Peter Jackson A Gyűrűk Ura-trilógiája minden idők egyik legjobb könyvadaptációja, a rendező Hobbit-trilógiája viszont kétségkívül az egyik legrosszabb. Még szinte el sem tűnt a rossz szájíz, amit a gyerekkönyv széthollywoodizálása hagyott maga után, mikor nyilvánosságra hozták, hogy a Jeff Bezos vezette Amazon 250 millió dollárért megvásárolta egy Gyűrűk Ura-témájú sorozat készítésének jogait.

Az első igazi előzetesre ugyanakkor idén februárig kellett várni, és enyhén szólva nem aratott sikert a rajongók körében. Hónapokig minden komment ugyanaz volt, csak különböző nyelveken: „A Gonosz nem tud létrehozni semmi újat, csak megrontja és tönkreteszi, amit a Jó feltalált”. Ez egy Tolkiennek tulajdonított idézet, valójában csak parafrazálja A király visszatér néhány sorát, melyekben Frodó az orkok természetéről elmélkedik. A lényeg érthető: sokan tiszteletlennek érezték, ahogy az Amazon Tolkien műveihez nyúlt, és nem teljesen alaptalanul.

Mielőtt belekezd az ember

Egyrészt azon akadtak ki sokan, hogy a sorozat készítői megpróbálták politikailag korrektté tenni a Tolkien teremtette világot: például a tündék és a hobbitok között is láthatunk színesbőrűeket, az Amazon pedig előrebocsátotta, hogy homoszexuális karakter is színre fog lépni. Ez komoly vihart kavart, mert bár léteznek némileg erőltetett interpretációk, amelyek homoerotikusnak tartják az olyan férfibarátságokat, mint például Frodó és Samu kapcsolata, a könyvek hősei valóban egyöntetűen fehérek. Ez igazából nem meglepő, tekintve, hogy a nyelvészprofesszor Tolkien bevallottan egyfajta alternatív európai eredetmítoszt kívánt létrehozni.

Természetesen meg lehet indokolni a sorozat készítőinek döntését is. Tény, hogy Tolkien könyveiben sok minden van, amit ma, 2022-ben egész egyszerűen senki nem írna le. Senki nem írna olyan fantasyt, melyben fekete-fehér Jó és Rossz oldal létezik, ráadásul a jó szereplők kivétel nélkül világosabb, a rosszak pedig általában sötétebb bőrűek. Szintén nem valószínű, hogy egy kortárs író annyira kevés női karakterrel dolgozna, mint Tolkien.

Aki ismeri az író életrajzát és munkásságát, egészen biztosan nem gyanúsítaná rasszizmussal, ugyanakkor A hobbit 1937-ben, A Gyűrű Szövetsége 1954-ben jelent meg. Ennek tükrében abszurd lenne elítélni azért, mert az általa létrehozott világ, ha úgy tetszik, „fehérférfi-központú”. Valóban az, a sorozat pedig valóban megváltoztatja a szellemiségét azzal, hogy a modern kor igényei szerint felülírja bizonyos szabályrendszereit. Hogy ez szükséges vagy nem, arról még sokáig komoly viták fognak dúlni, pedig ez egy sokadlagos fontosságú kérdés a sorozat minősége és az alapanyaghoz fűződő hűsége szempontjából.

A másik gyakran emlegetett probléma, ami esztétikai szempontból komolyabb kérdés, hogy a saját magát rajongóként prezentáló Bezos és az Amazon nem a Gyűrű Háborújának idejét, a Harmadkort viszi filmre, hanem az azt megelőző Másodkort, amely Szauron első legyőzésével és Isildúr bukásával végződik. Erről az időszakról Tolkien könyvei közül a legtöbb információt a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről és A szilmarilok közli – az Amazon viszont nem rendelkezik egyik mű megfilmesítésének jogaival sem.

A sorozat készítői így kizárólag A Gyűrűk Ura-trilógiában és A hobbitban leírtakra támaszkodhatnak, amiből igazából egy 100 oldalas történeti függelék és néhány elszórt megjegyzés használható fel. Ezen felül az íróknak mindent saját maguknak kell kitalálniuk, ez pedig nagyon rosszul is elsülhet; elég, ha megnézzük például a Trónok harca befejezését.

Az első két részben elindított négy fő történetszálból tehát egyik sem direkt módon Tolkien agyszüleménye. Egy nomád hobbittörzsbe tartozó, szokatlanul kíváncsi és kalandvágyó kislány meteoritként a földbe csapódó óriást pátyolgat; a fiatal Galadriel Szauron után kutat, miközben minden tünde azt mondja neki, hogy hagyjon fel a kereséssel, mert a gonosz már nem létezik (miközben nyilvánvaló jelek utalnak rá, hogy ez nem igaz); a fiatal Elrond diplomáciai bonyodalmakba keveredik törpökkel; végül egy tünde helyőrség katonája és egy haradi nő szerelme nem várt nehézségekbe ütközik.

Amit elöljáróban érdemes leszögezni, hogy hiába bólintottak rá a Tolkien Estate képviselői mindenre, ami képernyőre kerül, amit látunk, nagyon kevés köze van ahhoz, amit Tolkien leírt. Akkor meg minek csinálnak Gyűrűk Urás sorozatot, kérdezhetnénk joggal. A brand nyilván önmagában elég, hogy ne legyen teljes kudarc a sorozat, ez a tisztán anyagi megfontolás viszont előre beárnyékolja az Amazon Prime egész projektjét. Ugyanakkor önmagában nem jelenti azt, hogy a végeredmény szükségszerűen csak rossz lehet.

Szauron gyűrűi a másodkorban

De mik is pontosan a hatalom gyűrűi? Mint tudjuk, Szauron Középfölde leigázását nem erőszakkal, hanem sunyi módszerekkel kezdte. Kovácsoltatott egy csomó gyűrűt, és a kor leghatalmasabb uralkodóinak ajándékozta. A gyűrű versét idézve: „Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén, Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő, Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény, Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő…” És titokban ez az utolsó volt a legerősebb, amit Szauron megtartott magának, és ezen keresztül igyekezett uralni mindenki mást.

A helyzetet bonyolítja, hogy a tünde királyok három gyűrűje valójában nem is Szaurontól származik, hanem Celbrimbor, a legendás tündekovács művei. Ő hamar fel is bukkan a sorozatban.

A Tolkien-kánon szerint a törpöknek adott gyűrűk sem működtek Szauron számítása szerint, a törpkirályok csak hosszabb életűek és kapzsibbak lettek tőlük. Az emberek kilenc királyának körében viszont töretlen sikert arattak, az emberi természetnek megfelelően viselőik elcsábultak, és idővel Szauron gyűrűlidérceivé váltak, hogy aztán lóháton, fekete csuklyában hajkurásszák Frodót bő ezer évvel később. A sorozat ezen gyűrűk történetét hivatott elmesélni, persze sok mellékszállal és kitekintéssel.

Az előzménytörténetek legnagyobb baja, hogy már tudjuk, hová, mihez vezetnek – ez esetben az emberek és tündék utolsó (előtti) szövetségéhez. Ezért aztán eleinte csak azok a szereplők érdekesek belőle, akikről biztosan tudjuk, hogy valamilyen módon szerepet vállalnak a végkifejletben is. Nyilván ezt a sorozat készítői is érezték, ezért tették meg az ezer év múlva is aktív Elrondot és Galadrielt (valamint várhatóan Isildúrt, aki mint egy mitologikus tanmese alakja, végig ott van A Gyűrűk Ura hátterében) főszereplőkké. Ki kell emelni Morfydd Clarkot, aki nagyon karizmatikus lázadozó Galadrielként, és az eddig látottak alapján abszolút méltó utódja, vagyis hát elődje Cate Blanchettnek.

 

A sorozat annyiban továbbviszi a tolkieni hagyományt, hogy alapvetően az előítéletesség bírálataként értelmezhető. A különböző fajok problémás együttélése közben a hősök gyakran azzal tűnnek ki, hogy képesek túllépni a beléjük nevelt sztereotípiákon és nyitni a világ felé.

Ugyanakkor a hobbitok bevonása Szauron gyűrűinek másodkori történetébe véleményem szerint teljesen indokolatlan. Emögött csak az a gyakorlati megfontolás állhat, hogy „mindenki imádja a hobbitokat, adjunk nekik még többet”, még ha ezek nem is a megyéből ismert kényelmes hobbitok, hanem a magyarra gyaplábúaknak fordított nomád hippitörzs. Az eddigi két rész alapján jelenlétük kissé erőltetetten hat.

A Hatalom Gyűrűi nem hiába rekord drága, időnként gyönyörű képek vannak benne és összességében nagyon látványos. Ugyanakkor az első trilógia sikerének egyik fontos tényezője volt, hogy speciális effektek helyett mindent, amit lehetett praktikus effektekkel, kaszkadőrökkel, díszletekkel oldottak meg. A Hobbitban pont ez sült el rosszul, ugyanis idősebb korára Peter Jackson láthatóan beleszeretett a CGI-ba, és az egész látványvilágnak mű érzése volt. A Hatalom Gyűrűi valahol félúton van ezen a skálán, ami 2022-ben nem is rossz arány.

Az első epizódokban nagyrészt ugyanazoknak a jól bevált toposzoknak a gyengébb újrahasznosítását látjuk – egy kis, tudatlan hobbitra önhibáján kívül komoly felelősség hárul, tünde és törp között valószínűtlen barátság, tünde és ember között boldogtalan szerelem szövődik, miközben sötét eredetű ereklyék baljós jeleket adnak… Persze lehet, hogy a későbbi részek valami váratlant húznak majd az ismerős alaphelyzethez képest, de az eddigiek alapján nem sok minden utal erre.

Vegyes érzéseket keltett tehát az első két rész, nagyjából egyenlő arányban oszlottak el az érdekes vagy látványos és a fájdalmasan közhelyes jelenetek. Gyűrűk Urának nem eléggé Gyűrűk Ura, fantasynek meg önmagában nem elég magával ragadó. Ha rámtör a Tolkien-láz, sokkal inkább újraolvasnám a könyveit vagy századszor is újranézném Peter Jackson eredeti trilógiáját. De aki merőben új történetekre vágyik egy színesebb Középföldéről, érdemes lehet adnia egy esélyt A Hatalom Gyűrűinek, legalább az első évad végéig.