Vili akkoriban már fogalom volt az amerikai filmszakmában. Nem csak az Oscar-díja miatt, amelyet a Harmadik típusú találkozásokért kapott, hanem azért, mert élő legendává vált ott, a filmgyártás Mekkájában. Ha a Kodak kihozott egy új nyersanyagot vagy megjelent egy új szűrő, azt vele reklámozták az American Cinematographer-ben, amely máig is az első számú szaklapot jelenti a világ filmoperatőrei számára. Legendákat meséltek róla a szakmában. Például arról, hogy amikor egy olyan templomban, vagy múzeumban kellett forgatnia, ahol nem szabadott egy szöget sem a falba verni, Vili azt találta ki, hogy ahelyett, hogy a menyezettől lógatta volna le a lámpákat, ő egy meteorológiai léggömböt eresztett fel a mennyezetre, amelyet így nem kellett odarögzíteni, és ezt lentről, erős lámpákkal világította meg, amitől az egy sugárzó fénygömbbé vált. Így elérte, hogy fentről érkezzen a fény, anélkül, hogy hozzá kellett volna nyúlni egy szöghöz is. Ezer ilyen története volt, és ezek mind olyan innovációkká váltak a szakmában, amelyek az ő nevét viselték.
Zsigmond Vilmos Szabó Gáborral forgatás közben
Ugyanis Vili innen jött, és ezt talán az amerikaiak nem értik, de itt mindig is az volt a természetes, hogy amire a nagyszabású filmipari körülményekhez szokott filmeseknél megvan a profi célszerszám, azt hogyan lehet ötlettel, dróttal és szigetelőszalaggal pótolni. Ez az iskola úgy látszik hasznosnak bizonyult a hollywoodi körülmények között is. Persze ezzel nem kisebbíteni szeretném a találékonyságát, sőt, éppen ellenkezőleg.
De ami miatt még ennél is fontosabb szerepet kapott az amerikai filmtörténetben, az egy másik sajátosság, amit szintén itthonról vitt magával: itt Kelet-Európában valahogy úgy alakult, hogy a filmrendezők elsősorban a szerzői oldalról érkeztek a filmbe. Jobbára a saját forgatókönyveiket valósították meg, és sokuknak nem volt komolyabb filmszakmai múltja. Az operatőrök úgy szocializálódtak, hogy a rendező drámaíróként megírta a jelenetet, a színészekkel kidolgozva létrehozta azt a térben, és ekkor gyakran átadta a stafétabotot az operatőrnek, aki megtalálta a kameraállásokat, a plánokat, a kameramozgásokat, azaz lefordította filmre a jeleneteket. Ez ugyanakkor komoly önfegyelmet is igényelt, ugyanis a szűk értelemben vett operatőri szempontok felett az egész jelenet, sőt az egész film szempontjait kellett elsősorban szem előtt tartani. Ez egy egész operatőri iskolát teremtett, amelyben az operatőrök legfontosabb tulajdonságai között egyforma fontossággal bírtak a vizuális képességek és a dramaturgiai érzékenység. Én azt gondolom, hogy elsősorban ez volt az az útravaló, ami Zsigmond Vilmost és Kovács Lászlót olyan fontos állomássá tette az amerikai film történetében.
Zsigmond Vilmos
Amikor Vili és elválaszthatatlan barátja, Kovács Laci ötvenhatban kimentek Amerikába, egy nagyon szerencsés pillanatban érkeztek, amikor a hollywoodi film éppen szomjazott a friss levegőre, és ezt épp ők hozták meg innen Európából. Egyfajta amerikai újhullámot teremtettek, egy érzékenyebb és hajlékonyabb kamerát adtak az amerikai filmnek. Persze ez nem ment ilyen simán és könnyen. Nyelvtudás nélkül, évekig a filmszakma közeléig sem jutva ért fel Vili erre a csúcsra. Ha valakit részletesebben érdekel ez a történet, megnézheti az alábbi beszélgetést, amelyet egy főiskolai filmklub keretében folytattam vele.
Később azt is megértettem, hogy mi volt mindezeken kívül az oka, hogy ilyen népszerűséget és rangot ért el Amerikában, hisz szinte nem volt jelentős rendező és színész, akivel ne forgatott volna. Kevés emberből sugárzik annyi kedvesség, jóindulat, tapintat, empátia és türelem, mint amennyi belőle sugárzott. Volt alkalmam egy egész filmen át forgatni vele és így közelről ismerhettem meg, milyen volt filmesként, de elsősorban azt, hogy milyen volt emberként. A filmforgatásnál lemeztelenítőbb dolgot ugyanis nem ismerek. Ez egy olyan hosszú próbatétel, aminek a végére semmilyen álca és hazugság nem maradhat titokban: itt feketén-fehéren kiderül, ki, milyen ember.
Egy olyan játékfilmben történt mindez, amit Vili élete egyetlen rendezői feladataként készített, és amelynek én lehettem az operatőre. (Liv Ullmannal és Michael Yorkkal forgattuk, kisrészt Magyarországon, nagyrészt Izraelben, a címe Tékozló apa.) Könnyű lehet kitalálni, hogy mekkora görcsöt okozott számomra a film előtt, hogy a világ első számú operatőrével kell dolgoznom. Talán kevés operatőr állta volna meg a helyében, (engem is beleértve), hogy ennyire tiszteletben tartsa az operatőr dolgát, hogy ennyire önállóan hagyjon dolgozni. Pillanatok alatt megszüntetett bennem minden lámpalázat és szorongást.
Zsigmond Vilmos Szabó Gáborral forgatás közben
És még valamire vigyázott nagyon gondosan. Soha nem fordult elő, hogy nekem kisebb szobát adjanak bármelyik hotelben, mint amit ő kapott. Nem tudom, hogy el tudják-e képzelni, hogy mit jelentett ez akkoriban egy társbérleti lakásban élő magyar operatőr számára. Vili akkor Hollywood legdrágább villanegyedében élt, de soha nem felejtette el, hogy honnan indult. Egyszer itt Budapesten én vittem őt haza az akkori autómmal, ami egy kissé rozzant és hangos Citroen “kacsa” volt. Amikor be akartam fordulni a szállodája parkolójába, a hotel tábornoki egyenruhába öltözött portása nem akart beengedni a garázsba, ahol valóban nem volt egyetlen hasonló állapotú autó sem. Már keresni kezdtem volna, hogy hová parkoljak az utcában, de Vilit ez annyira felbosszantotta, annyira bántotta az igazságérzetét, hogy talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor indulatosnak láttam, kiszállt az autóból és ragaszkodott hozzá, hogy beengedjék az autót a hotelbe.
Vagyóczky Tibor, Zsigmond Vilmos, Koltai Lajos, Szabó Gábor a Filmgyár udvarán
Nagyon sokat tanultam tőle. Bölcsességet, emberséget és mesterséget. Most egy újabb dologra tanított meg, hogy hogyan kell szépen befejezni. Egész életében azt csinálhatta, amit imádott: forgatott. Még a legutolsó esztendőben is. Nem kellett évekig a telefon előtt ülnie, várva hogy az megcsörrenjen, a legutolsó pillanatig keresett operatőr volt és aktívan dolgozott. Este lefeküdt és elaludt. Örökre. Lehetne ezt ennél jobban, szebben csinálni? Lehet, hogy ezt a “módszert” is róla kellene elnevezni.
Amikor rá gondolok, az a másik pillanat jut eszembe, amikor az Oscar-díját megkapta és a színpadon megköszönte. Talán tőle láttam egyedül, hogy első helyen a tanárának a nevét mondja el azon a csillogó Los Angelesi színpadon, élete csúcsán, a siker mámorában. Illés Gyuribácsiét, akit mindvégig annyira tisztelt.
Drága Vili, minden magyar operatőr nevében szeretnék elköszönni tőled. Szerbusz Zsigmondvili.
