filmhu: Első produkciód, a Szörnyek keringője (2001) filmtörténeti mérföldkő lett: Halle Berry az első színes bőrű színésznőként vehette át a legjobb női főszereplő díját.
Lee Daniels: Az afro-amerikai filmek többnyire azért nem érik el a széles nézőközönséget, mert csak a rólunk szóló sztereotípiákat erősítjük meg bennük. Pojácáknak mutatjuk magunkat bennük, ahelyett, hogy szívből jövő, emberi történeteket nyújtanánk. Én viszont hiszek az igazságban, és azt akarom viszontlátni a vásznon. Amire senki sem kíváncsi. Jó időbe telt mire felismertem, milyen erős agymosást végez rajtunk a média, mennyire bedőlünk neki. Mert az életben nem minden fekete vagy fehér, még ha a média próbálja is elhitetni velünk, hogy minden egyszerű. Legalábbis nem ott, ahonnan én jöttem. Az én környékemen a nagydarab fekete nők fehér pasikkal jártak.
Moslékszínű Harlem
filmhu: Hogyan leltél rá a Precious alapjául szolgáló könyvre?
Lee Daniels: A Push című regény 1996-ban jelent meg, az egyik unokatestvérem adta nekem akkoriban. Nagyon megérintett. Szerzője egy zseniális pedagógus és költőnő (az 1950-es születésű Ramona Lofton - K.L.). Mivel nem akarta, hogy Hollywood tönkretegye a művét, és különben sem érdekli a mozi, nem volt hajlandó odaadni a megfilmesítési jogokat. De nem tettem le arról, hogy meggyőzöm. Nyolc éven át nyaggattam. Végül azért bízta rám a művét, hogy végre szálljak le róla.
filmhu: A kitartáson túl mivel győzted meg?
Lee Daniels: Elmagyaráztam neki, hogy nagy szegénységben nőttem fel. Betéve ismerem azt a világot, amit a könyvben leír. Tudom milyen színek, anyagok, szagok vannak a szobákban. Úgy vittem filmre Harlemet, ahogy eddig még nem láttuk a moziban.
filmhu: A film executive producere Oprah Winfrey. Hogyan segítette a produkciót?
Lee Daniels: A 2009-es Sundance Filmfesztiválon való szereplésünk után látta a filmünket és megkeresett. Azt kérdezte: „Hogyan segíthetnék, hogy ez a film elérjen az emberekhez?” Tisztában volt vele, hogy nagyon nehéz témáról van szó. (Az érintettség oka, hogy Winfrey-t szintén veréssel „nevelték” a 60-as években, akárcsak a filmbéli lányt - K.L.)
filmhu: Hogyan került Mariah Carey a filmbe?
Lee Daniels: Mariah jóbarátom. Szerepét Helen Mirren játszotta volna -aki az Árnyékboksz főszereplője volt-, de kapott egy fizetős munkát, ezért lemondta a Precious-t. Amiről ugye nem mondhatni, hogy pénzes meló volna. Három órával később Mariah volt a vonal végén, áthívott magához. „Nem tudok átmenni, kivagyok, új színésznőt kell találnom erre a szerepre!” „Milyen filmre készülsz?” Kiderült, hogy imádta a regényt. Erre felvetődött bennem a gondolat: isten keze van a dologban. Valami nagyobb dolog ügyködik az érdekemben. Ez túl valószínűtlen, hogy véletlen legyen. Örülök, hogy elvállalta a szerepet, mert tőle nem várta el senki, hogy ilyen figurát keltsen életre. Helen Mirrentől megszokott dolog lett volna. Mariah váratlanul jó alakítása erősebbé teszi a film befejezését.
A negatív énképtől az önelfogadásig
filmhu: Segített a film sikerében a társadalmi és politikai közhangulat, hogy ugyanabban a hónapban kezdte meg mandátumát Barack Obama a Fehér Házban, mint amikor a Sundance Fesztiválon bemutatták a filmet?
Lee Daniels: A körülmények kétségtelenül időszerűvé tették az alkotásunkat. Ha nem választják meg Obamát, szerintem a film elkerülte volna a világ figyelmét. Magam sem hittem benne, hogy Obama győzni fog. Ahogy abban sem hittem, hogy erre a filmre az afro-amerikaiakon kívül mások is kíváncsiak lesznek. Amikor forgattunk, minden vágyunk az volt, hogy DVD-n forgalomba kerüljünk. Két gyermekem van (Lee fivérének ikergyermekei, akiket a születésük utáni harmadik napon otthagyott az apjuk - K.L.), és focizás közben nyugtatgattam őket: „Nem baj, ha Obama veszít, majd úgy vesszük, mintha egy focimeccset veszítettünk volna el. Legalább megpróbáltuk.” Erre beszóltak: „Apa, te rasszista vagy!” Mert ezek a fiatalok teljesen más világban élnek, mint én. És nekik köszönhető, hogy Obamát elnökké választották. Diadala azt üzente a világnak, nemcsak a fehérek lehetnek szépek és jók. Nem hiszem, hogy e fordulat nélkül a világ kész lett volna elfogadni a filmünket.
filmhu: Ha jól értem, a Precious-t az afró-amerikai célközönségnek szántad?
Lee Daniels: Igen. Mert Amerikát és a külföldi nézőközönséget egyaránt alábecsültem. Nagyon meglepett a film sikere. Nem ismertem fel, hogy a Precious eléggé egyetemes történet ahhoz, hogy áttörje a faji különbségek falait. Mert mindenkiben van valami precious (magyarul: becses, értékes). Mindenkiben átfut néha az érzés a tükörbe nézve, hogy szívesebben látna ott valaki mást. Önmaga kiválóbb változatát. De az bennünk van.
filmhu: Mire véljük a lányával végig szörnyen viselkedő anya (egyébként döbbenetes erejű) monológját a sztori végén? Megpróbálja a film felmenteni a traumákat okozó bántás bűne alól?
Lee Daniels: Filmjeim arról szólnak, hogy az életben nem mindig adatik meg a megváltás vagy jóvátétel. De ezt a nőt, aki maga a sátán, muszáj volt emberként ábrázolnunk: őt is anya szülte. Ő is valakinek a féltett gyermeke volt. Szó sincs róla, hogy meg akartam volna szerettetni őt a nézővel, vagy felmenteni a cselekedetei súlya alól. Megbocsátható az a sok szörnyűség, amit tett? Nem tudom. De ő is ember. És megvannak a maga indokai. Mindössze némi megértést szerettünk volna nyújtani neki, hogy a néző egyszerűen ne úgy rakja el őt a fejében, mint egy szörnyeteget. Nem tettünk többet, mint megmutattuk az emberi oldalát. Az Árnyékboksz-ban például humoros pillanatokkal igyekeztem kissé feloldani a bizarr témát. Mert a fájdalom, a sötétség, az erőszak közepette is próbálom megtalálni a szépséget.
Megszenvedett életutak, traumatizált hősök
filmhu: Mely filmkészítők hatottak rád és a látásmódodra? Inspirált Spike Lee sikere, akinek ütős gettó-sztorikkal sikerült húzónévvé válnia?
Lee Daniels: A kedvenceim listája így fest: Fellini, Pedro Almodóvar, Wong Kar Wai. És Julian Schnabel. Spike Lee példája inspiráló. De voltaképpen tradicionális sztorikat árusít a feketékről. Én másfajta történetekre mozdulok meg. Úgy írnám le magam: egy kicsit európai, egy kicsit gettós, egy kicsit homós.
filmhu: Miért izgatnak a kemény városi sorsok?
Lee Daniels: Mert csak a saját élményeimből tudok építkezni. Az pedig egy fekete férfi élettapasztalata. Emlékszem, hogy a mi környékünkön (Philadelphiában - K.L.) hogyan puffantottak le embereket. A szomszéd kissrácot, akivel felnőttem, szintén lelőtték. Valahányszor ilyesmi történt, elzárkóztam, és hallgattam a Jackson 5-t. Azért készítek ilyen filmeket, mert hiszek abban, hogy igazat kell mondani. Engem ugyanis úgy neveltek, hogy ha nem mondok igazat, jól arcon vágott az anyám vagy az apám. Ha őszintétlenségen értek, gyorsan elcsattant egy-egy pofon.
filmhu: Az Árnyékboksz-ban a fehér bérgyilkosnő (Helen Mirren) színes bőrű mostohafiával folytat viszonyt. A The Woodsman-ben (2004) Kevin Bacon pedofil férfit játszik. A Precious-ben kiderül, hogy az apa molesztálni kezdte a kislányát. Miért vonzanak az ilyen szokatlan kötődések?
Lee Daniels: Mert ilyen valóságban nőttem fel. Az apám és a nagybátyám rendszeres vertek. Egyik legkorábbi emlékem az, hogy vernek engem és a nagybátyám fiát. Öt éves lehettem, unokatestvérem pedig három. (Szabályosan elsírja magát. - K.L.) Apám a homoszexualitásom akarta kiverni belőlem. Utólag köszönöm neki, mert a verés mögött az aggodalom húzódott meg, hogy gondtalanabb életet akart a fiának. Nagybátyám még megélte, hogy láthatta az Árnyékboksz-ot. Két héttel később elvitte a rák. Sírt a filmen. Mert az elején elvernek egy gyereket. Még én nyugtatgattam: „Nem baj, neked ez volt a módja, hogy kifejezd a törődésed.” Elmondtam neki, hogy szeretem. Mert megtanított férfinak lenni. Ugyanis Amerikában a feketéknek ezt nem tanították meg. Csak azt vágták folyton a képünkbe, hogy milyen semmirekellők vagyunk. És az ember egy idő után elhiszi, hogy tényleg értéktelen. S aztán ezt a szidalmat adja tovább a gyerekeinek. Remélem, nem hangzok ezzel túl militánsnak. (nevet) Mindenesetre én megfékeztem ezt az ismétlődést. Még hogy én semmirekellő? Hiszen (film)történelmet írtam! Igaz, nem találkoztam bérgyilkosnővel, aki a mostohafiával szexelt volna, de gyilkosokat ismerek. Sőt bérgyilkosokat is ismertem a gyerekkoromban. Ezek valódi, hús-vér figurák. (Lee apja rendőr volt és szolgálat közben lőtték le - K.L.) Szóval én csak megpróbálom a valóságot elmesélni filmekben. Az emberek azt mondják: sokkoló filmekben. Holott nem szántam őket annak. Ki is akadok, ha egyesek botránykeltő filmesként könyvelnek el. Távol áll a szándékaimtól.
