„A film egy elképzelt, mesebeli jövőben játszódik. Főhőse egy kisfiú, Piel, aki a mese törvényei szerint bajba kerül, de megmentésére expedíciót indítanak és minden jóra fordul” írja egy – jóindulatból most nem linkelt – filmes adatbázis Az Időurai sztorijáról. Ez a legfrissebb és legalaposabb hivatalos magyar nyelvű jellemzés a filmről az interneten. A kommentálásától inkább eltekintünk.
Az Idő urai 1982-ben készült, francia-magyar koprodukcióban, rendezője René Laloux (aki Az Idő urai mellett két, szintén zseniális egészestés animációt rendezett: a La Planète sauvage és a Gandahar hasonló utazások mint a mi kis gyöngyszemünk, esztétikájuk szintén a híres Laloux bon mot-t bontja ki: „amire szükségünk van, az a skizofrén mozi”). Az animációs rendező Hernádi Tibor, a vezető animátorok szintén magyarok. A háttereket rajzolta és a forgatókönyvet részben írta Moebius (Jean Giraud), a bande dessinée legendája, a hardcore sci-fi pszichedelia képregényes guruja és a Metal Hurlant alapembere, aki mindezek mellett a hetvenes években kibontakozó francia és európai képregényművészet egyik legmeghatározóbb alakja, máig. A korabeli források szerint a filmet támogatta még a Magyar Televízió, a Westdeutscher Rundfunk, a Südwestfunk, a genfi Societé Suisse de Radiodiffusion et Television és a londoni BBC. Vagyis igazi európai film, a szó legjobb értelmében.
 |
| Igazi psziché formáló kultfilm |
Az Idő urai-t ma Magyarországon hivatalosan elfelejtették, dvd-n sem jelent meg (orosz, amerikai és francia – dupla dvd-s díszdoboz – kiadás van!). Nem hivatalosan viszont igazi psziché formáló kultfilm, az egyik legkülönösebb a magyar (vonatkozású) filmtörténetben.
Ahol visszafelé halad a fény
"Miért mész ilyen gyorsan? Szeretem a száguldást." -- kezdődik a rajzfilm-trip, ízeltlábakon suhanó rovar-siklót látunk (alatta thrillelektro zene ketyeg, 82-ben progresszív, ma nagyon retró, de jó – zeneszerzők: Jean-Pierre Bourtayre, Pierre Tardy és Christian Zanesi), in medias res csöppenünk a sztoriba: vészhelyzet van, tudósít egy férfihang a rádión keresztül, a frelonok bekavartak, Ana meghalt, mi sem éljük túl.
Az első totál a bolygóról: egymásba csavarodó fatörzsek kúp alakú csoportjai a sivatagos talajon, a háttérben egy rózsaszín, alkonyi napra hajazó fél-fénygömb, kattog a zene, siklik a sikló, közelebb megyünk - burjánzó de kiszikkadt fatörzsháló a barázdált talajon, vágás, közeli a tenyészetről, snitt, a sikló felcsavarodik a fatörzsekre. Az érzékelés megváltozik, a pillanatok kitágulnak, az elágazó ösvények időkertjébe értünk.
Már a film sztorija sem indul szokványosan, de aztán a történet még érdekesebb, már-már értelmezhetetlen fordulatokat vesz, pszicho-epizódok dúsítják a kalandsztorit, a vég pedig egy gyönyörű ugrás az idő által kimart fekete lyukba, ahol visszafelé halad a fény.
Adott egy kisfiú, Piel (kinek papája az expozícióban, a mamája még a film kezdete előtt hal meg), aki egyedül marad egy veszélyekkel teli, furcsa bolygón. Egyetlen kapcsolata a külvilággal – apja egyik régi űrhajós barátjával - egy „mikro”, vörös/fehér jin-jang ábrájú tojásadóvevő, technikai apróság a nézőnek, a kisfiúnak pedig megszemélyesített barát, „Miki”, aki mindig más hangon szól, tanácsokat ad és biztatást az elveszett bolygón.
 |
| „Csukd be az elmédet ember, hát mindent hallok” |
A mikro másik végén levő jóképű űrhajós, Jaffar, amint megkapja a hírt, rögvest a kisfiú megmentésére indul. Útitársa egy enyveskezű és romlott (de aztán mégis hőssé váló) herceg, annak a csaja, és egy útközben összeszedett furcsa öregember, kinek valaha meglékelték az agyát az agyvelőzabáló frelonok. Egy varázslatos bolygón él, és a telepatikus képességgel bíró kis repkedő bigyeszek (hivatalos nevükön „mákvirágok”) a kedvenc társasága - ezek a mákvirágok végig kommentálják az egész filmet, a szövegeik hol viccesek („csukd be az elmédet ember, hát mindent hallok”), hol meglepően mélyek és cinikusak („az emberek látszólag teljesen normális egyének. De valójában csak bábok”), hol pedig a pszichedelikus tapasztalat iskolapéldái („Te hallod ennek a bolygónak a szagát? - Még hogy hallom? Majd beszakad a dobhártyám!”).
A mentőcsapat menetközben szürrálisabbnál szürreális kalandokba keveredik – amiknek a megmentés-sztorihoz nem sok köze van: arctalan angyalok pártkongresszusa és metamorfózis, majd cseles kalóztámadás a rendszert (?) képviselő fasiszta díszpéldányok ellen -, a kisfiú pedig kóvályog a pszichedelikus álombolygón, fura lényekkel barátkozik és vív élethalálharcot. Jaffarék űrhajója a szürreális társadalmi kalandok után időviharba csöppen, és a film kikerül a logikailag értelmezhető tartományból: az idővihar előhozta telepatikus manifesztáció (a jelenlévők látják a másik ember emlékeit, gondolatait) során kiderül, hogy Piel nem más, mint a lékelt fejű öreg űrkalandor. A film végén egyszerre megmenekül (mint gyerek) és meghal (mint öregember).
Magyarázat nincs. Se ok-okozati logika, csak egy furcsa időspirál, ami kitekeredik a nyugati folyamat-tapasztalat megszokott medréből.
Gyártod a végtelent a Moebius-szalagon
A történet szürreális csavarai és bakugrásos dramaturgiája mellett Az Idő urai-nak másik kultklasszikus ismertetőjegye a lélegzetelállító képi világ, amit egyrészt az animátoroknak, másrészt a háttereket (bolygóflóra és fauna) és a figurákat (tarajos-tetovált az egyik véglet, angyali kisfiú és éteri szoláriumhercegnő a másik) tervező Moebius-nak (Jean Giraud) köszönhetünk. Az ő nevéhez fűződik többek között az Alien, a Willow és Az ötödik elem című filmek látványterve is, de nem ezért szeretjük. Hanem azért, amit a képregénnyel művelt a hetvenes évektől kezdve, mind grafikában, mind történetmesélésben, mind témaválasztásban.
„Légy realista, követeld a lehetetlent” -- írták 1968 májusában a falakra Párizsban a barikádokat emelő életmódforradalmárok, Sartre, Marcuse, Mao Ce-tung és az LSD, majd a de gaulle-ista másnap. Az 1968-as párizsi diáklázadást követő kiábrándultság képregényes lecsapódása az 1974-ben induló - Moebius alapította - Metal Hurlant antológiasorozatban (angolul: Heavy Metal) érhető tetten, avagy hogyan lesz a világmegváltásból és idealizmusból kemény sci-fi és pszichedelikus tudat-örvény. Moebius sorozatai hamar kultikussá váltak, de csak felnőtteknek természetesen: brutális képi világ, csavaros és anyagos történetek, szex, fém és hús, agyrobbantó kemikália-örvény a Szaturnusz peremén.
 |
| Moebius sorozatai hamar kultikussá váltak |
Az Idő urai-nak Moebius teremtette képi világában lenyűgöző (és elsőre nagyon furcsa) szimbiózisát látjuk a szinte primitíven bájos és „gyermekbarát” mesei tisztaságnak, és a keményen pszichotróp szürreáliának. Az elsőre példák a film karakterei és főhősei (Piel, az angyalira rajzolt kisfiú, a barázdált arcélű, herkulesi termetű Jaffar, a kisportolt és nőies, de teljesen aszexuális hercegnő, a fehérszakállú és szélesen vigyorgó öregember stb.), a másodikra pedig a háttérábrázolás, a bolygóhelyszínek (rózsaszín, egymásba csavarodó indaszerű faágak, gömbök és gombák, kristálytó lilavirággal ami telepatikus érzékű mákvirágokat terem) az űrfények és csillagzsizsikek, az arctalan angyalokat visszaváltoztató színkatlan, a megfejtésre ingerlő zárókép: a két félgömb körül forgó kocka kékes fényben izzó látványa. Az egyszerűség és a hardcore pszichedelia keverése teljesen unikális képi összhatást eredményez, ami egyszerre elidegenítően nyugodt és vibrálóan feszült.
"Hogyan lettem anarchista politoxikomán?"
„Az Idő urai nem jó film, sőt határozottan rossz film” - hangzik az utolsó hivatalos filmesztétikai értékelés az 1983-as Filmvilágból. „Tegnap megvilágosodtam. Megnéztük Az Idő urai -t, és rájöttem, hogy ennek köszönhetően lettem politoxikomán, anarchista, stb”, írta egy névtelen magyar blogoló 2006-ban, miután 10-15 év elteltével újranézte a Leloux-Hernádi-Moebius féle mesterművet. Hasonló élményekről számol be nem egy magyar gyökerű pszichonauta, aki a 80-as években, gyerekként (és nem filmkritikusként) találkozott a filmmel.
A – főleg internetes fórumokon és blogokon - fellelhető visszaemlékezésekből lejön, hogy a legmélyebb hatást azokra tette a film, akik 6-13 éves koruk között látták Magyarországon (a világban Moebiusnak és Lalouxnak megakultusza van, a felnőttek között elsősorban).
 |
| "Az elméjükben tanyázik" |
Van, aki az arctalan angyalok paraboláját emeli ki (az angyalok már az uniformizálódás és konformizmus utolsó fázisa, amikor elvész az egyéniség – ezzel áll szemben a gonosz, de emberi, önálló és individuumként létező herceg kamikaze halála, amivel felszabadítja a tökéletes bábokat és visszaadja nekik egyéniségük), másokat a gondolatolvasó, telepatikus lények bölcsessége ragadott meg (amikor azok az emberekről elmélkednek: „én meg azt gondolom, hogy az embereknél nincs címeresebb ökör a világon”, vagy „Mit jelent az, hogy érték? Az egy fogalom. Az elméjükben tanyázik”), sőt, egy blogoló töredelmesen bevallja, hogy Az Idő urai egyik képének hatására vált az illegális kábítószerek rabjává: „Amikor az Ördöglabdát megláttam, teljesen tisztán hasított belém a felismerés, hogy én leginkább azért fogyasztok hallucinogéneket, mert ide akarok utazni.”. Megemlítendő még a film ihlette utóélethez, hogy Az Idő urai néven underground hip-hop zenekar is létezik (Kriminal Beats), ami a kultítélőszék előtt piros pont mindenképp.
Az 1983-as hivatalos kritika óta – azóta sincs újabb! - már lecsorgott néhány év a homokórán, de szívünket melengetheti a tény, hogy bár a filmkritikusoknak mindig igazuk van, azért a gyerekek (és az agyturista felnőttek) ízlése is verhetetlen, ha meséről, fantáziáról és különös tudati tartományok felfedezéséről van szó.
De occulta philosophia - az idő újabb cáfolata
"Az idő csak illúzió. Az ebédidő kétszeresen az." (Douglas Adams)
Az Idő urai-nak legérdekesebb tulajdonsága, hogy máshogy fogja fel az időt - és az idő tapasztalatának rugalmasabb formáit villantja fel, mint ahogy az a nyugati kultúrkör kollektív tudatában általános. Nyugaton az idő lineáris és megbonthatatlan, egymást követő pillanatok ok-okozati sora. "Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba." - mondja Hérakleitosz a nyugati dialektika kezdeteinél.
A nyugati okkult és misztikus gondolkodás azonban amióta csak létezik, az idő totalitás szerinti tapasztalatáról számol be: az ezoterikus beavatási szertartások utolsó kapujától, az alkimista Opus Magnumon és a kémiai menyegző éjszakáján át egészen a keresztény misztikusokig és a teozófiáig. Ami igen hasonló akár a keleti buddhista megvilágosodás élményhez, vagy a hindu akasha-tapasztalathoz.
 |
| Szinkronélmény és pillanattotalitás |
„Mert ami eddig el volt rejtve a világ elől, az szép sorjában ki fog derülni.” - hangzik el a filmben egy mákvirág szájából. A teljességet, az ellentétek harmóniáját, az időtlenséget és az időbevetettséget egyben tapasztaló tudat szimbólumát, a Jin-jang-ot a film legkülönlegesebb szereplője viseli: a tojás alakú, vörös-fehér színű Mikro. A Mikro a filmben egyszerre kommunikációs eszköz (a felnőtteknek), és önálló, sokhangú lény, aki tanácsot ad, szórakoztat, irányít („Miki”, a kisfiúnak). A Jin-jang tojás az élő és élettelen egybeolvadása a filmben, a hang a külvilágból – és az egyetlen dolog ami összekapcsolja a két idősíkot, a „jelent” és a „múltat”, ami elvileg egymás után van, de itt egyszerre (mint a misztikus tapasztalat során, vagy a szatori átélésekor). Szinkronélmény és pillanattotalitás – plusz ugye az agyvelőzabáló frelonok, akik léket vágnak Piel agyába. Kimetszik belőle az időélményt, az emlékeket, ha sci-fi normák szerint dekódoljuk - ha máshogy, akkor pedig azt jelenti, hogy az okkult tapasztalat, az idővel való játék áldozatot kíván, egy darabot abból, aki átéli.
Az elágazó ösvények kertje
„Az Idő urai úgy játszanak az idővel, ahogy nekik tetszik” Hogyan juthat ki az elágazó ösvények kertjéből, a maja fátyollal bevont varázslatos idő-labirintusból az, aki elveszett benne? Agyvelő-lékeléssel, azonosulással és önfeloldással (arctalan angyalok), netán elkülönüléssel és szilánkos individuumunk őrizgetésével (a halálba ugró gonosz herceg, aki eltávozásakor válik csak teljes emberré)? A tudat szivárvány-örvényének királynői vajon tisztelik az Idő urait? Az idő csak illúzió. Pláne lefelé jövet a lüktető spirálúton.
Van egy hely, ami nem létezik, van egy pont, ami kívül áll az időn, tehát nincs. Ahol az idő hullámverése egy pillanatra önmagába merevedik. Amíg nem voltál ott, úgyse tudod, mondják a linearitás csapdájából kikeveredett időutazók és a régi napkeleti bölcsek egyaránt.
Az idő uralkodik, de a kitágult tudat magába fogadja, mert nincs jövő és nincs múlt, tombol az örök pillanat. 1982, Laloux-Hernádi-Moebius és a többiek – továbbra is respekt az Idő Urainak.
