New Yorkot különösen érinti a koronavírus-járvány, mihez kezdtek az egyetemen?
A koronavírus miatt bezárták az épületeket, mindenkinek át kellett térnie a távolsági tanításra az interneten keresztül. Én még időben elszöktem New Yorkból Floridába, itt van a második otthonom, így Zoomon keresztül tartom az órákat az osztályaimnak. Régóta tanítom a telefonos filmezést, és most láthatóvá vált, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen produkciós forma, amit bármilyen körülmények között alkalmazni lehet. Okostelefonnal még akkor is lehet filmet csinálni, ha be vagyunk zárva a lakásba. Most láttam Enyedi Ildikó fantasztikus kisfilmjét, amit így készített. Hozta a csodálatos formáját, egy többrétű, filozofikus alkotást hozott létre.
A karanténfilm lényegében egy olyan zsáner, amit az utóbbi hónapok hoztak létre, és passzol is egy mobilos filmfesztiválhoz. Számít rá, hogy ezután egyre több filmes fog rákapni a mobillal való filmkészítésre?
Az idei fesztiválunk fő témája a “koronavírus, mint személyes tapasztalat”. Természetesen lehet ilyen hatása az időszaknak, de ez a műfaj, a mobilos filmezés, talán már eddig is a legelterjedtebb filmezési formának számított a világon. Az egyetemen tíz éve tanítok telefonos filmművészetet, a kurzus alcíme “Hollywood a zsebedben”, arról szól, hogy az okostelefon egy konkrét filmstúdió, ami a forgatókönyvírástól a storyboardozáson át a forgatásig, vágásig, sőt még a forgalmazásig is mindenre alkalmas.
Hogyan kezdett el konkrétan a digitális filmezéssel foglalkozni?
2003-ban csináltam játékfilmet Rio De Janeiróban, és két magyar barátom, Kindl Gábor és Nagy Laci elkísértek. Elhűlve látták, hogy hordozható, digitális kézikamerával egy egész játékfilmet le tudtam forgatni. Ebben mondjuk nem voltam úttörő, hiszen a dán Dogme 95 mozgalom éppen ezen alapult. Meg akarták változtatni a filmkészítést, és bizonyos mértékben sikerült is nekik. Nagyon érdekes, hogy az így készült Dogma-filmek be tudtak törni az amerikai piacra, miközben ez sok óriási költségvetésű francia vagy olasz vígjátéknak nem sikerült.
Amikor Rióból visszajöttünk Magyarországra, elhatároztuk, hogy mi is indítunk egy digitális filmes mozgalmat. A Digi 24 nevet adtuk neki, mert a hozzá kapcsolódó versenyen 24 óra alatt kellett egy három perces filmet csinálni. A fesztiválon csak digitális eszközökkel készült filmek szerepeltek, és a kamerák mellé bevettem a telefont is, mondván, hogy az is digitális. Így indult a telefonos filmezés Magyarországon. Az első, 2004-es Digi 24 fesztiválnak Jancsó Miklós és Makk Károly voltak a zsűri elnökei, akik rögtön ráéreztek a digitális filmezésben rejlő fordulatra, 2008-ban pedig két Oscar-díjas, Szabó István és Jiří Menzel elnököltek.
(fotó: Telegraph India)
A telefonos filmfesztivált viszont először nem itthon szervezte meg.
India, Ausztrália, Dél-Amerika és az USA után itthon és Cannes-ban tavaly rendeztük meg először. A hazai fesztivál tehát egy láncszem az egészben, a szakmai zsűrik országonként kiválasztanak 10-10 filmet, ezek mennek a Marché du Film keretében megrendezett versenyre, idén pedig a New Yorki-i Egyetemen is lesz nemzetközi seregszemle, a kiválasztott filmek az interneten lesznek láthatók.
Kinőtte magát a rendezvény?
Filmedukátorként azt tűztem ki célul, hogy Balázs Béla álmát valósítsam meg, aki azt mondta, hogy minél szélesebb tömegeknek kell megtanulnia a filmnyelvet. Erre most komoly lehetőség van, mert betársult a legnagyobb hazai telekommunikációs cég, a Telekom, ezért változtattuk meg a nevet MagentaFilm Magyar Mobilvideó Fesztiválra. Káprázatos zsűri jött össze, Muhi András Oscar-jelölt producer, Kalamár Tamás televíziós producer, Kardos Sándor, Kossuth-díjas operatőr, Dr. Szekfü András, a Filmarchívum munkatársa, Dr. Kollarik Tamás, igazgató, a MOME-től, Pentelényi László, a Francia Új Hullám Kiadó igazgatója, és Takó Sándor, a FilmHungary vezetője. A szponzor részéről Kovács András Péter lesz a zsűri társelnöke.
Amatőrök és profi alkotók egyaránt jelentkezhetnek?
Akárki nevezhet, még korhoz sincs kötve. Tavaly nagy szenzációt keltett, hogy egy 14 éves magyar fiú, Százados Ábel filmje bekerült a 10 közé, amit a cannes-i filmvásáron vetítettünk, és az ottani vetélkedőn is elnyerte a legígéretesebb ifjú tehetség díját. A globális fesztivál díját viszont egy profi filmes, egy orosz rendező kapta meg. Ez egy olyan mozgalom, amelyben a profik és az amatőrök együtt vesznek részt.
Százados Ábellel a díjátadón (fotó: Százados Éva / forrás: Infostart.hu)
Balázs Béla ötletét már a pályája kezdetén is igyekezett megvalósítani. Ekkor mennyire jutott közel hozzá?
Az ő elképzelése volt, hogy a filmet ugyanúgy kötelező tantárgyként kellene tanítani az iskolákban, mint a biológiát vagy az irodalmat. Az ő nyomán Gyürey Vera és Bölcs István a világon elsőként, 1966-ban bevezették a filmesztétikai oktatást a magyar középiskolákban. A minisztérium viszont úgy döntött, hogy a magyar nyelv- és irodalom szakos tanárokra bízzák az órákat, elhalmozták őket segédanyagokkal, de így sem ment a dolog, hiszen nem rendelkeztek előképzettséggel a témában.
Akkoriban kerültem be a bölcsészkarról a tévébe, ahol az Iskolatelevízió részlegen kaptam állást. Volt professzorom, Bíró Yvette, a Filmkultúra főszerkesztője leközölte egy tanulmányomat, “A televízió lehetőségei a filmesztétikai oktatásban” címmel, amit a minisztériumhoz is beadtunk. Odafent rögtön elfogadták, és adtak pénzt, hogy kezdjük el a munkát. A cél az volt, hogy 30 perces kisfilmeket készítsünk a filmnyelv és filmesztétika témakörében, amiket a tévé mindig azonos időben mutat be. A 45 perces filmesztétika órákat országszerte az Iskolatévé adásához igazították, a fennmaradó 15 percben a magyartanárok pedig már le tudtak vezetni egy beszélgetést az adott filmmel kapcsolatban. Sajnos a vezetés néhány tagja elirigyelte, ők akartak elmenni hencegni az UNESCO-konferenciára, úgyhogy elvesztettem az állásomat, ami nagyon fontos tényező volt abban, hogy elhagyjam az országot.
Előtte viszont nyert egy díjat a kisfilmjével, amit aztán a tévében is bemutattak.
A Rámpa című kisfilmemre megadták a kísérleti kategória díját az Országos Amatőr Filmfesztiválon. A díj miatt Antal Imre bevitte a tévébe, és országos botrány lett belőle, mert a Film Színház Muzsika közölt róla egy cikket, amely félreértelmezte a filmben bemutatott metaforát a nácik által a tehervagonból kiterelt disznókról. Szerencsére akadtak, akik felismerték, hogy a filmsnittet elvontabb síkon kell értelmezni, Bernáth László például az Esti Hírlapban ellenvéleményének adott hangott, szerinte ennek az igenis működő film-metaforának a félreértelmezése etnikai előítéletet feltételez.
(fotó: imdb.com)
Mi lett később a filmesztétikai műsorral?
Miután elmentem Amerikába, az elemi iskolás padtársam, Bódy Gábor vette át, akiből időközben csodás filmrendező lett.
Kicsi a világ. Milyennek ismerte meg őt fiatalon?
Világéletében ‘’avantgárd’’ volt, mintha úgy született volna. Rendkívül kifinomult stílusban, és komplikáltan fejezte ki magát élőbeszédben is. De előkelő modora ellenére nyitott és barátságos is tudott lenni.
Tartották a kapcsolatot a későbbiekben is?
Persze, hiszen gyerekkori barátság fűzött hozzá. Amikor hazalátogattam, mindig elhívott a forgatásokra, ott voltam a stúdióban, mikor a Nárcisz és Psychét forgatta. Pozdorjává zúzott, amikor a halála után kiderült, hogy jelentett. Nemrég vetítettük le az amerikai Balassi Intézet szervezésében az utolsó filmjét, a Kutya éji dalát, ami szépen mutatja, micsoda lelkiismeret-furdalása volt. Nyilván nem véletlenül ragaszkodott ahhoz, hogy ő játssza benne a főszerepet. Erről a vetítésről az Amerikai Magyar Televízióban is beszámoltunk.
Önnek volt kötődése az avantgárdhoz?
A Bódy Gáborral egyidejű magyar avantgárddal nem volt kapcsolatom. A 60-as években viszont előadásokat tartottam az amerikai undergroundról, anélkül, hogy láttam volna akár egyetlen filmet is. Angol magazinokban olvastam róluk, innen tudtam meg, hogy Amerikában a független filmesek avantgárd mozgalmat indítottak. Amikor kijöttem az USA-ba, megismerkedtem velük, mert bejártam abba a kávézóba, ahol Jonas Mekas és köre gyűlt össze. Mivel Magyarországon voltak olyan idők, amikor a költők voltak a nemzet szellemi vezetői, költészetből meg lehetett élni, mindig azt gondoltam, hogy Amerikában a filmköltészettel is így van. Egy világ omlott össze bennem, amikor megtudtam, hogy egyikük sem abból él, hogy avantgárd filmeket csinál, mellékállásból, tanításból és ösztöndíjakból tartották fent magukat, finanszírozták az alkotásaikat. Egyébként a pincérnő, aki kiszolgált minket ebben a kávézóban, később világsztár lett, Blondie néven futott be nagy karriert. Nagyon szerettünk, de sose gondoltuk volna, hogy később popsztár lesz belőle.
Karl Bardosh, Fehér György: Csend
Odakint több szerencséje volt a felsőoktatással?
A sors fintora, hogy rögtön felvettek a New York-i Egyetem PhD-képzésére. A barátaim azt mondták erre, hogy ez az akkoriban szokatlan diploma garantálja, hogy taxisofőr lesz belőlem. Úgy megijedtem, hogy abba is hagytam a képzést, jelentkeztem az Amerikai Filmintézetbe, Hollywoodba. A háromezer jelentkezőből nyolcat vettek fel, én voltam az első európai. Ösztöndíjas filmrendező-hallgató lettem, a filmemet Zsigmond Vilivel forgattam le. Az intézet alapító dékánja Frantisek Daniel, a cseh filmfőiskola egykori dékánja volt, aki a cseh újhullám nagyjaival (Milos Forman, Ivan Passer) érkezett Amerikába. Miután elmeséltem neki, hogyan jártam Magyarországon a filmesztétikai sorozattal, az ösztöndíj mellé kaptam egy konzulensi állást is. A feladatom lett, hogy elolvassam és véleményezzem a hallgatók forgatókönyveit, köztük David Lynch első filmje, a Radírfej szkriptjét is.
Az Amerikai Filmintézetben lehetősége volt találkozni a korszak nagy filmeseivel?
Páratlan időszak volt, a legnagyobb filmesek jártak be előadást tartani, Fellini, Bertolucci, Bergman, Rosselini... Alejandro Jodorowsky is eljött megmutatni a filmjét, az El Topo-t. Körülbelül harmincan gyűltünk össze, Lynch is ott ült tőlem négy székre. A film után bejött Jodorowsky, vártuk, hogy mondjon valamit, de meg se szólalt. Nagyon kínos csend állt be, aztán annyit kérdezett tőlünk: Na mi van? Felemeltem a kezem, majd nyolc percet beszéltem, teljesen kielemeztem a filmjét, minden rétegét, amit csak tudtam. Erre azt mondta, hogy még sosem találkozott olyannal, aki ennyire értette volna a filmjét! Teljesen feloldódott a légkör, és már olyan kérdéseket is fel lehetett tenni, hogy mi lesz a következő produkciója. Elmesélte nekünk, hogy a Dűnére készül, az előadás után pedig odaintett és megkérdezte, hogy ha már ennyire értem a filmjét, nem akarok-e az egyik asszisztense lenni a Dűnében. Azt válaszoltam, hogy csapot-papot otthagyok, csináljuk. De mivel a második filmje, a Szent hegy anyagilag megbukott, a befektetők leállították a Dűne előkészítését, jó pár évvel később aztán David Lynch rendezte meg.
Volt olyan ismert alkotó, akivel sikerült együtt dolgoznia?
John Cassavetes-szel, az amerikai független film atyjával. Bentlakásos művész volt a filmintézetben, konzulensként dolgozott a rendezőkkel. Egyik nap megállítottam az udvaron, és megkértem, hogy nézze meg a kisfilmemet, a Csendet. Mivel csak 12 perc hosszú volt, rögtön bementünk a vetítőbe. Lement a film, jöttek fel a fények, én felé fordultam, hogy mit szól hozzá, de ő csak hátrafordult és intett a gépésznek, hogy újra. Lement másodszorra is, ekkor azt mondta, hogy olyan volt, mint egy Rainer Maria Rilke-vers, egy filmköltemény, és a kedvenc kisfilmjei között fog rá gondolni. Ez volt a legszebb dicséret, amit valaha kaptam.
Cassavetes azt is hozzátette: “Ilyen gondolkodással mit keresel te Hollywoodban? Ezzel soha nem fogsz itt egy centet sem keresni.” Azt tanácsolta, hogy menjek vissza keletre, de előbb még gyakornokként alkalmazott az Egy hatás alatt álló nő című filmjében. Ott állhattam mellette végig, figyeltem a módszerét, amit a mai napig tanítok a forgatókönyvíráshoz és a rendezéshez. Aztán úgy volt, hogy az én filmemben, az Iron and Horse-ban, a felesége, Gena Rowlands lesz a főszereplő, de pont bejött neki egy megbízás egy színházi monodrámára. Maga helyett egy barátnőjét, az Oscar-jelölt Lynn Carlint ajánlotta, így vele csináltuk meg. Zsigmond Vilmos csodálatosan fényképezte a filmet, és megnyertük vele az év legjobb kisjátékfilmje díjat az USA Filmfesztiválon. A Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál meghívott idén a zsűribe, versenyen kívül be is fogjuk mutatni Vilmos emlékére.
John Cassavetes: Egy hatás alatt álló nő
Mikor kezdett a tévézéssel foglalkozni?
New Yorkba visszatérve lehetőségem nyílt, hogy az Etnikai Televíziós Szövetség révén bevezessem az első magyar nyelvű televíziót Amerikában. Ez egy hétvégi, egyórás nemzetiségi adás, 1978-ban indult és a mai napig megy.
80-as években olyan neves amerikai költőknek rendezett videoklipeket, mint Allen Ginsberg. Hogyan jött a lehetőség?
Akkoriban egy televíziós magániskolában dolgoztam New Yorkban, amit részben az NBC csatorna hozott létre. A kábeltelevíziós produkciók vezetője voltam, az éppen alakuló Time Warner kábeltelevízió saját csatornájára készítettünk műsorokat, hetente produkálnom kellett valamit. Egy nap valaki előjött az ötlettel, hogy csináljunk egy műsort, amiben költők mondják fel a saját verseiket. Három nagy költővel hoztak össze, köztük Ginsberggel, és megcsináltuk a klipeket. Ginsberg azt mondta nekem: “Nem is értem, miért vagyok mindig magyarokkal körülvéve. Eörsi István barátom ott lakik nálam, ezt a klipet most maga rendezi, és a verset, amit választott (a Halál apa blues-t) pedig Magyarországon vettük fel a Hobó együttessel.” Ez a költői zenei videó műfajt bevezető összeállítás fődíjat nyert egy amerikai filmfesztiválon és hónapokig játszották a frissen alakult Music Television éjszakai avantgárd műsorában.
Rick King: Erőltetett menet
A költészet visszatérő témája a munkáinak.
Heidegger szerint a költészet teljesen haszontalan, ezért áll a legközelebb az univerzum végtelenségéhez, ahol minden értelmét veszti. Ebből is láthatja, a kedvenc témám a költészet. Mivel a filmkölteményeimre nem sikerült támogatást szereznem, átálltam arra, hogy költőkről csináljak filmeket és ezekbe lopom be a versmontázsokat. 1987-ben csináltam egy filmet Weöres Sándor és amerikai fordítója, William Jay Smith barátságáról, ennek része az utolsó filmre vett Weöres-interjú. A versek vizualizálását nagyban segítette, hogy Kardos Sándor volt az operatőr.
Amerikai-magyar koprodukcióban készítettük az Erőltetett menet című nagyjátékfilmet, amelynek társproducere voltam és közösen írtuk Dick Atkins-szel a forgatókönyvét. A Fehér Györggyel közösen készített Csend mellett a legfontosabb munkámnak tartom. Gyarmati Fanni nagyon támogatta a filmet, egyszer meg is látogatott New Yorkban, az egyetemen. Legutóbbi egész estés filmemet Rabindranáth Tagore-ról készítettem Kolkatában. Kiderült, hogy Indiában sem sokan tudták, hogy nemzeti költőjük 1932-ben rendezett egy filmet a buddhista táncdrámájából, mert ez elégett egy raktárban. Én 3D-ben forgattam újra egy filmesszébe foglalva, a Marche du Film keretében mutattuk be Cannes-ban, az indiai médiában és sajtóban pedig szép fogadtatásra talált.
