Kocsis Gergely: "Kisasszony, magáért odaadnám mindenemet"

Kocsis Gergely az első évadát töltötte a Katona József Színházban, amikor a Kés a tyúkban című David Harrower színműben nyújtott produkciójáért a XIX. Országos Színházi Találkozó zsürorai és a színikritikusok neki ítélték oda a legjobb pályakezdő díját. A Kamarában bemutatott művet Gothár Péter rendezte. Ennek az írásnak természetszerűleg nem tárgya az a társasági rovatokban általános, intellektuális merényletnek is beillő kérdéskör, hogy "Hogyan talált egymásra a két jóbarát?". Úgyhogy csak tényszerűen: Gothár Péter Kocsis Gergelyt hívta A leghidegebb éjszaka című rövidfilmbe, neki adta a Paszport egyik főszerepét, és őt láthatjuk A színházcsinálóban is, Feruccio szerepében. Beszélgetőtársam jelenleg hét darabban játszik, és ez sokaknak elég lenne a viszonylagos nyugalomhoz. Olvasóközönségem (csupa, csupa remek ember!) lelki épségének megőrzése érdekében azonban időben jelzem: ez itt most nagyon rossz hangulatú beszélgetés lesz.

- Harmadszorra vettek fel a főiskolára, ráadásul akkor is a bábosztályba. Egy tízfős - távolról sem lelkes - maroknyi csapat tagja lettél, kényszermegoldásból.
- Az utolsó színészforduló után mondták, menjek a bábszínészekhez. Mondtam, dehogy megyek én oda, aztán Méhes László meggyőzött, lesz ebből jó dolog, majd meglátom. Annyira szakítani akartam azzal, amit addig csináltam - bölcsészhallgató voltam Pécsett -, és annyira a színipálya közelébe akartam kerülni, hogy ez a lehetőség még mindig közelebb vitt ahhoz, amire vágytam, mint az akkori helyzetem. Méhes megígérte, ha akarok, úgyis színész leszek. Utólag, több évvel később bevallotta, ebben természetesen korántsem volt biztos.
- Egyáltalán, ki lett közületek bábszínész?
- Egyetlen, minden tekintetben legitim ember volt közöttünk, Kovács Kati, aki a Budapest Bábszínházhoz szerződött. Bekerült kilenc olyan ember közé, akiket egyáltalán nem érdekelt a bábszínészet, ezért hamar le is rúgták magukról ezt a dolgot. Részben azért, mert amikor valaki színész akar lenni - főleg annyira, mint én -, azt nem kárpótolhatja, nem billentheti ki ebből semmi. A színészi létformának, állapotnak mágikus, megmagyarázhatatlan lélektana van. A bábszínészet - ideális esetben - jóval explicitebb: sokkal inkább az estéért, a művészetért, a színházért van. Míg - ne tagadjuk - a színész saját magát látja állandóan a középpontban. Mert ha az ember bizonyos pillanatokban nem szeret bele önmagába, akkor ott valami nem jöhet létre. És a bábszínészet ezt nélkülözi. Ennek ellenére sok csúnya példát láttam arra, amikor félresiklott színészpályák és színházrendezői pályák működnek a bábszínész fronton, többek között ettől képtelen Magyarországon lábra kapni ez az egyébként csodálatos művészeti ág. Másfelől, nem merik bevallani nálunk, hogy a bábszínészet gyermekműfaj, és amikor nem azt csinálják, akkor pedig félnek bátrak lenni. Én még nem találkoztam magyar bábszínházban eredetinek nevezhető ötlettel. Míg külföldi fesztiválokon, angol, német, lengyel emberektől, olyan varázslatokat láttam, amelyekhez képest David Copperfield a kanyarban sincs.
- A Színházban tették közzé azt a riportot, melyben a szerző a Színház- és Filmművészeti Egyetem képzési stratégiáját - már ha van ilyen - járja körül. Téged is meginterjúvoltak, és meglehetősen kritikusan nyilatkoztál az intézmény működéséről.
- Pécsett a kari dékánomnak volt egy szép, egyszerű mondata: az egyetem a szervezett önképzés helyszíne. Ezért éreztem én jól magam a főiskolán. Ha kizárólag az osztályom tantervét csináltam volna végig - nem lettem volna olyan eltökélt, nem hoztam volna annyi áldozatot, nem lettek volna a tanterven kívüli önerős munkák, rendezővizsgák, a sokszor süllyesztőbe hulló, vagy meddő saját kezdeményezések, amelyeket a kötelezettségeim fölött produkáltam azokkal, akiknek erre igényük volt - akkor belőlem nem lett volna színész, és nem kerültem volna a Katona József Színházba. Lehet persze, hogy mindez önmagától megteremtődhetne. Lehet, hogy pusztán attól, hogy az ember átlép ennek az iskolának a küszöbén elsősként, kötelező eufóriának kellene rajta erőt vennie. Na, ez nincs. Annyi pozitívumot azonban el kell mondani a főiskoláról, hogy csak összegyűjti azoknak az embereknek egy bizonyos csoportját, akik tűzön-vízen át a színházzal akarnak foglalkozni. Ha az ember nem úgy járogat be ide, mint egy gimnáziumba, akkor előbb-utóbb óhatatlanul létrejön az az izzó alkotási állapot, folyamat, amely saját belső kis sikereket, sőt, esetenként akár lélektani, emberi fejlődést is eredményezhet. Emellett itt alkotói barátságok születnek. Lett tíz olyan telefonszámom, amit bármikor felhívhatok, ha segítségre, partnerre van szükségem. Tudom, potenciálisan kikre számíthatok, ha majd valamikor, valamit önállóan létre akarok hozni.
- Ennek ellenére "véletlenszerű" volt, amikor Rusznyák Gábor rendezőszakos hallgatóként szerepet adott az előadásában, hogy aztán sorra hívjanak a többiek: Réthly Attila, Schilling Árpád.
- Valahogy így van, még akkor is, ha Rusznyák valószínűleg azt mondaná, ez nem volt véletlen. Mi addig egy szót sem beszéltünk egymással, de ő akkor rendezte a Danton halála egy jelenetét, és odajött hozzám azzal, hogy szeretné, ha én lennék a Camille nevű szereplő. Megkérdeztem, miért, ő azt mondta, csak. És ebbe bele kellett nyugodni. Előtte nem látott engem színpadon, egyszerűen elkezdtem érdekelni. Ahogy mondjuk kérek egy kávét a büfében. De én ezt nem is akarom megmagyarázni, mert szeretek hinni abban, hogy az ilyenek csak úgy jönnek.
- Ha a pályára kerülésed sem volt hagyományos, végképp nem az a pályád kezdete. Egy ember, Gothár Péter adta neked azokat a feladatokat, amelyekkel "helyzetbe hoztad" magad. Csakhogy ezek a szerepek meglehetősen egykarakterűek.
- És ez baj, engem is zavar kicsikét, ezt többször el is mondtam Péternek. Biztos vagyok abban, hogy megértette: a következő, bármi lesz is, nem lehet ilyen. Megkaptam a Kés a tyúkbant, rettenetesen boldog voltam, aztán csináltunk ezt-azt, rádióztunk, meg barátkoztunk. A leghidegebb éjszaka más egy kicsit. Ott, ahogyan észleltem, csak az volt fontos neki, hogy jelen legyek. És ezt már önmagában élveztem.
- Vagyis ez a szerep nincs megírva a Tar Sándor novellában?
- Nincs. Veszélyesen értem rá akkor, nem adott ki a színház, így amikor tudtam, odamentem, és ott együtt kreáltunk egy szerepet. A Paszport pedig tulajdonképpen a Kés a tyúkban szerepének egyenes folytatása, sőt, mondhatni ugyanaz. Úgy érzem, Péter megszerette bennem azt, ahogyan Csikós William-et játszom, és egyszerűen nem tudott másra gondolni. Ez végül is nem olyan nagy hiba. Akkor volna aggasztó, ha ezt tizenöt ilyen szerep követné.
- Nem lepne meg.
- Végül is most azt pedzegeted, mondjuk ki bátran, hogy félek-e a skatulyától? Iszonyatosan félek tőle. Gothár viszonylag jól ismer engem, sok mindent látott az életemből. Ha majd hetvennyolc évesen írok egy könyvet, hogy ki a mesterem, akkor Gothárt fogom megnevezni. Mindenen felül fontos a vele való kapcsolatom. Mivel ő nem olyan ember, akinek egy asztalnál üldögélve azt mondhatom: "Péter, szeretlek", majd pedig egymás nyakába borulunk, így aztán kénytelen vagyok ezt egyéb csatornákon keresztül a tudomására juttatni. Szóval, sokkal inkább más alkotókkal kapcsolatban zavaros, sőt, veszélyes ez a dolog.
- A Talizmánban nagyon helyes a kis magánszámod, láttam, e remekbe szabott alakítás többeket arra kényszerített, hogy Fan-Clubot alakítsanak ünneplésedre...
- És én jól is érzem magam ebben az előadásban, és hálásnak kell lennem Máté Gábornak, ugyanis ez a szerep sincs. Csináltatott nekem egy kabinetalakítást, egy kabarészámot. Ugyanakkor tudom, Gábor fejében mindig így leszek benne, ahogyan Ascher fejében is így leszek benne, és tartok attól, hogy kis furcsa, vicces figurákat fogok játszani életem végéig. Nagyon sok svájcisapka és vastag szemüveg volt rajtam a főiskolán. Sokan vagyunk ilyenek. Sok fiatal kolléga azért nem tud gesztikulálni a bal kezével, mert mindig bot volt benne... Tudom, hogy nem vagyok fiatal férfiideál, nem is bánom, de kétségtelenül van bennem valami furcsa, ami miatt sosem leszek, mondjuk, Trepljov. Azt hiszem, sosem fogok huszonhét éves egyetemistát játszani egy Csehov-darabban. Csakhogy vagyok annyira önjelölt, hogy azt gondoljam, jó lenne majd, valamikor, egyszer a valós hangomon, az egyéniségemmel némileg egyező szerepben megnyilvánulni.
- És az milyen?
- Szeretnék egyszer bejönni a színpadra és azt mondani egy jól szabott öltönyben: Jó napot kívánok, ez és ez vagyok, és kisasszony, magáért odaadnám mindenemet.
- A metrón utaztam, mikor azon a kijelentéseden merengtem, hogy középkori értékrendeddel Walter von der Vogelweide reinkarnációjának érzed magad. Eközben a következő - megható - életképekre lettem figyelmes: a mellettem ülő nő a legkapósabb bulvárlapból próbálta megtudni: "Miért nem tették be Jimmyt a családi kriptába?", míg egy másik nem-társam a Harmadik évezred asztrológiája című kiadványból készült megfejteni zaklatott sorsát, úgy Kőbánya-Kispestig.
- Hát igen... Amikor ezt nyilatkoztam, akkor éppen elsodort egy nagy magánéleti zűrzavar, és trubadúrnak éreztem magam. A szerelem, mint legfőbb érték létezett életemben, és ezzel senki - főleg az imádott - nem értett egyet. De mindez pontosan rímel arra, amit mondasz! Tulajdonképpen nem nagyon érzem jól magam 2001-ben. Én nem találok ma kapaszkodót. Semmit. Ezért örülök annak, hogy színész vagyok. A színház világát értem, abban élek, abban telnek el a napjaim, és boldog vagyok, hogy csak ezt a belterjes cuccot kell megértenem. Miközben pontosan tudom: amiért én és a korosztályom színész akart lenni, az megszűnt. Az eltűnt ebben az országban. .
- Elnézve művészetekkel foglalkozó harcostársaim, továbbá a pályakezdő színházi és filmes emberek életét, azt látom, két lehetőség áll előttünk. Az egyik, ugye, a villámgyors prostituálódás. A másik: csendes-békés vegetálás abban a rezervátumban, ahol elszánt rézbőrű barátainkkal őrizzük a lángot.
- Annak ellenére, hogy lángot keresgélő színész vagyok - éppen ezért nem érdekel a népszerűség - hősiesen és férfiúi gyengeségemről tanúbizonyságot adva bevallom: hányok attól, hogy kik a sztárok Magyarországon. Az nem ország, ahol Pintér Tibor és Janza Kata színészóriások. Nem tudok úgy hazamenni, hogy anyukám asztalán - édes, drága, kedves nő - ne legyenek olyan újságok, amelyekben zérók és mínusz húszak mosolyognak rám poszteralakban. Tudjuk, a Barátok köztben úgy zajlott a szereplőválogatás, hogy egy ország megszavazta a beküldött fényképek alapján, kiket szeretne látni a sorozatban. A "kiválasztottak" még egy mondatot sem mondtak el, de máris sztárok. Pályatársaim nevében kikérem magamnak. Harminc évvel ezelőtt, amikor Pécsi Sándor eljátszott egy szerepet a Madách Színházban, akkor valószínűleg az egész ország létező összes rétegének játszott, és az ország létező összes rétege kíváncsi volt rá és szerette. Ma, mi egy kis perverz bölcsészrétegnek és egymásnak csinálunk színházat. Amikor elmész egy aluljáróban, akkor szembetalálkozol azzal a korosztállyal, amelyről azt gondolnád, majd te leszel számukra a Darvas Iván. De a baseballsapkákból és a görkorikból azt érzed, hogy ez a generáció sohasem fog beülni a színházba. Ha ezt végiggondolom, akkor arra jutok, hogy ötvenévesen vagy a Macskák egyik szerepét játszom en suite három évig, szombaton kettőt, vagy nem leszek színész. Nem tudom, mi az útja annak, hogy ennek a műfajnak, hogy színház, tizenöt év múlva még legyen értelme. Jelen pillanatban azért vagyok szomorú, mert nem vagyok biztos abban, hogy szükség lesz egy Sirály bemutatóra.
- Ez a mondat, amely egyébként tökéletes realitásérzékedről tanúskodik, egyetlen ponton támadható: az elvek, értékek, hitek, eszmék - sőt, néha az hiszem, bizonyos érzelmek - nem részvények, amelyeknek az árfolyama egyik napról a másikra emelkedhet vagy zuhanhat a BUX-indexen.
- Ez így van, ez így igaz. Lehet, hogy tizenöt év múlva így is lesz. De én a Katona tagjaként - amelyik, ugye, állítólag az "ország legjobb", és "Európa egyik legjobb" színháza - azt tapasztalom, hogy a legkevesebb megbecsülést Magyarországon a Petőfi Sándor utca 6-ban lehet érezni. És most nem a színházam ellen beszélek, ellenkezőleg! Miközben havonta huszonkétszer-háromszor színpadra lépek és tapsolnak, sőt, interjúk, fotók formájában írásos bizonyítékaim vannak arról, hogy jelen vagyok, havonta az OTP-ben a pénztáros a szemembe röhög. És engem ez a röhögés érdekel. Mert hiába mondom azoknak, akikkel együtt érettségiztem, hogy jöjjenek, nézzék meg, hogy én Haumann Péterrel játszom egy színpadon, miközben mutogatom videón a két filmet, egy átlagos kocsmában a rendelésnél én egy nulla, egy nihil, egy szar lúzer, a társadalom perifériája vagyok. Hajdani osztálytársam, egy velem egykorú, kommunikációképtelen, ám jó memóriájú fiú, aki beseggelte a jogot, meg a közgazdaságtant, és most egy közepes multicégnél szaktanácsadó, hússzor többet keres, mint én. Mint fiatal művészértelmiségi mondom ezt, aki másnaponta szembesül ezzel a lehetetlenséggel. Miközben én csak színész akarok lenni, maradni, és csupán annyit kérek, hogy ne kapcsolják ki a villanyt.
- Történt-e valami a Paszport után? Kaptál-e filmes felkérést?
- Ahogy én hallottam, régen úgy ment, hogy ha az ember elköhintette magát egy filmben, kicsit jobban, akkor annak volt következménye. A Filmszemle után nagyon sokan megdicsértek, kevesebben nem dicsértek meg, de nem égtek a telefonok. Egyrészt nincs hova menni, másrészt rajtam kívül még ezerötszáz borzasztó tehetséges ember van. Ha én most forgatnék, kitalálnék, írnék egy filmet vagy rendeznék egy darabot, akkor a bőség zavarával küszködnék. Nem azért, mert őrületesen jó színész mindenki, hanem mert annyi érdekes ember van pihenőpályán ebben a szakmában. Úgyhogy nem gondolom mellőzöttségnek, hogy most éppen nem forgatok, különösen akkor nem, ha azt látom, hogy Gothár Péter sem tud filmet forgatni. Ugyanis neki az lenne a feladata, hogy egészen haláláig, évente leforgasson egy filmet, minden görcs, gond nélkül. Hogy aztán három filmből egy-kettő külföldi fesztiváldíjakat nyerjen. De láttam ezt az embert és csapatát, amint azon szenvedtek, hogyan vakarjanak össze egy filmet Betára. Lehetetlen, hogy Gothár ne forgasson, és Káel Csaba forgasson. Nem létezik az az ország, ahol ez megtörténhet. És most csak egy embert mondtam a tizenöt valóságos filmrendező közül. Mert hát én őt ismerem, és persze borzasztóan elfogult vagyok.