Returnee
Érdekes módon az idei versenyprogram 21 filmje közé csak néhány közép- és kelet-európai film került be. Láttuk Miha Knific impressziókra és gondolatfoszlányokra épülő szlovén versenyfilmjét, a Preserverance-t, Észtországból Katrin Maimik és Andres Maimik pszicho-tragikomédiáját sok zenével, a The Man Who Looks Like Me-t, a legjobb baltikumi hagyományokat követő észt-izlandi melodrámát Mart Kivastik filmjét, a When You Least Expect It-et. A felnőtté válással néz szembe a lengyel-brazil-kanadai koprodukció, Daniel Leo első játékfilmje a Man Proposes, God Disposes, míg Edon Rizvanolli a koszovói albán nők megerőszakolásának állít emléket filmjében, az Unwanted-ben. A holland-koszovói koprodukció Koszovó hivatalos nevezettje az Oscar-díjra.
A magyar filmet idén Szabó István képviselte, a Mozgókép Mestere-díjat vette át a fesztivál igazgatójától Dr. Michael Koetztől, aki komoly tanulmányban méltatta pályafutását. Szabó István először 54 éve, első játékfilmjével az Álmodozások korával járt a fesztiválon, később itt adta első német televíziós interjúját, és ahogy fogalmazott a díj átvételénél „azóta is nagyon jó barátságban vagyunk”. Köszönő beszédében megemlítette nagy példaképeit Luchino Viscontit, Vittorio De Sicat, Ingmar Bergmant, és felidézte mesterét Máriássy Félixet is, akitől a legfontosabb leckét tanulta: „Mindenáron nem kell filmet készíteni.” A fesztiválon Az ajtó és a Csodálatos Júlia Szabó-filmeket láthatta a mannheimi és a heidelbergi közönség: filmszerető, elkötelezett, kíváncsi és érdeklődő emberek sokasága, akik talán a legnagyobb meglepetést jelentették a számunkra. Baden-Württemberg tartomány legrégebbi és legnagyobb filmfesztiválja egyértelműen közönségfesztivál is, estéről-estére teltházas vetítésekkel, délelőtti gyerekprogramokkal, több helyszínen mindkét városban.
Bár az egyetemes filmművészetet megújító alkotást nem tudunk kiemelni a versenyprogramból, filmnyelvi és narratív kísérletezésre a fődíjas rendező, az olasz Vito Palmieri (See You In Texas) törekedett a leginkább. Filmjében egy dél-tiroli hegyi falu életébe látunk be, a történet egy farmon játszódik, télen, feketés-szürkés szikár környezetben, és egy, a húszas évei elején járó fiatal pár hétköznapjairól mesél, sztereotípiák, szépítések, mellébeszélés nélkül. A színfalak mögötti elzárt élet, az olasz „posztneorealizmus” egyik főszereplője a mobiltelefon, a digitális eszközök, a chat felületek, a szereplők fő kérdése nagyon is ismerős: menni, vagy maradni?
Érdemes kiemelni a Special Newcomer Award Mannheim-Heidelberg-díj nyertesét Bagane Fiola Fülöp-szigeteki rendezőt is, filmje a Wailing in the Forest (Baboy Halas) a trópusi esőerdők kihalóban levő Matigsalug őslakosainak életét mutatja be. A kétórás filmben szinte antropológiai részletezettséggel, kitartott hosszú jelenetekben ismerjük meg két törzs mindennapjait, és rácsodálkozunk, hogy problémáik, élethelyzeteik nem is olyan távoliak, mint gondolnánk.
Szekciónk, a FIPRESCI zsűri - igaz tudtán kívül - történelmet írta a fesztiválon, hiszen először nyerte el ugyanaz a film a közönség- és a filmkritikusok díját Mannheim-Heidelbergben. Csakúgy mint a nézők, mi is beleszerettünk Kazim Öz második játékfilmjébe, a Zer-be, felejthetetlenek a Brooklyntól a kurd Dersimig vezető road movie arcai, helyei, színei és dallamai. A történet egyszerűnek tűnik, tipikus harmadgenerációs útkeresésről van szó, Jan, a New Yorkban élő zenét tanuló srác elindul egy dallam nyomában, és útközben rádöbben saját családja elhallgatott történelmére. Zer, a nagymamától hallott kurd népdal új identitáshoz vezeti a főhőst, mi pedig nem győzünk betelni a kurd hegyi falvak szépségével, a történetek finom humorával és szereplőivel, a fokozatosan kiszínesedő képsorokkal, a mozgás, a zene, a hangzás átgondolt és következetesen végigvitt egységével.
A film nagyon kevés pénzből, többnyire helyszínfoglalási engedélyek nélkül készült, a neves török és albán színészek mellett nagyszerű alakításokat láthatunk számtalan civil szereplő, köztük a rendező édesapja részéről is. Bár a film elnyerte a török állami támogatást, miután 2011-ben Erdoğan államelnök nyilvánosan bocsánatot kért a Dersim városában 1936-39 között történt több ezer kurd meggyilkolásáért, ettől függetlenül Törökországban csak egy cenzorozott változata látható, fekete kockákkal a mai politikai helyzetre utaló jelenetek helyén. Kazim Öz korábban dokumentumfilmben dolgozta fel ugyanezt a témát, a The Last Season: Shawaks-t annak idején a Duna televízió is vetítette. Most abban bízunk, hogy ez a munkája is eljut hozzánk.
66. Mannheim-Heidelbergi Nemzetközi Filmfesztivál 2017. november 9.-19.
