Rudolf Olivér 6 perces kisfilmje, a Mirha egyetlen (de biztosan akként ható) hosszú követőfelvétel egy nőről, aki csecsemővel a karjában viharzik keresztül a főváros utcáin. Ügyes húzás, hogy a nő zaklatott lelkiállapotát az is jelképezi, hogy útja során először egy részeg macsó, majd egy hittérítő szólítja le. A néző kíváncsiságát az csigázza fel, hogy csak tippelhetünk, mi a terve a zavart nőnek a gyerekével, és végül persze minden értelmet nyer.
Freund Ádám filmje, a Sétagalopp záró felirata szerint hommage az abszurd, száraz, morbid humorú direktor, Roy Andersson előtt. Akinek művészetéről sokat elárul legutóbbi filmje címe: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről. Ez a 14 perces film tényleg nem több a svéd mester stílusának próbálgatásánál, de annak meglepően eredeti, mivel csattanós képi gegekre fut ki. A cselekménye ideális keret a szürreális jelenetezéshez: egy iskolás fiú annyira keményen tanul a töri dolgozatra, hogy elalszik az egyik korábbi tanórán, és a reménybeli ötösével álmodik.
A Szép alakban, Kis Hajni 16 perces alkotásában egy androgün takarítónő szeret bele a gimnázium legszebb diáklányába. Olyannyira reménytelen célt tűzött ki maga elé és annyira kínos helyzetbe készül hozni magát, hogy a néző automatikusan azonosul vele, hisz szeretünk a gyengének szurkolni, és átérezzük a karakter kétségeit is. A leszbikus nő bejár egy jellemfejlődési ívet is: végül megbékél azzal, hogy vonzalma viszonzatlan.
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan főszereplője, Ferenczik Áron rendezőként még több tehetséget mutat, mint színészként. Szabó úr című kisfilmjéből az is kiderül, hogy a VANban nem csak Reisz Gábor rendező, de az ő markáns szerzőisége is benne volt. Harsay Gábor a VAN főhősének, Áronnak középkorú megfelelőjét alakítja ebben a filmben. A vezetéknevéhez hűen tökéletesen átlagos személyiségű Szabó úrnak van egy példátlan betegsége: nem érez fájdalmat, ami persze csak a metaforikus tünete a mimózalelkűségének és elidegenedettségének, amit különféle abszurd szituációkban prezentál. Be kell fogadnia lakótársnak egy idős nőt, kondíciója hamar elterjed a háztömbben, és a lakók azonnal elkezdenek készülődni a halálára, de csak azzal, hogy széthordják ingóságait, de még a fiát is. Nem csak a poénok emlékezetesek, de a színészvezetés és az alakítások is: Ferenczik minden mellékkaraktert félénk főhőse szemén keresztül ábrázol, groteszkül ellenszenves figurákat teremtve.
A Budapesti Metropolitan Egyetem K2 blokkját nyitó Az az egy gyerek Makkos Zsófia és Molnár Péter Miklós 23 perces alkotása, és egyben a szintén hatfilmes összeállítás legjobbja (holtversenyben, lásd lejjebb). Keszég László egy orvost alakít benne, aki haldkokló anyja holmija között talál egy fiatalkori fotót, amelyen szülője kórházi köpenyt visel, pedig fiának sosem mesélte, hogy ilyen területen is dolgozott volna. Az orvos egészen Erdélyig vezet, hogy feltárja a titkot. Ezt a filmet a dramaturgiája, és főleg a fináléja nemesíti meg: a végső csavart csak meghökkentőbbé teszi, hogy már a nyitójelenettel megágyaztak neki, amikor a főhős az abortuszt javasolta egy párnak, akik Down-kóros gyereket várnak.
A Gond(n)ok műfajparódia és stílusgyakorlat egyben: egy unatkozó, kontrollmániás, Columbo-fan gondnok arra lesz figyelmes, hogy az egyik bérlője szőrén-szálán eltűnik. Gyanúsnak találja a férfi köddé válását, ráadásul ráébred, hogy több lakónak is lehetett indítéka eltenni láb alól a nehéz természetű bérlőt. Hősünk persze nagyokat téved, fantáziálásait pedig régi fekete-fehér film noirok stílusában jeleníti meg Csörköl Zsolt rendező.
A két blokk tizenkét rövidfilmje vitathatatlan tehetségről árulkodik, fő erősségük, hogy egy-két hatásos képre vannak kihegyezve, legyen az poénos csattanó, meghökkentő kompozíció vagy lendületes követőfelvétel. Kirajzolódik viszont egy-két apró, de visszatérő hiba is ezekben az alkotásokban, amiket ifjú készítőiknek érdemes lenne elkerülniük későbbi rövidfilmjeikben és pláne nagyjátékfilmjeikben. Még a legjobb kisfilmek készítői is használnak meglehetősen irodalmias fogásokat, azaz egy-két fontos ponton filmszerűtlenül mesélik történetüket. Beszédet használnak képek helyett, monológot vagy hangalámondásos narrációt dialóg helyett. A Mindig csakban az öreg férfi előtörténetét egyszerűen onnan ismeri meg a néző, hogy egy kocsmában elmeséli. Az az egy gyerek című filmben is egy vallomás leplezi le a cselekményt működtető titkot. Az ilyen gyengeségek persze fakadnak a a kisfilm formátumának eredendően rövid játékidejéből és kamarajellegéből is, így könnyű megbocsátani őket, csak nehogy nagyjátékfilmekben is viszont lássuk majd ezeket.
