A Dunánál egyszerű film, miközben beláthatatlanul sok tartalmi és érzelmi réteg fonódik össze benne. Egyszerű, hiszen nem történik benne más, minthogy hét dunapataji férfi – mind más szociális és egzisztenciális helyzetben – 1985-86 tájékán a kamerába beszélve visszaemlékezik, mi minden történt velük, családjukkal és a faluval a második világháborút követő negyven évben. És mégis, kimeríthetetlen témát szolgáltat történelmi, szociográfiai, pszichológiai és persze filmes elemzésekhez, hiszen olykor egymásnak is ellentmondó egyéni beszámolók összességéből rajzolódik ki egy közösség kollektív emlékezete a magyar történelem egyik legviharosabb korszakáról.
A hét főszereplő – a falusi párttitkár, az iskolaigazgató, a községi jegyző, az asztalosmester, az idős parasztgazda, a paraszti származású tanácselnök és a padlássöprőből lett forradalmár – kronologikus sorrendben meséli el saját és a község életének legfontosabb eseményeit, különösen nagy hangsúlyt fektetve az 56’-os eseményekre. A film nem használ semmilyen formalista hatáskeltő eszközt (legfeljebb egy-két fénykép illusztrálja az elhangzottakat), végig a kamerába beszélő interjúalanyokkal nézünk szembe, amely a maga szikár, repetitív mivoltában is gyomorszorító élmény.
A Dunánál / Fotó: NFI
Magyar Bálint Dunapatajon és a környező településeken végzett korábbi kutatásai és interjúi nyomán a beszélgetések érezhetően jól felépített narratív keretbe ágyazódnak be, amit aztán a vetítés utáni beszélgetésen Magyar is megerősített, hiszen elmondása szerint a filmben elhangzott visszaemlékezések egy jelentős részét már korábban is elmesélték neki, amit aztán a film kedvéért újravettek. Schiffer Pál (Cséplő Gyuri, Fekete vonat) – aki 1981-től maga is fontos szerepet látott el abban a nagyszabású vállalkozásban, melynek célja a vidéki Magyarország, azon belül a paraszti világ eltűnőben és változóban lévő jellegzetességeinek dokumentálása volt – saját definíciója szerint eredetileg „filmdokumentációként” és nem dokumentumfilmként tekintett a készülő anyagokra, azonban a folyamat során megismert élettörténeteket olyan érdekesnek találták, hogy önálló filmet szenteltek nekik.
És megismerve a filmben bemutatott sorsokat, az ember szinte automatikusan arra gondol, hogy a hét megszólalóról akár külön-külön nagyjátékfilmet is lehetne készíteni. Hiszen elég belegondolni, hogy a maga fraktális mivoltában is mennyire sokatmondó történet például a tanácstitkárból forradalmi bizottsági elnökké kinevezett Taba Jánosé, akinek döntéseit elsősorban az irracionális beszolgáltatási procedúra mérséklése, majd a forradalom idején a lincselés megakadályozása motiválta, mégis arra kényszerült, hogy Amerikába disszidáljon, ahol aztán befolyásos vállalkozó, étteremtulajdonos és a Republikánus Párt megbecsült barátja lett.
De önmagán túlmutató jelentősége van a második világháború idején szovjet hadifogságba került, majd ott megrögzött kommunistává vált iskolaigazgató, Szemerédi István történetének is, aki a kulák-listán szereplő gyermekek felsőoktatási taníttatásának tilalmát például történelmi jóvátételként élte meg, hiszen saját fiatalkorában vasgyári munkás szülei miatt nem vették fel főiskolára. A forradalom történéseit árulásként, az orosz csapatok november 4-i bevonulását felszabadulásként megélő férfi zaklatott lelkiismereti válságának megrázó szimbóluma, hogy nyugdíjas éveinek megszállott szenvedélye lett a lepkegyűjtés, melynek ugyan van egy olyan szépséghibája, hogy a gyűjtemény gyarapításához meg kell ölnie a színpompás rovarokat, de a tudomány oltárán érdemes meghozni ezt az áldozatot.
A Dunánál / Fotó: NFI
Ahogy arra a vetítés utáni beszélgetésen Magyar Bálint is rávilágított, nem igazán lehet ennél pontosabban összegezni ennek a rendszernek a lényegét, így nem véletlen, hogy a film plakátján is egy sarlóval felszúrt lepke látható – noha azt is hozzátette, korábban a cenzúra számos plakáttervet visszadobott.
A Dunánál a forradalom történéseit és annak természetét is egészen másfajta fénytörésbe helyezi, mint azt a hagyományos megemlékezések ünnepélyes és fennkölt kontextusában megszokhattuk. Az 1956 októberében Dunapatajon lezajlott történések – melyek Rainer M. szerint igencsak hasonlóképpen mentek végbe országszerte – arról tanúskodnak, hogy a helyi lakosság elsősorban az évek során feltorlódott személyes sérelmeket kívánta megtorolni: az erőszakos kollektivizálás, a kulák-megbélyegzés és az irreális beszolgáltatások miatti harag kapott szikrára a budapesti események hatására, ám annak célkitűzéseitől szinte függetlenül.
Ahogy arra a beszélgetés során Magyar és Rainer M. is felhívta a figyelmet, a deklasszáltak és az „épp jelszót váltó lumpenek” voltak a lázadás motorjai, a lincshangulatot pedig a paraszt-polgári világból megmaradt középréteg igyekezett konszolidálni. A Dunánál szereplői nem találkoznak a kamera előtt és emlékeik gyakran egymásnak ellentmondanak – visszaemlékezéseik szerkesztésében egyfajta oda-vissza felelgetés fel is ismerhető – az világosan látszik, hogy a falu lakói különbséget tudtak tenni azok között, akik pártfunkciót annak érdekében vettek fel, hogy a közösséget védeni próbálják és azok közt, akik hiéna módjára élősködtek rajtuk.
A Dunánál / Fotó: NFI
Ennek tükrében nem meglepő, hogy a konszolidáció Dunapatajon is gyorsan végbement, az pedig igencsak tanulságos, hogy a megtorlások ennek ellenére sem kerülték el azokat, akik igyekeztek békét teremteni – igaz, csak 57’-ben. Ahogy azt Varga Balázs is kiemelte, a film egyik legemlékezetesebb jelenete alig néhány másodpercig tart csupán: a parasztcsaládból származó Kiss István – aki az októberi események idején kulcsszerepet vállalt abban, hogy Dunapatajon ne történjen vérengzés, ennek ellenére államellenes izgatásért elítélték – visszaemlékezése végén képes hangos szóval is megbocsátani: „Már csak azért sem érzek haragot, mert hívő ember vagyok, és megbocsájtottam mindenkinek, aki ellenem vétkezett.”
A Dunánál szereplőinek életében, azok gyakran tragikus és fordulatos sorsában visszatükröződik közös történelmünk egyik legterheltebb szakasza. Ahogy azt Rainer M. János is kihangsúlyozta, ezek az arcok önmagukban is leírhatatlanul sokat elárulnak. Nincsenek egyforma ráncok, tekintetükből kiolvashatók egy élet megpróbáltatásai. A Dunánál szociografikus és filmtörténeti jelentőségét az adja, hogy a sokat hangoztatott múlttal való szembenézés áldozatos munkáját a történelem lapjain láthatatlan, mindennapi emberek életének bemutatásával, azok mély megértésével szolgálja. Nem véletlenül lesz József Attila emblematikus verse a film címadója is, hiszen – ahogy azt a kezdő képkockákon is olvashatjuk – „Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.”
