van. Továbbá, az asszociáció természete nem csak írói lelemény, de nagyon is beleillik Bloom személyiségébe. De van itt még egy fontos dolog. Az első bekezdésben (amit itt nem írtam le) hősünk az előszobában áll és belepillant a kezében tartott kalap belsejébe. „Plasto minőségi kala” – olvassa. Feltételezem, hogy nem hord olyan kalapot, ahol már kikopott a betű. A belső bőrszalag és a kalap íve miatt nem látni a felirat végét. A bőrszalag mögött vékony fehér csík. Sokkal később tudjuk meg, ez egy másik hölgy levele. De a kalap íve is emlékeztethet szemhéjra. „Ernyedt szemhéj.” Aki alszik, vagyis nem figyel, mikor egy másik ívben megismerjük a levél, ezáltal egy másik hölgy rejtekét.
James Joyce
Zöld vagy fehér?
Ludmilla Ulickaja Szonyecska című kisregényében Robert Viktorovics, a festő egy rendkívül fehér bőrű, nagyon fiatal lány képében kapja meg utolsó, „fehér korszakának” ihlető múzsáját. Felesége, Szonyecska, aki nem szokott átjárni a műterembe, egy kellemetlen hivatalos levél miatt lép be oda. „Szonya leült, a karosszék megreccsent alatta. Férje némán ült vele szemben. Szonya sokáig nézte a fakó, fehér szemű nőket a vásznakon, és megértette, hogy ki az igazi hókirálynő. Robert Viktorovics is megértette, hogy Szonya megértette. És nem mondtak egymásnak semmit. Szonya csendben ült még, aztán letette az asztalra a szomorú értesítőt, és kiment a műteremből. A lépcsőház ajtajában állt meg döbbenten. Azt hitte, hogy körös-körül hó lesz – odakint azonban tarka zöld májusi növényzet gomolygott, hullámzott, még a villamosok elnyújtott csöngetése is zölden zengett.” (Ulickaja, 2006. 74. p.)
Megdöbbentő, hogy az író nem írja le hőse érzelmeit, hanem ezzel a zseniális vizuális tévedéssel érezteti velem, az olvasóval, hogy a körülmények rendkívüli hatással voltak Szonyára. Nem tudok ennél hatásosabb, szellemesebb megoldást elképzelni sem. Két dolog játszik itt össze: Moszkva nyilván gyakran mutatja fehér arcát, most pedig Szonya, aki érti férje művészetét, tisztában van vele, hogy valami nagy dolog jött létre, fehérben. Mint olvasó, szintén azért dőlök be a játéknak, mert a tárgyhipotézisem szerint Moszkva fehér, és ezt Ulickaja nagyon is jól tudja rólam. Szonyát sokkolják a fehér festmények, én viszont a – részben téves – előítéletem csapdájába esem. A zöld csilingelés közben találkozunk, és felismerjük tévedésünket. A leghalványabb elképzelésem sincs arról, hogy ezt a velejéig látványra épülő elképzelést hogyan lehetne felépíteni filmen, hogyan lehetne megszerkeszteni a jelenet elemeit, hogy ez a felismerés lejöjjön a vászonról. Olyan képi elképzeléssel állunk szemben, amelyet csak szavakkal lehet érthetővé tenni.
Szakrális és frivol
Sokszor előfordul, hogy valamilyen mindennapi történést az éghez viszonyítunk. Képzeletemben ilyenkor a kép mindig kitágul, és az ég alatt látom a leírt jelenetet vagy cselekedetet, azaz mindig az örökké érvényes szabályokhoz viszonyítom. Joyce Ulysses című regényén végigvonul az égbolttal kapcsolatosan egy érdekes jelenség. Joyce nagyon aprólékos és ravasz munkálkodással eléri, hogy legvégül az írásmű teljes szövetét a felsőbb hatalmakhoz viszonyítom. Erre az alábbiakban két példát szeretnék bemutatni.
– Hogy van a jó öreg Dick?
– Semmi sincs már közte és az ég között – válaszolta Ned Lambert.
– Szentséges ég! – mondta Mr. Dedalus visszafogott csodálkozással.
– Dick Tivy megkopaszodott?
(Joyce J. : i. m. 102. p.)
Ahogy a korabeli dublini szlenget nem ismerő ember olvassa a szöveget, mire gondolhat, mikor megtudja, hogy semmi sincs az illető és az ég között? „Szentséges ég!” – szól erre a válasz, ráadásul a regényben épp egy temetésen vagyunk. Persze hogy gyanútlanul besétálok a csapdába. Elhunyt, gondolom. Ekkor jön a korabeli szlengben otthonos válasz: megkopaszodott. Olyan gyorsan fut végig bennem a folyamat a halál hátborzongató szentségétől az emberben élő állandó frivol játékokig, hogy el kell fogadnom, bizony ezek állandóan együtt léteznek és kavarognak körülöttem.
A másik példa kissé bonyolultabb. Stephen Shakespeare-ről beszél egy irodában, több embernek. A jelenet állandó szereplője a kvéker könyvtáros, akit bár teendői elszólítanak, gyakorta visszatér, és hallgatja a Shakespeare-ről szóló előadást. Jellegzetessége, hogy járása hibás, ezért minden lépésnél egy kicsit közelebb löki magát az éghez: „A kvéker könyvtáros jött vissza a távozóktól. Maszkja pirulva szólt: – Mr Dedalus, az ön meglátásai módfelett tanulságosak. Nyikorgott előre-hátra, lábujjhegyre állva közelebb került az éghez egy saroknyival, és a távozás zajába burkoltan halkan azt mondta: – Tehát valóban úgy gondolja, hogy a nő hűtlen volt a költőhöz? Riadt arc faggat. Miért jött? Udvariasság vagy belső megvilágosodás? – Ahol megbékélés van – mondta Stephen –, ott előbb kenyértörésnek kellett lennie.” (Joyce J. : i. m. 181. p.).
A kvéker könyvtáros nem csekély szellemi erő birtokában van. Pontosan érti Stephen Dedalus elméletét. Hogy érzékeltessem, miről van szó: Stephen nem a műveket elemzi, hanem a költő teljes életét tekinti egységesnek, s ennek lelki hullámzása az események gerince, ennek állomásai a művek. Emberünk ezt érti, de jelleme gyengébb, ahogy tekintélyes ember érkezik a könyvtárba, azonnal mély alázattal és szolgalelkűséggel igyekszik szolgálatára lenni. Járása szimbolizálja karakterét, ahogy lép, miden alkalommal egy saroknyival közelebb kerül az éghez, de nyilvánvaló, hogy ez a néhány centi édeskevés a felemelkedéshez. Ha összeadjuk a róla alkotott képeket, kialakul bennünk a megállapítás: egy jelentős szellem egy igen kis jellembe zárva. Ebben a részben már többször elmondtam, és most is kénytelen vagyok: ilyen ravasz, pontos, mesteri jellemzést filmes formában reménytelen adni, holott az irodalmi műben egymásra halmozódnak a képek és csak a beszélgetés fogalmi jellegű. Ráadásul a hasonló megoldások végigvonulnak a regényen, éreztetve, hogy szakrális és frivol állandóan együtt fordul elő az életünkben.
Flaubert a legnagyobb operatőr
Flaubert minden idők egyik legnagyobb operatőre. Közismert, hogy minden alkalommal, amikor ordító ostobaságot hallott, azonnal följegyezte, s ezekből állította össze méltán híres közhelyszótárát. A vizuális megoldásokkal kapcsolatban is szigorú volt, ha ő egyszer leír egy képet vagy „bevilágít” egy helyszínt, abban halálosan biztosak lehetünk, hogy az nem öncélú, hanem szerves egységben van annak a résznek a hangulatával, és hogy mesterien kitalált és felépített, az biztos. Lehet tréfásnak találni a bevezető mondatot, én azonban teljességgel komolyan gondolom. Megkísérlem bizonyítani.
Bovary doktor egyszer rendbe hozza egy bertaux-i gazdálkodó törött lábát. A gazdának szép, fiatal lánya van. A derék doktor még akkor is rendszeresen ellenőrzi betegét, amikor az már réges-rég meggyógyult. Persze, hogy a lány miatt; és most következzék a leánykérést megelőző és kikényszerítő fénykonstrukció: „Egyszer délután három óra tájban érkezett meg Bertaux-ba; mindenki a mezőn volt; benyitott a konyhába, de nem látta meg mindjárt Emmát; a külső zsaluk be voltak támasztva. A fatáblák hasadékain át a nap vékony fénycsíkot rajzolt a kövezetre, amelyek mindenütt megtörtek a bútorok sarkában, s fenn is ott remegtek a mennyezeten. Az asztalon legyek szálldostak, végig a már használt poharakon, és zümmögve fulladoztak a maradék almaborban. A tűzhelyen át beszálló napfény bársonyossá enyhítette a tűzlap kormát, s a hideg hamut kékes fénybe vonta. Emma épp varrt, az ablak és a tűzhely között; ledobta a kendőjét; meztelen vállán egész apró verejtékcseppek látszottak.” (Flaubert, 1992 23. p.)
Az írónak határozott elképzelése van a szem adaptációjáról. Amikor az orvos az erős napsütésről belép a konyhába, a félhomályban nem veszi észre a lányt, mert a szeme még nem adaptálódott a sötét helyiséghez. Ehhez időre van szükség, sőt, nehezíti az adaptációt, hogy hosszú, fényes csíkok vannak a konyhában. A vakító fény követi az embert a sötétbe. A lassú elismerésnek dramaturgiai szerepe is van: lassan meri elszánni magát a lánykérésre, az éles csíkok pedig megtörnek a bútorok sarkában, mint a félénk elhatározás. És most jön az operatőri koncepció csúcsa: a fénycsíkok a mennyezeten is remegnek! Hogy lehetséges ez?
Háromféleképpen: ha a Nap a föld alól süt, vagy ha víz van az ablak előtt és visszaveri a nap fényét – de a szöveg nem említ ilyesmit –, vagy ha figyelmen kívül hagyjuk a fizika törvényeit, és csak a jelenet hangulatára koncentrálunk, nem törődve azzal, hogy a kép a valóságban lehetséges-e. Szoktak az operatőrök ilyen ritka és bátor megoldásokhoz folyamodni, de hogy egy író ilyen képi bravúrt hozzon létre, ez enyhén szólva szokatlan. A mindennapi tapasztalatnak ellentmondó fénykezelés szintén hozzájárul a rendkívüli lelkiállapothoz. Legyek fulladoznak a maradék almaborban. Ha valaki új életre készül, megházasodván, talán új életet is fog tervezni.
Ilyenkora a filmesek gyakran használnak ellenpontként (esetleg párhuzamként – lásd Máté Tibor: Vasárnap) pusztuló rovarokat. Ezt nagyközeliben szoktuk lefényképezni, és itt ezt látom. Ebben a fényben a tűzlap korma bársonyos, a hamu kékes, Emma vállán apró verítékcseppek látszanak. Csupa lágy közelkép. Vajon mikor lesznek majd a lány vállán apró verejtékcseppek? Megemlíteném még a bekezdés snittelését. Az első mondatban sok pontosvessző van, ezek négyfelé osztják a mondatot, ez négy rövid beállítást jelent, utána egy hosszú mondat következik, amely pedig egy tág totálképet jelent, hiszen a mennyezetet is látjuk. A bekezdés végét két pontosvessző osztja három fontos közelképre.
Isabelle Huppert, mint Emma Bovary Claude Chabrol Bovaryné című filmjében
Ezután az élmény után Bovary nem tud otthon aludni, szomjas, összeszorul a torka, kinyitja az ablakot, gyönyörű csillagos éj van. Itt pedig a tér kezelésének igen érdekes példáját láthatjuk. A régi népeknél mindig volt a térnek kitüntetett szakrális pontja. A Fudzsjama, az Olümposz, a jeruzsálemi templom, az Akropolisz stb. Charles a saját világában jelöl ki egy szakrális pontot, és több tíz kilométer távolságból: „Bertaux irányába fordult… s elhatározta, mielőbb megkéri a lány kezét.” (Flaubert G.: i. m. 25. p.)
Nézzünk meg néhány fantasztikus képet a mester ókori karthágói regényéből, a Salammbóból. A regény hatalmas orgiával kezdődik, a barbárok, aki felett Hamilkár parancsnokolt valamikor Szicíliában, így ünneplik Esyxnél aratott győzelmük évfordulóját az ő palotájában. Flaubert híres volt arról, hogy mindenhez, amit leírt, alapos tanulmányokat folytatott. Így volt ez ebben az esetben is, regényéhez külön távol-keleti utazásra indult.
Káprázatos hitelességgel és életközelségből tárja elénk a több ezer éves eseményeket. A regény Kr. e. 241–238. között játszódik. A barbárok egy ízben azt hiszik, hogy a felszolgált ételek megmérgezték őket, ezért hirtelen dühükben lemészárolják a rabszolgákat, akiket nem sokkal előbb ők engedtek szabadon. Iszonyú pusztítást vittek véghez az éjszaka. „Mögöttük a fák még füstölögtek; megszenesedett ágaikról félig megégett majomhullák pottyantak le. A zsoldosok nyitott szájjal horkoltak a hullák mellett; akik ébren voltak, lehajtott fejjel a Nap vakító sugárözönébe bámultak.” Egyetlen sor, egyetlen kép, és micsoda rettenetes erő van benne. Hátborzongató és felfejthetetlen. Talán itt akadnak el az analóg emberi agy hálójában a számológép deduktív golyói? Akármennyit gondolkodunk, nincs megfejtés. Akár az álom. És mert regény, szabad is ezt gondolnunk: nem jelent mást, mint önmagát. Csak sejtéseinkkel vehetjük körül.
Amint az egész regényben, itt is az kristályosodik ki; senki nem tudhatja, hogy a következő percben mire fordul a sorsa, király vagy rabszolga, bármi történhet vele, az élete bármikor megszakadhat. Lassan dereng valami:
„élet s halál együtt mérendők
S akit a nagy nyíl útja bánt
Hagyd, ó, Uram, szépülten futni
Megérkezett gyanánt.”
Ady Endre: Új s új lovat
Amikor a barbárok elhagyják Karthágót és Szikka felé menetelnek, iszonyú bűz csapja meg az orrukat. Egy keresztre feszített oroszlánt találnak. „A katonák nevetve állták körül. Konzulnak és római polgárnak nevezték, és kaviccsal céloztak a szemére, hogy elkergessék a legyeket.” (Flaubert, 36. p.) Most pedig egy kocsizás, avagy egy fahrt következik. Több tízezer ember menetel, de az író úgy oldotta meg, hogy egy szemszögből tárul fel az egész látvány, mintha csak egy ember haladna előre: „Vagy száz lépéssel odább két más oroszlánt találtak, majd hirtelen hosszú sor tűnt szemük elé. Némelyek már oly régóta lógtak a fákról, hogy csupán csontvázaik maradtak; mások, melyeket a sivatag ragadozó madarai félig felfaltak, borzalmas grimasszal tátották torkukat; volt közöttük óriási nagy; a kereszt meggörnyedt súlyuk alatt és úgy himbálóztak a szélben. Tetemük felett hollósereg keringett. Így bosszulták meg a karthágói parasztok, ha vadállat került a hatalmukba. Azt remélték, hogy ezzel elriasztják társaikat.” (Flaubert G.: i. m. 36. p.)
Ez a példa könnyebben felfejthető az előzőnél. A barbárok itt félnek, hogy eljutnak-e Szikkába, eltévednek-e a sivatagban és a „borzalmak birodalmába” jutnak-e, miközben a vérhas egyre több áldozatot szed közülük. Előrevetíti a példázat az ő sorsukat is, mi történik, ha valaki természetéből fakadóan kárt okoz. Így is lesz. Az egyik barbár így szól a másikhoz a keresztfán, midőn az első ragadozó madár lecsap rá: „Emlékszel a szikkai oroszlánokra? – Testvéreink voltak – válaszol végsőt sóhajtva a gall.” (Flaubert G.: i. m. 251. p.)
A következő kép a történet vége, méltóképpen koronázza meg a nagy ívű szerkezetet. Matho, az egyik főhős iszonyatos kínzások után összeesik: „Egy szakálltalan férfi rontott a holttestre – Moloch papja – és nagy késével kivágta Matho szívét, majd a leáldozó nap felé tartotta, melynek sugarai mint nyílvesszők hatoltak a véres szívbe. Ahogy a szív dobbanásai egyre gyöngültek, úgy süllyedt a Nap is a vörösen izzó tengerbe. Az utolsó dobbanással eltűnt a nap.” (Flaubert G.: i. m. 318. p.)
Sir Walter Scott elmélkedik a Puritánok utódai utolsó fejezetében arról, hogy milyen nehéz egy regényt befejezni. A kétharmadig könnyű fenntartani a feszültséget, aztán jönnek a nehézségek, írja Scott. A Salammbót ez a rettenetes kép fejezi be, anélkül, hogy hiányérzetet hagyna hátra. Ebben az esetben Matho szívével együtt utolsót dobban a történet is.
Húszezer Kelvin-fok
Befejezésként egy olyan példát választottam, ahol a szöveg nem tartalmaz képet, viszont megfejtéséhez csak vizuálisan lehet közel kerülni. Az Ószövetségben van egy rövid passzus, amely arról szól, mikor kell az áldozati állatot levágni. A Bén Haarbaim kifejezés általában a pészahi bárány feláldozására vonatkozik, néha a napi áldozatra. Csak a papi kódexben fordul elő a kifejezés, a következő helyeken: az Exodus 16:12, 30:8, 12:16, a Leviticus 23:5, valamint a Numeri 9:3, 5, 11 részeknél.
Az erev héberül estét jelent, és mint minden régi nyelvben, amelyik őrzi a számolás kezdetét, itt is van duális, azaz kettes szám. A szövegben duálisban adták meg, hogy mikor kell az áldozati állatot levágni, jelen esetben ez a forma: bén haarbaim. Egy olyan kifejezésről van szó, ami önmagában olyasvalamit jelent, hogy a két este között. Ami viszont egy estét jelent duálisban, azaz kettes számban. Nem túl pontos meghatározás ez, és tekintettel arra, hogy a zsidóság mindig nagy súlyt helyezett a szent szövegek pontos betartására, több száz évig vitatkoztak a karaiták, a szamaritánusok és a farizeusok, hogy mi is volna a helyes megoldás. Hogy mennyire ragaszkodtak a pontos megoldáshoz, arra példa a tejes és húsos étkezés teljes szétválasztása egy félmondat miatt, amely így hangzik: ne főzd a gödölét az anyja tejében. Mivel minden varázslást tiltottak, és ez feltehetően kánaánita tejvarázslás volt, melyben azonban később senki nem lehetett biztos, így a teljes szétválasztás mellett döntöttek.
Visszatérve az eredeti problémához, sokan vitatják a kifejezés eredeti jelentését, ezek ellen szól azonban, hogy az arab nyelvben is létezik ez a duális kifejezés, és a sötétség kezdetétől a sötétség teljes beálltáig tartó időszakot jelenti. Martin Noth, a XX. század egyik legbefolyásosabb Ószövetség-kutatója magyarázataiban úgy fordítja, hogy: alkonyatkor. A Septuaginta természetesen görög szót használ, melynek jelentése: estefelé. Ugyanakkor a Kr. u. I. században a bevett gyakorlat délután három és öt óra közé esett. A karaiták és a szamaritánusok nézete szerint a naplemente és a teljes sötétség beállta között kell elvégezni az áldozatot, a farizeusok azt gondolták, hogy a helyes időpont az, amikor a napkorong megérinti a horizontot, majd néhány perc múlva eltűnik. Ebben a másfél-két percben vágták le az áldozati állatot. Hozzászólt még a problémához egy csillagász, bizonyos Schiaparelli, aki amellett foglal állást, hogy a helyes időpont fél órával naplemente után van. (Schiaparelli, 1890. 83. p.)
Nézet tehát van rengeteg, melynek csak a töredékét tudtam felsorolni. Nyelvészetileg vagy bármilyen tudomány segítségével a kérdés feloldhatatlan. Mindenképpen néhány órányi időtartamon belül vagyunk, de pontosan senki nem tudja, hogy a szöveg mit akar a tudomásunkra hozni, az Úrnak mi az elképzelése az áldozat bemutatásának időpontjáról. Emmanuel Anati olasz–izraeli régészprofesszor talált egy hegyet a Negev sivatagban (ezt ma Har Karkomnak hívják), ahol az ő elképzelése szerint az ószövetségi történet bizonyos részei lejátszódhattak. Az említett hegy tele van tárgyi emlékekkel, melyek közül – a bizonyosság
érzete miatt – néhányat felsorolok. Összesen több tízezer sziklarajz található itt, koruk néhány száz évestől a húszezer évesig terjed, köztük van a két kőtábla képe és egy emberalak kígyó alakú bottal a kezében (Mózes?).
Az építmények között találhatóak egy templom alapkövei, az alapvonal teljesen megegyezik az első jeruzsálemi templom alaprajzával. A hegy csúcsán egy barlang található, ahol nem éltek emberek, mert tűzhelynek, berendezésnek semmi nyoma, de egy fekhelyet szénfelezéses eljárással megvizsgáltak, és kora megegyezik a bibliai események feltételezett idejével.
A számunkra legérdekesebb leletegyüttes az áldozóhely. Ott a tizenkét kő a tizenkét törzs jelképeként, és egy félkör alakban kivájt kő, ahol az áldozatot levágják. Az egész úgy viszonyul saját részeihez és a közeli hegyekhez, ahogy azt az Ószövetségben leírták. Nagy szerencsémre filmet készíthettem Anati professzorról és elméletéről. Ott álltam ezen a helyen a kövek mellett, és az említett szövegen gondolkodtam, azon, hogy vajon hogy lehetne megtudni mindennek az értelmét. A lemenő Nap vérvörösre festette a kősivatagot, ahogy mondani szokták, lángolt a sivatag, és akkor elkezdett sötétedni. Az alatt a másfél perc alatt, amíg a napkorong a horizont alá süllyedt, hirtelen hűvös légáram csapta meg az embert, és ahogy operatőri gyakorlatom alapján megbecsülhettem, kb. húszezer Kelvin-fokot ment felfelé a színhőmérséklet. Nem sok helye van a világnak, ahol ekkora változásnak lehetünk tanúi. Még az Úr jelenléte sem szükséges, hogy az ember összeborzongjon. Hát még akkor! A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha leszorítanak oda egy állatot és elvágják a torkát, hirtelen hideg levegő árad szét, a lángvörös sivatag lassan mélykék lesz, az elfolyó vér virtuális vörösből feketére változik. Hirtelen megértettem, hogy ez rítus, hogy itt a természet színeváltozásában megjelenhet az Úr.
Az áldozóhely
A farizeusoknak igazuk van. Ember által elképzelhetetlen erőt sugároz a jelenség. A többi elgondolás ehhez képest erőtlen, ugyanakkor nem is ad pontos időt. Ha mindezt sötétben teszem meg, és van rá fél órám, az nem szcéné, ez igen. Természetesen tudom, hogy ez nem tudományos bizonyíték, de mégis; rendkívül csábító elképzelés, én magam nem tudok szabadulni a hatása alól. Mindenesetre annyit elmondhatunk, hogy ahol a tudomány nem tud dönteni a szöveg kínálta lehetőségek között, a vizuális élmény képes valamiféle vonzó értelmezést nyújtani.
Úgy érzem, tartozom még néhány mondattal; miért az irodalmi képek? Mert szeretem, és nagyon nagyra tartom őket. A nyelvi formában megjelenő kép talán nagyobb ívű szerkezetet tud megtartani, észrevétlenül hatol a lélek mélyebb rétegeibe. Lehet, hogy ilyenkor egyszerre működik az analóg és a digitális agy? Persze hogy vannak filmképek, amelyekért rajongok, de természetes, hogy a képet képként kezeljük, és nem csodálkozunk, ha egy jó filmkép tényleg jó és működik. A verbális képek megutaztatnak, kalandot rejtenek és bár gyakorta megvalósíthatatlanok filmen, mégis hihetetlenül inspiratív lehet tanulmányozásuk a filmesek számára.
A fejezet első fele ITT olvasható. A sorozat összes része pedig ITT.
Szerző: Kardos Sándor (@BKF tankönyvtár)
Lektor: Németh Gáborvizualitás, verbális vizualitás, képelemzés, színdramaturgia, technikai művészetek, célfotókamera, Piranesi, Penrose-háromszög, ideghártya képe, érzékelés, Arnes-féle szék, fénykép keletkezése, kompozíció, irodalmi képek, binokuláris látás, színelmélet
A tanulmány részei nem alkotnak zárt rendszert, a képalkotás elméleti és fogalmi feltételeiről való gondolkodás nagyon különböző útjait próbálják integrálni. A leírás lényege az a felismerés, hogy a képek megalkotásának és rögzítésének technikai feltételei csak gyakorlati megvalósulásai annak a bonyolult, több évezredes folyamatnak, amelynek következményeként kialakult a látás nyelve, ezzel együtt a vizuális kultúra képolvasásra vonatkozó konvenciói. Ennek a processzusnak az eredete pedig, bármilyen különös, az élővilág ember előtti fejlődéstörténetébe nyúlik vissza. A művészet innovatív lehetőségei épp ezen konvenciók tudatosításában, megkérdőjelezésében és alkotó újrateremtésében rejlenek.
