A nyolcvanas évek elején készült, reprezentatív szociológiai felméréseim szerint a fővárosban élő nőnemű gimnazisták egyik leggyakoribb előfordulási helye a Nemzeti Színház nézőtere (és művészbejárója) volt. Ott játszott ugyanis Mácsai Pál esténként Rómeót. Autogramjának árfolyama megközelítette egy, a Bravóban pózoló szupersztár kétoldalas poszterének csereértékét – számtanilag: 1 M.P. autogramm=5 Wham, illetve Duran-Duran poszter. Boris Becker csak a pályán játszott...
A később rendezőszakot végzett színész öt évig várt megfelelő szerepre színházában, majd a Madáchba távozott. Szereplehetőségei folytán volt, aki a „legjobb magyar japán”-nak nevezte. 1993-ban „szabadult”. Ugrás: a Madách Kamara művészeti igazgatójaként száz év újságcikkeiből – tízezer darab – állította össze a Mi újság, múlt század?-ot, amely pótszékes teltházakkal megy. Gálffi Lászlóra írta és megrendezte Raymund Fitz Simons-tól az Edmund Kean-t, amelyért Gálffi megkapta a színikritikusoktól a legjobb férfi főszereplő díját. Ebben az évadban még színpadra állítja Howard Barker Jelenet egy kivégzésből című drámáját – Udvaros Dorottyával a főszerepben. És persze játszik, több helyen.
Mácsai Pál sosem vall privát életének intim titkairól. Egzotikuma: azzal foglalkozik, amihez ért. Bonus track: a 32. Filmszemlén, Sopsits Árpád Torzók-jában nyújtott alakításáért ő kapta a legjobb epizódszereplő díját.

–„Minden cselekedetem, színházi vagy azon kívüli, én vagyok, „azok” vagyok”, „Akkor érhetek el bármit a világban... ha önazonos vagyok”. Huszonévesen jó néhány szerepet – köztük számos, gyors népszerűséget hozó tévés felkérést is – visszaadtál azért, mert az eljátszandó „figura” nem volt azonos azzal, amit rólad gondoltak. Állandó hitelességre, „igazságra” törekvésed kapcsolatban áll azzal, hogy színész (is) vagy?

– Nyilván. Az a fajta színész vagyok, aki nem játssza meg magát a színházon kívül. Nem mutatok magamról mást, mint aki vagyok. Azért kell ezt annyiszor elmondani, mert van egy elvárás a színészekkel kapcsolatban, ezt primitív és pontatlan szóval úgy hívják, hogy skatulya. Színházi és „média” értelemben is van ilyen. Fiatal koromban szőke voltam, kék szemű, viszonylag arányos testalkatú – leszámítva némi úszógumikat a derekamon. És ha az ember belül más, mint a külseje, akkor kicsit manifesztálni, mutatni, riszálni kell magát. Vagy lehet, hogy nem kell, de én rászorultam.

– Ideális esetben az ember az imágóját maga alakítja.

– Nem. Legszerencsésebb esetben van. És a személyiség tesz rá, hogy mit gondolnak róla. Én sokat dolgoztam azon, hogy rólam valamit gondoljanak. Hogy azt gondolják rólam, amilyennek én szeretném magamat látni.

– Úgy tűnik, nem igazán sikerült.

– Nem?

– Nem. A nem igazán pontos, nem igazán kiegyensúlyozott kép lehet az egyik oka annak, hogy évekig nem kaptál megfelelő szerepeket, továbbá, hogy nem halmoztak el filmes felkérésekkel.

– Ennek rém egyszerű oka van. Rossz voltam abban az egy-két filmben, amiben szerepet kaptam. Fábri Zoltán utolsó filmje volt a Gyertek el a névnapomra. Nézte a filmes szakma ennek a nagy mesternek a gyenge moziját, és abban láttak egy rosszul játszó fiatalembert. Miért hívták volna, ha van jobb?

– Fővárosi színházideáljaid a Katona József Színház és a Radnóti.

– Mondjuk úgy, ezek tetszenek.

– Szabadúszóként vártad, hogy hívjanak ezek a színházak?

– Ez nálam sokkal egyszerűbben megy. Megkerestem ezeket a színházakat. Annak ellenére mentem el szabadúszónak, hogy tudtam, nem kellek. Már huszonöt évesen el akartam menni a Katonába. Akkor küldtek el először.

– Mert még hányszor küldtek el?!?

– Már csak egyszer. De az már baráti volt és elismerő jellegű. Öt-hat évig nem csinálhattam azt, amire vágyom, vagy amit az ízlésem diktál.

– Mégis, szabadúszóként eljátszottad Antoniust a Julius Caesarban, Zsámbéki Gábor rendezésében - aztán nem hívtak többé. A Radnótiban színpadra állítottad Németh Ákos Anita - avagy a szenvedély című drámáját, ami megbukott.

– A Katonába – ezzel hízelgek magamnak – azért nem szerződtettek, mert nem tudtak volna ellátni szerepekkel. Ugyanis ott van Máté Gábor. Ahogyan a Radnótiban ott van Kulka és Szervét. Hiba is lett volna leszerződnöm bárhova is, mert akkor nem játszottam volna el Cipollát, Becketet, Strindberget, Örkényt, vagy akár a Liliomfit, Szindbádot. És ezekben az években megrendeztem a Téli regét, a Macskajátékot, a Vircsaftot.

– A Liliomfi a József Attilában ment, Strindberget pedig a Madáchban játszottad. Egy évadban két feltűnően bravúros alakítás. Mindkét előadást meghívták az Országos Színházi Találkozóra, Veszprémbe. Néztem a beszámolót a tévében: Koltai Tamással egy padon üldögéltél, mikor a színikritikus azt mondta: „technikás” színész vagy... A megjegyzést igazságtalanul pejoratívnak találtam.

– Színházi technikám valóban van. Hogy Koltai pejorálóan értette-e azt, amit mondott, elvileg nem tudhatom – gyakorlatilag tudom, hogy igen. De talán azt gondolhatta: „Szegény, Pali, miért ezeken a helyeken fogyasztja a tehetségét?" A kérdésnek nincs értelme. Hiszen azért ott fogyasztom a tehetségemet, mert máshol nem kellek. Ezt ő éppúgy tudta, mint én. Mivel nem találkozhattam azokkal a rendezőkkel, akikre nekem szükségem volt, sokkal hosszabb, és néha sáros utat kellett megtennem, mégpedig az önmagammal kapcsolatos könyörtelenség irányába. Máté Gábort is ezért kerestem meg, hogy rendezzen meg a Szindbádban. Finoman szólva katartikus esték voltak, amíg engem gyötört. Magamat kellett kirángatnom a saját képességeim alatti működésből. Én magamat csinálom.

– Ahogyan Gálffi is...

– ... vannak ilyen színészek.

– Egyre kevesebben gondolják, hogy a színésznek „szüksége van azonosítható személyiségre”, másrészt az általad választott útra tévedve – egyebek mellett – kapásból ajtón kívül kell hagyni a büszkeséget.

– Ha elhiteted magaddal, hogy jobb vagy, mint amilyen vagy, akkor véged van. Kérdésed, hogy ezek a műtétek fájnak-e?

– Pontosan.

– Igen, ezek a műtétek fájnak.

– Úgy tudom, harmincéves korodra sikerült megbarátkoznod a gondolattal, hogy színész vagy...

– A legtöbbet azzal kellett vacakolni, hogy őszinte legyek magamhoz. Hogy ne a bennem, magamról vágyott képet lássam, hanem azt lássam, aki vagyok. Ezek fájdalmas dolgok. Mert az ember nem az igazságot szereti látni magáról – vagy a szeretteiről. Itt a hiúságról van szó. A nárcizmus, az önszeretet, az önelfogadás a színészben vagy a színészalkatban lévő legerősebb, legszilárdabb belső tartalom. Mégis le kell győzni. Miközben színésznek lenni csak úgy lehet, ha az ember szereti magát és bízik magában, mert ez önbizalmi pálya. Szilárd halmazállapotú ellentmondás, de van ellenszere.

– Az esetek többségében mégis gátlásos ember megy színésznek.

– Ez a legkevésbé sem mondd ennek ellent. Sőt, azt hiszem, hogy inkább a gátlásos emberekből lesz jobb színész.

– Néhány éve azt mondtad, még nem volt olyan pontja a pályádnak, amikor úgy gondoltad volna, jó, amit csinálsz. Ez mennyiben módosult?

– Örkény nagyjából jó, Szindbád jó, Villon jó, Kean jó. A két Macskajáték jó. A Mi újság...?-ot szeretem. Lehetne jobb. Mindegyik lehetne jobb.

– Megnéztem, eddig hányszor voltál Gonosz. Pembroke grófja, Cipolla, Salieri, Strindberg. És most a Torzókban Csapó. Az egyik filmkritikus szerint önmagában ambivalens, ha az ember egyszerre szadista és pedofil. És – Sopsits szavaival – „megfontoltan gonosz”. Amilyen talán még nem voltál.

– Még soha. De a Gonoszt nem lehet alakítani. Tudjuk, a film a rendezőé, de követeltem, járjunk utána, hogy ennek az embernek mikor és miért van igaza. Hol született, hol tanult, hol járt iskolába. Miért lett olyan, amilyen.

– És megkaptad a válaszokat?

– Megbeszéltük, kitaláltuk, igen.

– Csapó egészen sajátos, zárt világot épít ki magának, amely tele van rejtéllyel.

– Az alakítás attól érdekes, hogy Csapónak van valami titka. Ezzel gyötörtem Árpádot, aztán kitaláltuk, hol találjak rajta fogódzót.

– De ezekre a titkokra sohasem derül fény!

– Nincs ebben az emberben valami szánalomra méltó?

– Dehogy nincs!

– Elég az. Ez a film nem róla szól.

– A film egy Nietzsche-idézettel kezdődik. Az első sora: „Nem nyughat az,/ki oly kifosztott, mint te vagy.../” legalább olyannyira érvényes Csapóra, mint a gyerekekre. Mert megfosztja magát az emberi érzésektől.

– Ez az ember akar valamit ezektől a gyerekektől. Valamiért azt akarja, hogy kemények legyenek. Ez az ő igazsága.

– A „pedofil-szadista” jelzővel egyetértesz?

– Én azt hiszem, magasrendű döntés, hogy pedofil, aztán nem él vele. Ehhez erkölcsi erő kell.

– Ez az ember úgy bocsátja útjára Áront, hogy azt mondja neki: gyilkos.

– Ez a legnagyobb bűne. Nem az, hogy körmöst ad, nem az, hogy cenzúrázza a leveleket, nem az, hogy keménységre akar nevelni. Az a szó, amit kimond, semmilyen szempontból nem igaz. A gyilkos az, aki mérlegelni képes a saját tetteit, azoknak a következményeit, fajtáját és fajsúlyát. És úgy dönt, hogy valakit megöl. Áron gyerek – aki szabad akar lenni, és úgy akar élni, mint az emberek. De nekem el kell hinnem, hogy gyilkos, amikor a felvevőgép előtt kimondom. Ez a szakmám.

– A Gonosz-szerepek mennyire hatottak, hatnak a személyiségedre?

– Vissza?

– Igen.

– Az önismeretnek jót tesznek, de nem hangolnak erre vagy arra.

– Nem is volt olyan szerep, ami visszahatott volna rád?

– De. Volt. Leginkább az Örkény. De a színjátszás játék. És azért ez mégiscsak egy szerep. Azt mondod a gyereknek: „Palika! Gyere, vacsora!” A gyerek lerakja a játékát, megy vacsorázni. És se a belépés, se a kilépés nem okoz számára pszichológiai problémát vagy törést. Ez ugyanilyen.

– A színészek jelentős részének azonban gondot okoz a visszazökkenés.

– Akkor szerencsés alkat vagyok. A próbafolyamat alatt át szokott szivárogni a szerep bizonyos tartalma a magánéletembe, de különben nem.

– A Madách Kamara művészeti vezetőjeként sajátos kamikaze-akciót hajtasz végre akkor, amikor bulvárszínházból „értelmiségi” teátrumot akarsz csinálni. Bízol abban, hogy az ilyen típusú teátrumot kedvelő néző számára a te neved biztosítékot jelent arra, hogy változtasson színházba járási szokásain?

– Igen, el tudom képzelni, hogy a népszerűségem, vagy a hitelem bizalmat jelent, nézőt hoz. Hisznek nekem a nézők, és ebben szerepe van annak a szerencsés kétarcúságnak, hogy színészként is szeretnek sokan – van persze, aki nem bír. Emellett van egy olyan feltételezés, hogy el tudok vezetni egy színházat úgy, hogy az nem lesz érdektelen. Most minden előlegbe, hitelre megy. De nem szeretném, ha úgy tűnne, én azt hiszem magamról, hogy véres Gavroche-ingben megyek szemben a fősodorral és viszem a lángot. Egyrészt nem vagyok öngyilkos alkat, másrész itt megfontolt, tapasztalati alapon kipróbált dologról van szó – kétségtelen, hogy a trenddel szemben. Láttad az Örkény-estemet?

– Persze.

– Életem egyik fordulópontja volt ez a darab. Abból jött létre, hogy nem vállaltam el bizonyos szerepeket, hogy nem hívtak oda, ahova akartam. Elmentem a Madách Színházból, és nem voltam hajlandó visszajönni. Volt egy üres év, ami úgy tátong az emberre, hogyha színész, mint az éjszaka. Fulladozik benne. Kétségbeesésemben kitaláltam ezt a műsort, és elmentem vele a Komédiumba. Ez az est eddig kétszázötvenszer ment szerte az országban és külföldön. A néző nem hülye. Ha értelmes gondolatokat kap megfelelő színészi minőségben, és úgy érzi, róla van szó, miközben felnőttnek van tekintve, akkor a néző bejön. A színházi eszközökkel űzött szórakoztatóipar az én szememben értelmetlen. A múlt század közepén, vagy e század elején ennek a fajta szórakoztatásnak volt színházi funkciója – de ma már nincsen. Ezt átvette a televízió. Nem látok különbséget – sem esztétikai, sem filozófiai szempontból – egy szórakoztatóipari előadás és egy tévé-show között, azon kívül, hogy az előbbi nem otthon történik. A gondolatszegénység menedéke az a meggyőződés, hogy a nézőnek iparilag előállítható humor, szórakozás kell. Ez is mesterségbeli dolog. Meg lehet tanulni. De erre szerintem a színházban nincs szükség. Én legalábbis ilyenkor halálosan unatkozom. Kivéve, ha zsenik csinálják. Ez ritka. Semmi egyebet nem teszek a Madách Kamarában, mint hogy olyasmit csinálok, amit nem unok. Olyan színházat szeretnék, ami nekem tetszik. Szenvedélyekkel, történetekkel, érzelmi indulatokkal – miközben lehet, hogy értelmiségi. De ez nem cél. A színház nem fejtörő klub, hanem érzéki- érzelmi terep.

– Mennyire rizikós ez az időszak számodra?

– Nagyon. Ez most nagy tét.

– A MASZK Színészkamarai Egyesület egyik alelnökeként, átalakulása után pedig a Magyar Színházi Társaság elnökségi tagjaként közéleti szerepet is elláttál. Aztán – mindkét helyen – lemondtál.

– Egyik oka az volt, hogy alkatilag nem vagyok közéleti ember. Akkor érzem jól magam, amikor benn ülök egy színházban és próbálok. Akkor vagyok otthon. Vannak helyzetek, amikor muszáj közéletezni – de azt is csak akkor, ha bármiféle értelme van. A másik ok, hogy volt néhány kardinális kérdés az elmúlt években, ezekben nem voltunk meghallgatva. Nem az történt, amit mint szakmai testület képzeltünk. És akkor lemondtam. Már csak egyet csinálok, minden év márciusában gálát szervezek a Madách Színházban, mert ez pénzt hoz az Ódry Színészotthonnak. Elhívom a kollégákat, konferálok, és a bevételből lesz ülőgarnitúra a színészotthonban, meg függöny. De ez „Gobbi Hildázás”, nem politika. Az nem nekem való. Akkor pedig nem kell csinálni. Akkor ami világnézeted meg energiád van, azt bele kell tenni előadásokba, meg más fontos dolgokba, szerelembe, vacsorafőzésbe, életbe.

– Édesapád egyik legnagyszerűbb festménye Az oroszlán. A képet 1961-ben festette, akkor születtél. Egyszer azt mondtad, édesapád is ezzel a képpel talált rá a saját hangjára. Negyvenéves volt. Mint most te. Nagyon úgy tűnik, hogy a hang, amit keresgéltél, mintha mostanra meglenne.

– Én is így érzem. Sok szerencse van ebben, és sok munka. Sok keresgélés, sok matatás, sok félrenyúlás. Egy csomó bukás. Sajnos nem vagyok olyan alkat, mint mondjuk Schilling, aki húsz évesen kész volt a tehetsége működtetésére.

– Csakhogy te rendezőként is sokkal inkább érzésből, vágyból, vonzalomból választasz darabot, és ekkor még kevésbé, vagy saját bevallásod szerint néha egyáltalán nem figyelsz az értelmi közlésre. Kvázi „erotikus érzésről” van szó, amelyben értelemszerűen nincs előre megtervezettség.

– Hát igen, ez igaz. Színészként is így van egyébként. Az érdekel, ami felizgat.

– Edmund Kean azt mondja az előadásban, hogy életében egyszer – Lear király szerepében – játéka közel járt a tökéleteshez. Ez azonban megismételhetetlen. Neked volt ilyen pillanatod?

– Amit Kean mond, marhaság. Önszerelmi szöveg.

– De azért létezik tökéleteshez közeli pillanat a színpadon?

– Bizonyára. Majd szólok.