Bartók és Jancsó mélymagyar, mert mindent tud arról, amit a magyarok krónikájába az elmúlt évszázadokban beleírtunk. Aki nincs otthon a magyar kultúrában, és összekeveri a népdalt meg a magyar nótát, az viszont csak gyüttment lehet, bárhogy szájhősködik.
Cserhalmi György, Mucsi Zoltán, Daniel Olbrychski
(fotó: Gordon Eszter)
És ha már áthallás. Nem fideszezés és maszopozás folyik ebben a filmben, az olcsó és múlandó, a magyar romlásnak századai hallatszanak át, a „morajos, halk halotti hang”. Az Oda az igazság nem blődli, hanem végtelenül felelősségteljes, keserű kommentár a 2010-es esztendőről és évszázados gyilkos bohóctréfáinkról, a szűnni nem akaró testvérgyűlölési átokról. Amelynek persze mindig egy a vége, a széthúzást látva folyton nyakunkra jönnek a törökök, labancok, oroszok. És ha a ruszkik hazamentek is, akár Jancsó kegyetlenül pontos szatírájában, az 1991-ben forgatott Isten hátrafelé megyben, akkor sem tudunk mit kezdeni a nagy szabadsággal, azon mód egymás torkának esünk. „Ki, s ki népei vagytok, haja, magyar népe?”
Hogy milyen az Oda az igazság? Nem könnyű megérteni, nem könnyű elfogadni. Jancsó jancsós. Mint mindig. Időről időre persze kicsit másképp az. Most sem az előző, mára rutinszerűvé begyakorolt szériát, az ironikus és aktuális Kapa-Pepe vonalat folytatja, hanem A zsarnok szívéhez tér vissza. Az Oda az igazság kosztümös történelmi film. Tulajdonképpen nagyon egyszerű kis történet, még akkor is, ha folyton összeesküdnek és álcát cserélnek benne a szereplők. Olyan mint egy szarkasztikus tartalomjegyzék az életműhöz: minden fontos Jancsó-motívum felbukkan benne, meztelen nő, lovak, ármánykodó nagyurak, orgyilkosok, igricek, táncosok. És persze minden a hatalom körül forog. Ez önmagában még nem lenne különösebben izgalmas, láttunk már ilyet, épp eleget, de Jancsó úgy látja a történelmet, ahogy rajta kívül senki más. És ettől még ez a kis semmiség is izgalmas lesz.
Ha valaki Jancsótól klasszikus történelmi filmet várt, romantikus vagy tudományosan adatolt Mátyás-legendáriumot, az finoman szólva járatlan az életműben. A hagyományos történelemszemlélet szerint minden előre meghatározott terv szerint halad, hívják isteni elrendelésnek, vagy objektív szükségszerűségnek, minden kiismerhető, és mindennek épp úgy kellett történnie, ahogy végül is megesett. Az emberiség történetét e felfogás szerint a haladáselv szervezi, a történelemnek célja, a benne élő embernek küldetése van, határ a csillagos ég, meg a földre szállt mennyország avagy a forradalmas utópia.
Jancsónál kezdettől oda az igazság. A történelem nála nem tart sehová, a Mester csak egyetlen történelmi állandót ismer, a folyamatos pofára esést. Meg persze azt, ami odavezet: az eszmeháborodottak végtelen önteltségét és ostobaságát.
A haladáselv modern vívmány, Jancsó ebben a vonatkozásban, régibb, ősibb a moderneknél. Az ő filmjeiben a történelem nem előre megy, hanem körbeforog, így van ez a Szegénylegények és a Csillagosok, katonák óta. Nézzük akár az Égi bárányt, A zsarnok szívét, a Szörnyek évadát, a Kék Duna keringőt, vagy az Oda az igazságot, mind ugyanarra a srófra jár, Fortuna kerekén ülünk (a középkor közkedvelt allegóriája ez), egyszer csak fönt vagyunk a csúcson, hogy aztán lejtmenetben a magasból vessen le a forgandó szerencse.
Jancsónál a történelem (és a politika) nem igazságot hoz, az illúziók fűtötte forradalmak nyomában mindig ott összeomlás. A történelemben ez az egy a tuti, minden más kiismerhetetlen.
A híres hosszú snitt, a 12 perces végtelenített kameramozgás is innen jön, nem hóbort, nem divat, nem manír, a kamera elveszetten bolyong a forrongó, kavargó történelemben. A rendező nem mindentudó. A történelem sodorja őt is, egy velünk.
Jancsó már a Szegénylegények idején is érett volt és bölcs, ezért lehet most öregen ő „a legfiatalabb magyar filmrendező”. Nem szenilis konzervativizmus, hanem a szkepszis jele, amikor a Prédikátor könyvéből idéz (történetesen a katolikus Biblia-fordítás gyönyörűséges szövegéből) az Oda az igazság Bonfiniből és Janus Pannoniusból összegyúrt udvari krónikása: „Ami volt az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.”
Nincs egy örök és oszthatatlan igazság, tudta ezt már a 60-as évek Jancsója is. Miért ismétli el most akkor újra? Alighanem azért, mert a 60-as éveknek volt még egy utolsó nagy illúziója, miszerint végre magunk mögött hagyhatjuk a történelmet, a politika uralmát, legyen az véres elnyomás vagy akár csak negédes atyáskodás, így hitte ezt a kapitalizmus és az etatizmus ellen lázadó Párizs, és a bolsevik zsarnoksággal szembeszálló Prága is. Az ideológiák különböztek, de a remények nem: a hierarchikus politikai világrenddel szemben Keleten és Nyugaton is a civil társadalom lázadt. De a történelemnek sem ’68-ban, sem 1989-ben nem lett vége, ahogy 2010-ben sem erre tart a világ: úgyhogy Jancsó 89 évesen is elmondja újra, milyen a történelem. Démoni és nevetséges. Nevetséges, mert a pusztítás folyton alulmarad az élettel szemben, démoni, mert minden tanulság ellenére újra és újra megtörténik velünk, mindig újrajátszható minden bukott darab, minden elfuserált királydráma. „Bábuk vagyunk mindnyájan, ismeretlen hatalmak dróton ráncigálnak, nem mi magunktól mozgunk. Kardok vagyunk, amelyekkel szellemek hadakoznak, de a kezeket nem látni, mint a mesében.” De ezt már egy másik szkeptikus mondta. Az Oda az igazságban is megidézett Büchner, aki nem várta meg, hogy öregségéért lehülyézzék, 24 éves korában belehalt a kínzó tisztánlátásba.
Jancsó él. És cseppet sem szenilis. Az Oda az igazság részleteiben zavarosnak tűnhet (igaz, csak annak az, aki történelmi képeskönyvnek nézi, és a humorérzék híján lapozgatja), de egészében, történelemfilozófiájában a legtisztább beszéd, világos, mint a Nap: ha nem értjük, az minket minősít.
