A pénteket az IS11 blokkal, benne Szekeres Csaba és Katona Noémi ismeretterjesztő filmjeivel kezdtük. Előbbi A Nobel-díjas hadifogolyban egy 100 éves esetet idéz fel Bárány Róbert magyar származású orvosról. A film állítása szerint a belső fül egyensúlyszervét kutató és tapasztalatait egy könyvben publikáló Bárány a szakmai féltékenység áldozata lett, mikor volt kollégái és mentorai plágium vádjával próbálták ellehetetleníteni a pályáját. Sigmund Freud, Gustav Alexander és Heinrich Neumann is szerepet játszott abban, hogy az 1914-ben elnyert kitüntetéséről orosz fogságban értesülő kutató nem térhetett vissza Bécsbe, ezért Svédországba költözvén 1926-tól haláláig az uppsalai egyetem tanára volt. Bár a film egy érdekes, hazai körökben kevéssé ismert igaz történetbe avatja be nézőjét, formailag nem merészkedik tovább a jól megszokott dokumentumfilmes technikáknál. A megszólaltatott történészek, szakmabeliek és családtagok beszélőfejes interjúit archív felvételek kísérik, a főszereplő életútját pedig a film fejezetekre bontásával igyekezett korszakolni a rendező, mintha csak egy fikciós történet hősének kötelező fordulatokkal tarkított útját járnánk végig. Összesében tehát Szekeres Csaba filmjének erőssége nem a filmnyelvi innovációban, hanem egy ismeretlen eset felelevenítésében rejlik, aminek konklúziója az emberi irigységről kortárs körökben is megállja a helyét.
A blokk második filmje a Katonatörténet, amiben Katona Noémi tolmácsolásában pillanthattunk bele a második világháborúban a vesztes oldalán állt magyar katonák nyugati hadifogságban töltött hónapjaiba. Katona Ferenc honvéd naplójában az amerikai és francia fogolytáborok borzalmait, valamint az ott létrejött baráti és bajtársi kötelékeket jegyezte le olyan részletességgel, hogy a bejegyzéseket olvasva évtizedekkel később unokájának is lehetősége nyílt végigjárni azt az utat, amit anno ő és sorstársai. Miközben Katona Noémi sorban felkeresi a nagyapja által említett városokat, narrációval kísért archív feltételek és rekonstruált jelenetek színesítik az utazást. Azonban épp ebben rejlik a film egyik gyengesége, ugyanis a korabeli és újonnan forgatott mozgóképes illusztrációk oppozíciója sokszor megzavarja a nézőt, utóbbiak ráadásul nem is sikerültek kellően hitelesre. Sajnos rontanak az összképen a vágó rostáján átcsúszott, néha redundáns képek, és egy ponton a rendező és a narrátor által szimultán felolvasott szöveg is. Figyelembe véve ezeket a gyerekbetegségeket, a blokk első filmjéhez hasonlóan a Katonatörténet erényeit sem elsősorban a formanyelvében véltük felfedezni, hanem a kevesek által ismert második világháborús események személyes, sőt családi történeten keresztül megoldott elmesélésében.
Délután a MOME animáció szakának diplomafilmjeivel folytattuk a mozizást. Király Krisztián A körömágyszaggató című kisfilmje egy Woody Allent idéző neurózisban szenvedő fiú története. A folyamatos idegesség, a haláltól való konstans félelem, a vidéken maradt családtól való távolság és a nagyvárosban érzett magány érzése nap mint nap kínozza a srácot. Szorongása emberi, ismerős, és humoros. Az animáció sodró hangulata miatt még inkább magunkénak érezzük a történetet – a buszok belseje, az orvosi várók hangulata, vagy a vérzésig kapart körömágyak egyaránt zsigerileg hatnak. Takács Anikó Cosmic Jacuzzi című rövidfilmjének főhőse két kamionsofőr, akik a vidéki éjszakában robognak a célállomás felé, egy földönkívüli jelenség azonban felszippantja őket az autóútról. Tudományos-fantasztikus kalandjuk vicces és tanulságos, tele apró gegekkel. Az űrbeli dzsungel, a repülő gombafejek és a földönkívüli mütyürök részletgazdag világa megköveteli a többszöri megtekintést.
Különleges hangulatot teremt A nyalintás nesze, Andrasev Nadja kisfilmje is. A Bodor Ádám Megbocsátás című novellája alapján készült film főhőse egy egyedülálló nő, aki speciális figyelmet szentel a lakásában tartott növényeknek: már-már intim, majdhogynem szerelmi kapcsolatot ápol velük. A növényeken kívül egyetlen társa maradt: a szomszéd macskája nap mint nap őt figyeli, az ablakon keresztül lesi minden mozdulatát, a nő pedig hagyja ezt, és egyre lengébb ruháival támogatja ezt a furcsa viszonyt. A történetben rejlő szexualitás - bármilyen bizarrul is hangzik - költői irányba tart, nem a polgárpukkasztásra megy ki a játék a nő-növény-macska szerelmi hármasában. Egészen más irányból közelíti meg a túlfűtött szexualitást Bárány Dániel Házibuli című szürreális, mindössze 4 perces rövidfilmje. Egy ártalmatlan házibuli - köszönhetően az elfogyasztott alkoholnak és a felbujtó, mindent ellepő jazznek - csakhamar egy orgiába csap át, amit csak a szomszéd ideges kopogtatása szakít meg, és az is csak rövid időre. A torzuló arcok, a folyamatos mozgás, a lüktető hangulat Kovásznai György zseniális animációs filmjét, a Habfürdőt idézi.
Zsigmond Vilmos Fekete Dáliájának vetítése előtt Novák Emil és Koltai Sutyi levetítettek egy videointerjút Vittorio Storaro operatőrrel (A megalkuvó, Az utolsó tangó Párizsban, Apokalipszis most), akivel a Gellért szállóban találkoztak nem sokkal Zsigmond halála után. Az olasz és a magyar operatőr jó harminc évig voltak barátok. Storaro egy forgatás előkészítésére érkezett, és Zsigmond Vilmos szobájában szállásolták el. Elmondta, hogy szerinte Zsigmond stílusa teljesen egyedi volt Hollywoodban, alighanem az európai kultúra és fotóművészet hatása miatt, noha egyetlen más operatőrnél sem fedezte fel ezt a stílust, még Kovács Lászlónál sem.
Koltai szerint Zsigmond háza jobbnál jobb operatőrök találkozóhelye volt, ahol gyakran tartott magyar vacsorákat. Ő csinálta a legjobb paprikás csirkét Los Angelesben. “Vili a hónom alá nyúlt” - Sutyi arról mesélt, hogy Zsigmond volt a pártfogója Hollywoodban, aki úgy mutatta be őt, hogy “a srác, akit meg kell ismerni”. Amikor Koltait Oscar-díjra jelölték a Malénáért, Zsigmondnak mondott köszönetet a gála előtti operatőr-találkozón. Barátságuk akkor kezdődött, amikor Zsigmond 1971 környékén hazalátogatott, és “Illés papi” (Illés György) megnézette vele a Koltai által fényképezett Prés című filmet, Törőcsik Marival a főszerepben és Maár Gyula rendezésében. Zsigmond a vetítés után részletesen kifaggatta Koltait a filmben alkalmazott szórt világításról, az ablakokból áradó fény használatáról és az arcok fényképezéséről. Zsigmond később rajongott a Megáll az időért is, és Kovács Lászlóval is megnézette. A film elején látható ‘56-os dokumentumfelvételeket Koltai szerint többek közt Zsigmond és Kovács forgatták. Amikor Koltai és Kovács megnézték a filmet, az utóbbi a vetítés közben jött rá, hogy az általuk készített felvételeket látja, és megijedt, mert az hitte, tőrbe csalták: várta, hogy felgyulladjon a lámpa, bőrkabátosok lepjék el a termet és elvigyék.
Koltai szerint Zsigmond stílusa Magyarországról hozott kultúrája és képzőművészeti tanulmányai okán egyedi: “megpróbálta bevinni a festészet elemeit a filmképbe”. A festészetből vette át, hogy mi az a színvilág vagy kompozíció egy képben, ami képes vonzani a néző tekintetét. A Madárijesztő című filmről elmondta, hogy szerinte Zsigmond Szeged környéki gyerekkora köszön vissza a nyitányban látható ördögszekerekben, ami aztán ennek a mozinak a hatására épült be az amerikai kultúrába, vált egyfajta klisévé. Szerinte Zsigmond művészetének erejét a szenvedélyessége, a kíváncsisága és a bátorsága adta: szembement az elvárásokkal és a trendekkel, új dolgokat próbált ki. A McCabe és Mrs. Miller készítéséről elmondta, hogy mivel Zsigmond a képzőművészet felől közelített a filmoperatőri munkához, a Kodak túl jó minőségű, túl pontos és valósághű képet rögzített, így ő megpróbálta roncsolni azt. A Fekete Dáliáról azt mondta Koltai, hogy Zsigmond még ebben a késői filmjében is kísérletezett. “Sosem volt elégedett a valósággal, próbált valamit mellé tenni, hogy emlékezetessé tegye”. A Fekete Dália elsősorban Zsigmond Oscar-jelölt fényképezésével vonult be a filmtörténetbe, képi világa 35 mm-es kópián gyönyörű látványt nyújtott.
