Paradicsomi békeidőbe robbantanak bele tehát a protestáns fanatikusok – akik, mint az a szélsőjobboldali terroristákról köztudomású, jólfésültek, modellalkatúak és égszínkék szemük drágakőként ragyog, mint mindenkinek ebben a filmnek álcázott parfümreklámban. Szétdúlják az utca katolikus üzleteit, gyújtogatnak és rongálnak. Martalócok. Rettenthetetlenek. Koronabuzik.
A Belfast terjengős unalmában a lojalisták csak az izgalom illúzióját adják. Vezetőjük olykor feltűnik, hogy ráijesszen Öcsiékre – a westerneken nevelkedő kisfiú nézőpontját követő film vadnyugati veszélyként jeleníti meg a pehelysúlyú piperkőcöt, de jelenléte súlytalan marad, így drámai csúcspontnak szánt lefegyverzése nélkülözi a katarzist.
Branagh a pixelek bűvöletében él, mereven tartózkodik a határsértéstől és a gondolatoktól. Filmkészítése kimerül abban, hogy jóemberek általánosítható tapasztalatait a valóság felületi nyomaitól is megtisztított személytelen formába önti.
Branagh-nak a történelmi háttér csak díszlet, szeretteiről mintázott karakterei síkidomok, mintha magánéletük tényleg csak a látható jelenetekből állna, belső világuk nincs. Belfast jellegtelen, behelyettesíthető, sőt be is helyettesítik, a részben Londonban felvett várost a rendező nem lelkesíti át, ugyanis ezek a felvételek nem az ő megelevenedő emlékei, hanem a retusőr aprólékos technikai munkája.
Öcsiék protestánsok, ellenzik a provokációt és az összetűzést, nem érzik magukat biztonságban. Az ajkát harapdáló milf és az állagmegőrzésért felelős helyettes párttitkár kisugárzásával megáldott családfő igyekeznek beadagolni Öcsinek a költözés tervét, hogy a politikai-vallási feszültségektől távol őrizgessék életük langymeleg őrlángját. A kisded úgy látszik hiába hallgatózott mind ez idáig a láthatatlanná tévő konyhaasztal alatt, meglepetésként éri Belfast elhagyásának ötlete, és torkából egy villanyfűrész hangján nyekereg fel a riadalom.
A szorongásait és humorát tekintve nyugdíjaskorú Öcsi vigaszra lel nagyapja áporodott bölcsességeiben, és félelmetesen fakó, éltanuló osztálytársa, Catherine szépségében. A sápatag stréberről Öcsi aggodalmasan megfejti, hogy szemben az ő kondommániás famíliájával, Catherinéknek minden sperma szent. Sebaj, Öcsiéknél willkommenskultur van, apukától akár a Vatikánban is letelepedhet majd a gyermek és a katolikus Hófehérke, ha a Kinder csokoládé reklámarcaként meggazdagodtak.
Amikor nem vallásfilozófiai kérdések és az észak-ír nyelvjárás izoláló hatása foglalkoztatják, Öcsi filmet néz és színházba jár. Élményei azt sugallják, hogy Branagh már kiskorától John Ford és Fred Zinnemann beállításain pallérozódott. Vesztére valami egész más, kétséges minőségű képek ihlethették új filmjét. A fekete-fehér Belfast vizuális atrocitásainak kivonata, amikor a színes színházi előadás a fekete-fehér nézőtéren ülő nagymama szemüvegében színesen tükröződik.
Ebből a szálból derül ki ugyanakkor az a meglepő adottság, hogy az észak-írek nem csak nyelvi elszigeteltségben éltek, de mintha a mozi is csak a hatvanas évek végére jutott volna el hozzájuk. Legalábbis erre utal a Lumière-testvérek első vetítésének legendáját felidéző hisztérikus reakció, amellyel a belfasti közönség nyugtáz egy-egy mozgalmasabb jelenetet. Ezek mentén zajlik tehát a tévesen nosztalgiának, ne adj’ Isten személyes filmkészítésnek hitt semmi.
Anyuka belátja, hogy a költözés mindenki érdeke, ezt végül át is verik a gyerekeken. Öcsi meghitt búcsút vesz D-vitamin hiányos liblingjétől, összeszedelőzködnek és elindulnak Angliába, a flower power utópiájába, a nyugalom, a háborítatlan egymás mellett élés édenkertjébe.
